A gitáros, aki fél kézzel muzsikál Istennek

Nem is gondoltam volna, hogy a sokszor hallott evangéliumi szakasz, amely látszólag nincs kapcsolatban Isten dicsőítésével, végeredményben teljesen erről tanít. Azt is el kell ismernem, hogy mindaddig, amíg ezt a felismerést nem kaphattam meg ajándékként, a jézusi tanítás két része egyáltalán nem tűnt összetartozónak. Ezzel együtt szüntelenül idegesített, hogy Jézus mégis miért „dobál össze” olyan dolgokat, amelyeket semmilyen kontextus nem köt egybe. Azonban amint mélyebbre engedtem a tanítást, a kohéziós erő is egyértelművé vált.

Mások

A tanítványok hőbörögni kezdenek amiatt, hogy mások, akik nem követték Jézust, az ő nevében ördögöket űznek ki. Meg is tiltanák nekik ezt a tevékenységet, mint a Mester benfentesei. Jézus azonban azt mondja: „Ne tiltsátok meg neki! Aki a nevemben csodát tesz, nem fog egykönnyen szidalmazni engem. Aki nincs ellenünk, velünk van.”

Majd pedig hozzáteszi: „Aki inni ad nektek akár csak egy pohár vizet is az én nevemben – azért, mert Krisztuséi vagytok –, bizony, mondom nektek, nem marad jutalom nélkül. De aki megbotránkoztat egyet is e kicsinyek közül, akik hisznek bennem, jobb volna annak, ha malomkövet kötnének a nyakára és a tengerbe dobnák.”

Ellenem, velem: Jézus a középpont

Jézus mondata – aki nincs ellenünk, velünk van – már más helyeken is elhangzik az evangélium lapjain, kicsit másképp: „aki nincs velem, az ellenem van.” Ha ezt olvassuk, azt gondolhatnánk, hogy a két kijelentés merőben ellentétes egymással. Ám korántsem erről van szó. Ahhoz hogy ezt megértsük, tisztáznunk kell az irányokat.

A tanítványok önmagukra irányítják a figyelmet, amikor azt sérelmezik, hogy valaki nincsen velük. Velük, vagyis a tanítványokkal. Jézus azonban erre úgy reagál, hogy a fókuszt áthelyezi önmagára, Istenre. Alátámasztja ezt azzal, hogy ha valaki azért ad vizet az ő nevében a tanítványoknak, mert azok „krisztuséi”, akkor minden rendben van. A „krisztuséi” annyit tesz, hogy úgy adják, mintha egyenesen Krisztusnak kínálnák fel azt a pohár vizet. És anonnal érthető a malomköves durva példázat, mert aki azonban elveszi a figyelmet Krisztusról, vagyis megbotránkoztat, az a legnagyobb hibát követi el, és ezért a legnagyobb pusztulást érdemli.

Vágd le!

Látjuk tehát, hogy Jézus egyértelmű a tanításában: azt akarja, hogy ő állhasson a középpontban, és ne a mi emberi önérzetünk vagy féltett egónk. A zenei dicsőítések közben ez kiemelten fontos üzenet. Ha az előadó – mondjuk – gitáros-énekes annyira „beleéli magát” a szerepébe, hogy ezzel önmagára és nem Jézusra irányítja a figyelmet, rosszat tesz. Sajnos, akármennyire is keménynek hangzik, de jár neki a malomkő és a tenger mélye…

Ezen a ponton világos, hogy hogyan kapcsolódik a folytatás az eddigi jézusi tanításhoz. „Ha a kezed megbotránkoztat, vágd le. Jobb csonkán bemenned az életre, mint két kézzel a kárhozatra jutnod, az olthatatlan tűzre. Ha a lábad megbotránkoztat, vágd le. Jobb sántán bemenned az életre, mint két lábbal a kárhozat olthatatlan tüzére kerülnöd. Ha a szemed megbotránkoztat, vájd ki. Jobb fél szemmel bemenned az Isten országába, mint két szemmel a kárhozatra jutni, ahol a férgük el nem pusztul, és a tüzük ki nem alszik.”

Megcsonkított dicsőítők

Kemény beszéd ez. Bizonyosan nem azt akarja mondani ezzel Jézus, hogy a dicsőítők csapata csupa megcsonkított végtagú, meg félszemű, esetleg láb nélküli emberekből kell, hogy álljon. Azt azonban határozottan, ellentmondást és mismásolást nem tűrő hangon ki akarja fejezni, hogy a dicsőítés és az Istennek odaadott élet egyáltalán nem fér össze a „megbotránkoztatással”. A megbotránkoztatás pedig innentől kezdve arra a cselekedetre vonatkozik, amikor valaki a tetteivel, a viselkedésével eltávolít másokat Istentől, és az Istennek kijáró helyre önmagát teszi.

Amikor Istent dicsőítjük, ő áll a középpontban. Ez érvényes kell, hogy legyen az életünk minden helyzetére, pillanatára. Semmi nem szakíthat el bennünket az Isten szeretetétől, közelségétől, jelenlététől – Pál apostolt idézhetjük szabadon. Minden Istenről kell, hogy szóljon. Ő a centrum, akit soha nem detronizálunk se magunk, se mások számára. Ez a szüntelen dicsőítés.

Ha a keményebb jézusi képnél maradunk, bizony jobb a félkezes gitáros Istennek kijáró dicsőítését hallgatnunk, mint azét, aki két kézzel muzsikál gyönyörű hangokkal, de a kapcsolatát Istennel már rég elveszítette, és önmaga istenévé vált, amelyet másoknak is felkínálna előszeretettel.

Gável András

Iratkozzon fel hírlevelünkre!