Dicsőítés az Eucharisztia jelenlétében
Keresztények vágyott egysége
Jól körvonalazható, hogy létezik egyfajta közös nevező minden keresztény számára, amely megteremti az „egyek legyenek” krisztusi egység vágyott, ökumenikus vízióját. Fontosnak látszik azonban tisztán látni, hogy ez a harmonikus közeg helyiértékileg máshol található a katolikus egyházban és megint csak máshol a többi felekezetben.
Amíg a katolikusok számára a dicsőítés egy igen fontos áhítat, amely nem ér fel a szentmiseáldozat mértékével, addig az egyéb felekezetek számára ugyanaz a dicsőítés az Isten jelenlétének megtapasztalását és az istentiszteleti formák legmagasabbikát jelenti. A dicsőítés során Isten mindenhol megtapasztalható jelenlétét különleges módon élik át és tapasztalják meg a résztvevők. Ez a valóság a katolikusok számára is létező természetfeletti közeg, ám az „íme, hitünk szent titkának” féltve őrzött, szent tarzíciuszi, szentségi valóságát nem képes elérni.
Jézus szavai szerint: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre
A katolikusok Oltáriszentségét Jézus Krisztus utolsó vacsorán elmondott szavai alapozzák meg. A szeretetből vállalt keresztáldozatra készülő Mester ennek a szeretetnek a csodájában részesíti az apostolokat, előzetesen megjelenítve mindazt, ami azután a Golgotán majd megvalósul. Önmagát adja eledelül, amelyről a János evangéliuma alapján úgy nyilatkozott, hogy az ő teste valóban étel, és az ő vére valóban ital.
A tanítványok nem csak egyszer részesülnek ebben a lakomában. Jézus parancsot ad: „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” A reformáció idején ez a felszólítás kapott más jelentéstöltetet. Ezerötszáz év keresztényei hitének szent titka és annak értéke emlékvacsorává devalválódott, elveszítve annak szentségi jellegét. Az isteni jelenlét a hívő ember szellemi-lelki magatartásának függvénye lett. Aki hittel vette az úrvacsorát, az a vétel pillanatában – felekezetenként eltérő szellemi szinteken – közösségre léphetett Istennel.
Mindenható jelenlét
A katolikus egyház azt vallja továbbra is, hogy amint a Krisztus papságában részesült felszentelt személy Krisztushoz hasonlóan megtöri a kenyeret és kimondja az áldozat bemutatásának szavait a kenyér átlényegül Krisztus testévé, a bor az ő vérévé a Szentlélek erejéből. Jelenvalóvá lesz Jézus Krisztus a kenyér és a bor színei alatt, amelyek lényegüket tekintve, Krisztus akaratából őt magát jelenítik meg. Mindaddig, amíg Krisztus teste és az ő vére megtartja kenyér és bor jellegét, maga az Isten van jelen benne – és ez a mindenható jelenlét nem függvénye az emberi hozzáállásnak.
Jól látszik tehát, hogy az Eucharisztia szentségi ünneplése és imádata még nem értelmezhető a keresztény felekezetek hitvallásainak közös metszeteként. Vajon tényleg ekkora tabuként kellene kezelnünk az Oltáriszentségről alkotott fogalmainkat az ökumené egységre törekvő útján? Amennyiben mindannyian elegendő bátorságot veszünk ahhoz, hogy leássunk a dolgok gyökeréig, minden bizonnyal megleljük a közös alapokat, ahonnan kiindulva egészen új megvilágítást kaphatnak a felekezeti identitás súlya alatt nyögő szempontjaink.
Nemzeni, emlékezni
Ahhoz, hogy Jézus Krisztus utolsó vacsorán mondott szavait Jézus eredeti szándékával érthessük, szükségünk van az ószövetségi háttér bizonyos szintű vizsgálatára. Székely János püspök Az Újszövetség teológiája című könyvében emlékeztet, hogy a Szentírás az egyes szertartások végzését igen gyakran azzal indokolja, hogy azokat emlékezetül kell végezni. Például Áron melltáskája emlékezetül szolgál az Úrnak. A zsinagógára adakozó ember jó cselekedeteit is úgy fogták fel, hogy azok emlékezetül vannak az ő javára.
A héber „emlékezni” ige alapjelentése: „nemzeni”. Ebből is látszik, hogy az ószövetségi gondolkodás szerint az emlékezés nem passzív emlékezést jelent, hanem jelenvalóvá teszi a múltat. A zsidó hagyományokat követő pászkavacsora kijelentései is ehhez a gondolkodáshoz igazodnak. Amikor tehát Jézus azt parancsolja tanítványainak, hogy „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”, akkor nem attól tart, hogy a keresztre feszítés, vagy akár a feltámadás után egyszer csak elfelejtenék őt… Sokkal inkább arra adott utasítást, hogy mindazt, ami őáltala a Golgota magasán majd megvalósul, a megváltói tettet, az új szövetséget Isten és ember között – újra és újra tegyék jelenvalóvá.
Jézus felszólításában az emlékezés alanya természetesen ebben az esetben is Isten. A tanítványok feladata, hogy Istent emlékeztessék a messiási keresztáldozat által létrejött örök paktumra, és arra, hogy ígéretéhez híven küldje el a dicsőséges Megváltót a Földre.
Nincsen boldogság kereszt nélkül
„Boldogok, akiket meghív asztalához Jézus, az Isten Báránya” – hangzik a felkiáltás a szentmise liturgiájában. Ez az invitálás mindaddig kellemes, amíg meg nem érkezünk el az „Isten Báránya” kifejezésig. Ekkor ugyanis az áldozati állat képe sejlik fel, amelyet leöltek, de a Jelenések könyvének apokaliptikus látomása szerint örökké él.
Vagyis a meghívás azon az úton vezet bennünket, ami a Bárány útja. A Jelenések könyve szintén boldogoknak nevezi azokat a megdicsőülteket, akik megmosták ruhájukat a Bárány vérében – vagyis akik ugyanúgy vállalták az utat, amelyet Jézus bejárt. Ez a kereszten át vezető szűk ösvényt jelenti. Vagyis nincsen feltámadás és örök boldogság a kereszt elkerülésével. Ugyanerre irányította figyelmünket az eucharisztikus kongresszus záró szentmiséjében Ferenc pápa is.
A szentmisében áldozás során, Jézus testének véltelekor éppen ezt élhetik át azok a hívők, akik erre a jézusi útra igent mondanak. Jutalmul Jézus személyes jelenlétét és barátságát kapják, amely megerősíti őket a döntésükben.
A dicsőítés
A dicsőítés lényege általánosan, hogy elmondom Istennek, hogy ő milyen. Eközben azon vagyok, hogy ne magamat állítsam a középpontba, hanem ezt a helyet egyedül Isten számára tartsam fenn. A dicsőítés az életünk minden területén megjelenő valóság lehet. Amikor a saját elképzeléseimet alá tudom rendelni Isten akaratának, azonnal létrejön az a kapcsolat, amelyben az ember a helyére kerül. Ebben a pozícióban szabaddá válik, és kinyílik a szíve, hogy Isten tervét elfogadja, és szüntelen jóságára hálával válaszoljon.
Dicsőíteni tehát annyit tesz: semmit sem visszatartani attól, aki jobban tud bennünket szeretni, mint mi saját magunkat. Nem maradhat egy négyzetmilliméternyi terület sem az életünkben, amit ne bíznánk Őrá. Amint ez az odaadásunk valóban kitágul, meglesz az alapunk arra, hogy a hálaénekünk egyre tisztább áldozattá alakuljon át.
Dicsőítés az Eucharisztia jelenlétében
A dicsőítő szentségimádás során ezek a szempontok tökéletesen jelen vannak, és megvalósulnak. Ezekben a liturgikus, paraliturgikus cselekményekben Isten van a középpontban. A misztériumhoz közelítő ember boldog, hogy meghívást kapott a lakomára az isteni Báránytól.
Ugyanezt a boldogító kisebbedést átélhetjük zeneileg is. A dicsőítést vezetőnek különleges lehetősége is van erre. Egy-egy zenei produkció esetében minduntalan ott leselkedik a magamutogatás kísértése. Pedig a szentségimádás egy „bensőséges találkozás Istennel. Szemlélem, hogy ő ki is valójában. Itt ő a főszereplő. A szeretettel szemlélés elengedést, odaadást és befogadást jelent” – mondta ifj. Sapszon Ferenc Liszt- és Kossuth-díjas karnagy, egyházzenész.
Amikor bármely hangszerrel vagy zenei stílusban szolgálunk Isten trónusa körül, a dicsőítésvezető szinte eltűnik a látótérből. A szentség erejéből a dicsőítés tökéletes formájához közelítő állapotba kerülünk. Ilyen értelemben minden szentségimádás, adoráció az Eucharisztia előtt zene nélkül, a teljes csendben is dicsőítővé tesz bennünket. Amikor azonban ugyanezt a találkozásunkat zene is kíséri, akkor annak is ehhez a belső dicsőítő attitűdhöz kell idomulnia, éppen Isten jelenléte miatt. A dicsőítésvezető feladata ilyenkor tehát az, hogy minden rendelkezésére álló zenei eszközzel Isten jelenlétére irányítsa a figyelmet.
A dicsőítés igazi iskolájába léphetünk, ha hittel tudunk közeledni az Oltáriszentség misztériumához,
és megtaláljuk az Istennek egyedül méltó központi helyet, miközben kizárólag neki szól a dicséret hálaadó éneke. Ez válik a dicséret áldozatává, amelynek golgotai etalonja követendő a tanítványok számára is. Engednünk kell tehát, hogy ugyanaz a szeretet működjön bennünk, mint ami Jézusban volt, és aminek a teljességét a keresztáldozatban fedezhetjük fel.
Jézus a minta
Az éneklés az emberhez tartozik. Főképpen, amikor Isten dicsőítéséről van szó. Nem mindegy ezért, hogy jól és tisztán szól-e a dallam. A Bibliában Isten több alkalommal is a „dicséret áldozatát” kéri az embertől. Sajnos ezek gyakran tökéletlen felajánlások. Ám létezik egy minta: Jézus Krisztus Atya iránti engedelmessége. Az ő keresztje a halálos szeretet hibátlan jele.
A Zsoltárok könyvében Isten meghatározza a neki kedves áldozat karakterét: „A dicséret áldozatát vidd az Úr elé, s váltsd be fogadalmad a Fölséges előtt!” (Zsolt 50,14). Vagy ugyanez a gondolat visszaköszön az újszövetségi iratokban is: „Általa mutassuk be Istennek szüntelenül a dicséret áldozatát: az őt megvalló ajkak gyümölcsét” (Zsid 13, 15).
Isten úgy alkotta meg az embert, hogy a teremtmény képes legyen a Teremtőtől kapott testével olyan rezgést előállítani, amely kifejezheti a szívében születő őszinte hálát. Ebből következően a hangszalagjaink nem csak azért vannak, hogy a környezetünkben megértessük magunkat. Sőt, főképpen arra kaptuk őket, hogy a Teremtőt áldjuk velük.
Az Eucharisztia átformál
Gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy amikor hálából énekelünk Istennek, először is levegőt veszünk. Az oxigén beáramlik a testünkbe, beindul a vérkeringésünk, begyorsul a szívverésünk. A lélegzés egyhamar őszinte „lélekzéssé” alakul át. Hasonló történik, mint az ember teremtésekor: Isten lehelete, lelke életet lehel az anyagba. Valami olyan történik, amely közben szinte megáll az idő.
A dicsőítő szentségimádás során Isten újraformálja bennünk az istengyermekségünket.
Az Eucharisztia átformál: így elhagyjuk a feleslegest és a rosszat, és igennel felelünk Isten jó tervére az életünkben. A végtelenbe kóstolunk bele. A rekeszizommal biztosan megtámasztott levegőoszlop elkezdi megrezegtetni a hangszalagokat. Az ekkor megszólaló ének arra született, hogy az Atya arcára mosolyt csaljon. Minden ott lesz, ahol lenni kell: Isten, a Mindenható „visszakerül a trónjára”, az ember pedig az Ő legkedvesebb gyermeke lesz.
A tökéletes dicsőítés – Jézus miatt
A katolikusok eucharisztiája (a szó jelentése magyarul: hálaadás, dicsőítés) valahol ezt az üzenetet hozza közel hozzánk. A megtört kenyér, Krisztus kereszten megtört teste és bűneinkért kifolyt vére, az Atya irgalmából a saját jelenlétébe enged belépni bennünket. Nem kell mást tenni hozzá, csak elfogadni a meghívást. Az emberrel teljes egységre lépő Jézus önmagává alakít át. „Istengyermekek” leszünk a krisztusi áldozat által. Isten pedig elhalmoz bennünket az Ő atyai szeretetével. Egyszerűen úgy is mondhatjuk: az Eucharisztiában létrejön a tökéletes dicsőítés – Jézus miatt.
A dicsőítő szentségimádás során Isten színe elé járulhatunk. Ő néz minket, mi nézzük őt. „beeucharisztizálódunk”. Befogadjuk Istent az életünkbe, de sokkal inkább a mi engedélyünk révén Isten emel be az ő életébe. Amikor az Oltáriszentséggel találkozunk, minden leegyszerűsödik. A megtört kenyér megtöri a szívünket is. Válaszokat kapunk, mert engedélyt adunk annak, aki még magunknál is jobban szeret bennünket.
Jézus aktív, és elkezd cselekedni bennünk. Nekünk pedig megengedővé kell válnunk őelőtte. A passziónk, a szenvedélyünk lesz, hogy a passió főszereplőjére igent mondjunk. Ő pedig tanítani fog bennünket arra, hogy hogyan járjunk az ő útján, a kereszt útján. A kereszten élő Úr Jézus tekintetébe nézhetünk. A boldogságunk pedig az ő élő jelenléte lesz az életünkben.
Jézus tanít meg bennünket dicsőíteni. Ahogyan ő megdicsőítette az Atyát az ő mindhalálig tartó engedelmességével, ugyanúgy nekünk is ezt kell tennünk: igent kell mondanunk az Atya akaratára.
Nem könnyű ez az igenmondás. Mária élete példa ebben minden keresztény számára. Az ő beleegyezése az Atya tervére lehetővé teszi, hogy a Fiú testet öltsön benne. Mindezt megtámogatja a Szentlélek ereje. Amint elfogadjuk az Atya akaratát és igent mondunk rá, megtapasztaljuk Jézus jelenlétét az életünkben, és a Szentlélek megerősítése is azonnal érkezik.
Nem én vagyok a főszereplő
A kereszt elfogadása minden dicsőítés netovábbja. Jézus Krisztus éppen ezzel tudta odaadásának legnagyobb jelét kimutatni az Atya iránt. Aki elfogadja a keresztet, Jézus keresztjében osztozik. Ez az attitűd képes bekapcsolni minket a Szentháromság szeretettitkába: Jézusban engedelmeskedünk az Atyának, teljesítve az ő legtökéletesebb tervét, miközben az Atya mindent megad számunkra a Szentlélek által. A dicsőítés tehát közvetlen kapcsolatban áll a hittel: a hit jelzője a Szentháromságban – Fio Mascarenhas jezsuita atya szerint.
Az eucharisztikus dicsőítés során egyértelműen átadjuk a főszerepet Jézusnak.
Ő áll a középpontban, neki szól a dicsőítés. Ez sok esetben lemondást kér tőlünk saját magunkról. Meghalunk önmagunknak, hogy Krisztus éljen bennünk. Pál apostol kölcsönzött szavakkal: „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él bennem.” Ezt újra és újra gyakorolnunk kell.
Gável András
A Pengető szeptemberi szakmai napja újra gazdag programmal érkezik
Tápláló szent kenyér – az Oltáriszentségről szóló dal bejárta a Kárpát-medencét
