A nyugdíjasok érdeklődését megcélzó portál valamilyen rejtélyes okból Ferenc pápa évekkel ezelőtti megnyilatkozását húzza elő a fiók porosodó hírei közül. Ebben az egyházi hozzájárulások mértékéről szólt a szentatya egyik prédikációjában. Arra hívta fel a figyelmet, hogy a megváltás, a szentmiseáldozat nem üzleti termék. Az egyházfő úgy véli, hogy emiatt nem helyes az az egyházi gyakorlat, amely a szentmiseszándékot, a temetést, a keresztelőt vagy a temetést tarifaárakhoz igazítja. De hogyan is működik ez a rendszer a valóságban?
Nehogy már a nyugdíjasok fizessenek!
Figyelmetlenül magam is felültem a pápai mondatok újbóli megosztásának. De ha már így alakult, örültem neki, mert magam is azonosulni tudok Ferenc pápa megfogalmazott szempontjaival. Az azonban több mint ravasz húzás, hogy a fent megnevezett portál a nyugdíjasokat célozza meg újra ezzel a hírrel. Azt a látszatot kelti, mintha az egyház egyáltalán nem követné a pápa útmutatásait. Picit mintha belső forradalomra szólítaná fel az időseket, hogy azok lázadjanak az egyház belső működése ellen, és verjék az asztalt, hogy innentől kezdve márpedig nem fizetnek egyházi hozzájárulást a kicsinyke nyugdíjukból. Legyen minden ingyen: a mise, a keresztelő, a temetés!
Tegyük túl magunkat az oldal csalafinta fondorlatán, és inkább vizsgáljuk meg a katolikus egyház vezetőjének iránymutatását! Ehhez mindenekelőtt érdemes tisztázni, mit értünk az egyház fogalmán. Amennyiben az csak a klérust jelentené, akkor egyfajta hűbéres modell kezd kirajzolódni a szemünk előtt. Mindez természetesen nem áll túl közel a jézusi szemlélethez, és nem csoda, ha bárki kényelmetlenül érzi magát benne.
Az egyház mi vagyunk
Az egyház – úgy „istenigazából” – a felszentelt és a laikus személyek együttesen, akik közösen alkotják Krisztus titokzatos, élő testét. Amennyiben ez így van, az egyházi hozzájárulás nem egyfajta „pénzkidobás” feleslegesen, valamely hóbortos célra. Sokan mégsem akarják ezt az áldozatot minimális mértékben sem meghozni. Egyesek szerint az egyház szolgáltat, ezért helyes, ha ezért pénzt vár el. Én azonban, Ferenc pápa gondolatmenetéhez társulva, úgy gondolom, az egyház sokkal inkább szolgálatot végez, szolgál.
A munkás méltó a bérére – szokták idézni, helyesen. Ám eközben félő, hogy elsikkad az a valóság, amely Isten jelenlétében tart bennünket. Anyagiaskodássá képes válni az, amit nem lenne szabad üzleti keretek közé szorítani.
A megváltás nem lehet üzlet, hiszen az Krisztus örök értékű áldozata – nem lehet megvásárolni.
hirdetésAz egyházi hozzájárulás kérdésében a másik véglet képviselői éppen az ingyenességgel indokolják, ha nem akarnak anyagilag hozzájárulni az egyház életéhez. Sokan még a közösség elöljárói által javallott egy százaléknyi felajánlást sem vállalják be, de mindeközben elvárják, hogy a templomban mindent megkapjanak.
Hitből és nem feleslegből adakozni Istennek és az egyháznak
Jól látszik tehát, hogy a probléma meglehetősen akut kérdéseket feszeget, amelyekre minden kor gyermekének meg kell adnia a feleletet. Ez a válasz csak az élő hitből táplálkozhat. Vannak, akik az ószövetségi tizedhez térnének vissza. Ez a szemlélet valójában nem rossz irány, hiszen már egzisztenciálisan is megtapasztalható mértékű felajánlást és hálát feltételez. Nem a feleslegből ad. Azt már a házi kassza egyértelműen megérzi.
A megoldás kulcsát az Istenbe vetett bizalmunk jelenthetné. Akik Istenben bíznak, nem tartanak tőle vissza semmit. Egy ismerősöm ezt a következőképpen fogalmazta meg:
„Isten Egyházába tartozunk, mert szeretjük az Urat, bízunk benne, és hittel éljük az életünket. Nem kötelességből vagy félelemből. Ha hiszünk Benne akkor tudjuk, hogy Ő gondoskodik rólunk. Rábízhatjuk életünk minden területét, az anyagiakat is nyugodtan. Nem kell megvárni míg jön a »jókedvű adakozó« ihlet. Adjuk »vissza« neki a tized, a huszad, a nyolcvanad részét bevételeinknek, vagy tartsuk meg csak a tized részét magunknak – mert ilyen is van – és megtapasztaljuk a jókedvet, a kegyelmet, amit Isten ígér, a saját és családjaink életében és a közösségeinkben is.”
A keresztényi és a kommunista vagyonelosztás
Egyesek az apostolok vagyonközösségét szokták felhozni érvként az egyház belső financiális gyakorlatára. Az ősegyház tagjainak mindenük közös volt. Fontos azonban különbséget tenni a keresztények gyakorlata és a későbbi kommunizmus között.
Amíg a keresztények szüntelenül a Szentlélekre hagyatkozva osztották meg egymással Istentől kapott javaikat munkájuk eredményeként, addig a kommunisták egy finoman szólva is disszonáns egyenlősdi mentén akartak mindenkinek ugyanolyan egzisztenciát biztosítani. A kommunizmus megbukott, mert az emberi igazságosság nagyjából az első pillanatban hamis önzésbe fordult át. A kereszténység él, mert az örök etalonhoz igazodik és Istenbe veti bizalmát.
Élet Istenben
Ezért nagyon nem mindegy, hogy az anyagi hozzájárulásainkat milyen lelki attitűd mentén ajánljuk fel az egyház közösségének, amelynek mi is tagjai vagyunk. Az Istennel megélt szüntelen kapcsolat lehet a keresztények egyetlen iránymutatója, amely immár nem százalékokban fog gondolkodni, hanem Isten terve szerint adja meg Istennek, ami az Istené.
Az így meghozott felajánlásaink tükörré válnak. A hitünk mértékének jelzőivé.
Amíg adományaink nem úgy koppannak a persely alján, mint az evangéliumi szegény asszony két fillérje, még messze vagyunk a mindent adás művészetétől és a valódi, teljes élettől Istennel.
Mindenkinek a hit talaján kell állni
Két irányú folyamatról van tehát szó. Az egyház adományokat befogadó és kezelő oldaláról nézve látni kell, hogy a legszentebb áldozat nem eladó, hiszen végtelen értékű. A felszentelt személyeknek, a papoknak hinniük kell, hogy Isten gondoskodik róluk. Az egyház közösségének adományozói oldaláról tekintve szintén erre a bizalomra és hitre van szükség, amely a laikusokat Isten Szentlelke által vezetve arra indítja, hogy ne tartsanak vissza semmit Istentől és az egyháztól, amire belső, lelki iránymutatást kapnak.
Tegyük hozzá: a gyakorlatban az ökölszabály ebben a kérdésben éppen ahhoz a szemlélethez igazodik, amelyet Ferenc pápa is szorgalmaz. A plébániákon a nincstelenek miseszándékaira is bemutatja a pap a legszentebb áldozatot. Tehát nyoma sincs az egyházban az adok-veszek szemléletnek, még akkor sem, ha léteznek az irányadó „stóladíjak”, amelyeknél – ha a Szentlélek arra indít bennünket – lehetőségünk van sokszorosan többet adni.
Tanulnunk kell a bizalmat az isteni gondviselésben
Ezt a lelki hozzáállást tanulnunk kell. Ha minden a hit alapján működne, ha az anyagi kérdéseinket is az Istennek kijáró hála és bizalom indítaná el, hamar világossá válna, hogy az egyház tevékenységei közül mi az, amit megenged Isten, és mivel kapcsolatban támaszt természetes akadályt.
Az Istennek felajánlott adományaink révén dicsőíteni kezdjük majd a Gondviselőt, hiszen megengedjük neki, hogy az ő iránymutatása, terve érvényesülhessen az életünkben – az anyagiakban is.
Gável András
A kiemelt kép forrása: Unsplash/Jordan Rowland
