Chiamagos avokádó a műfenyő alatt
Na és? – vonhatná meg a vállát bárki, és valóban tény, hogy libamáj nélkül simán le lehet élni egy egész életet. Mégis volna itt néhány probléma.
Egyrészt a franciának a foie gras körülbelül olyan, mint magyarnak a töltött káposzta vagy a halászlé; sőt, jelentősége talán a bejgliét is súrolja – az otthonok háromnegyedében hagyományosan ott figyel az ünnepi asztalon, de összességében 91 százalék fogyaszt belőle minden évben. Bejgli nélkül is el lehet lenni, tényleg nem nélkülözhetetlen az anyagcseréhez, de azért csak szentségtörésnek éreznénk, ha egy magyarországi politikai mozgalom háborút indítana ellene.
Persze a hasonlat rossz, hiszen a bejlivel ellentétben a libamáj előállításához tömni kell egy állatot. Amit kétségkívül lehet brutálisan is végrehajtani – meg kíméletesen is. Amikor az esetleg tehénből is csak lilát látó városi zöldek felkiáltanak, hogy „képzeljük el, mit éreznénk, ha a mi torkunkon dugnának le valamit!!!4!”, akkor azért nem árt szem előtt tartani, hogy a liba anatómiai felépítése nem teljesen egyezik az emberével: például a libának nincs lágy szájpadlása, így azt eleve lehetetlen ingerelni; de a nyelőcsöve is tágulékonyabb néhány fokozattal, mint a rémüldöző zöldeké. Plusz ha a liba nem a gazdaságban élne, hanem rokonaihoz hasonlóan költöző madár lenne, magától is hizlalná a saját máját indulás előtt – némileg árnyaltabb tehát a kérdés annál, ahogyan azt egy laikus aktivista gondolhatja.
Már csak azért is, mert Lyon polgármestere csak a liba- és a kacsamáj miatt problémázik, miközben nem bánja az osztrigafogyasztást, amelynek során élve eszik meg az állatot, és nem teszi tiltólistára a homárt sem, amelyet pedig élve dobnak bele a forrásban lévő főzővízbe. Emellett az se zavarja, hogy az egyszerűség kedvéért egyre több állatot vágnak le Franciaországban a halal módszer szerint, azaz előzetes kábítás nélkül – az belefér. De távolabbra tekintve ugyanazoknak a zöldeknek, akiknek fáj a hagyományos francia libamáj, egyáltalán nincs bajuk például az avokádóval, amely rendkívül vízigényes, de legalább pont olyan helyeken terem, ahol eleve jellemző az aszály. A chilei Petorca vidékén az európai piacra termelt avokádó miatt a helyi lakosságnak már nem marad elég víz: tartályokban szállítják nekik, 50–100 liter a napi fejadag (ebből kell a jószágoknak és a veteménynek valót is kigazdálkodni), a határértéket messze meghaladó baktériumtartalommal, így aztán a gyerekek jó sokszor megbetegednek, a haszonállatok fele pedig kínok között szomjanhal.
De a francia ökoaktivista legalább büszke a jóemberségére, mert ő az állatok iránti szeretetből inkább chilei avokádóval ünnepel. Majd odateszi a Kínában legyártott műanyag karácsonyfa alá a kisiskolás gyerekének szánt legújabb okostelefont – igaz, hogy felesleges, igaz, hogy esetleg vele egyidős srácok bányásszák hozzá a kobaltot Kongóban, de a lényeg, hogy a kulturális örökség részét képező libamáj ne kerüljön az asztalra.
Persze az se utal kifejlett szociális érzékenységre az ökobalos politikusok részéről, hogy épp a közel két éve tartó Covid-lezárások, valamint a madárinfluenza közepette rúgnak bele az ágazatba, amely százezer franciának ad munkát, és egész vidékek számára biztosít megélhetést. Mindenesetre az intézkedés egyelőre meglehetősen kontraproduktívnak bizonyul: a szakmai szövetség szerint a strasbourgi piacon soha nem fogyott olyan jól a hízott máj, mint amióta az ottani zöld polgármester néhány hete szintén bojkottot hirdetett ellene; a lyoni éttermek egyesületének vezetője pedig egyenesen rámutatott: ezek után mérlegelni fogja még egy libamájas fogás bevezetését.
Ha tehát a zöldek jót akarnak a szárnyasoknak, akkor utasítgatások helyett talán érdemesebb lenne jó példával elöl járniuk, megmutatván, hogyan is lehet mértékletesen, ésszel fogyasztani és ünnepelni kedvünk szerint, odafigyelve a termék eredetére. Legyen az akár az ismerős gazdától évente egyszer vásárolt libamáj, akár a hipermarket polcáról reflexszerűen leemelt, szép zöld avokádó.
