Mindenki ismeri azokat a gyermekeknek szóló figyelemfejlesztő játékokat, amelyek lényege, hogy két, szinte teljesen egyező képen meg kell találni az apró különbségeket. Gyakran játszunk ilyet mi is a gyermekeimmel. Egy párhuzam jutott eszembe ezzel kapcsolatban, az afganisztáni válsággal összefüggésben.

Csakhogy ez most közel sem játék, még csak nem is egy rossz álom. Ez a kőkemény valóság.

Az USA kabuli nagykövetsége júniusban még megünnepelte a Pride-hónapot, annak rendje-módja szerint felvonta a szivárványos lobogót, aztán nem sokkal később már a saját zászlaját égette, mielőtt magára hagyta az országot. Afganisztán, ahogy az várható volt, összeomlott. A tálibok, ahogy az várható volt, támadásba lendültek; okkal érzik most úgy, hogy eljött az ő idejük.

Tálib harcosok járőröznek Kabulban. MTI/AP/Rahmat Gul

Napról napra eljutnak hozzánk a drámainál drámaibb hírek, fotók kabuli reptér kerítése fölött a tulajdon szüleik által átdobott csecsemőkről, a repülőbe kapaszkodó, halálra rémült emberekről. (Igaz, a momentumos Cseh Katalin felszólította a tálibokat a nők jogainak tiszteletben tartására, de egyelőre úgy tűnik, a szélsőségesek juszt’ is a saját fejük után mennek…)

Magyarországra máig több száz ember érkezett Afganisztánból. Ők azok, akik a magyar katonák szolgálatába állva vállalták az életveszélyt. Most nekünk erkölcsi kötelességünk megmenteni az életüket. A tranzitzónában várják az idegenrendészeti eljárás lefolytatását; kapnak ételt, italt, tisztálkodó szereket, gyógyszereket, időjárásnak megfelelő öltözetet – gondoskodunk róluk, ahogy kell, ahogy illő és üdvös. Ebben semmi meglepő nincs.

Ami meglepő, az az, hogy az európai vezetők ezekben a napokban sorra jutnak arra a következtetésre: nem a menekülteket kell Európába hozni, hanem helyben kell megoldást találni a krízisre. A legnagyobbat talán Angela Merkel német kancellár és Ylva Johansson, svéd származású szociáldemokrata belügyi EU-biztosának „felismerései” szólnak. Most azt mondják, tanulni kell a 2015-ös hibákból, nem szabad megvárni, hogy a migránsok elérjék az unió külső határait. Bizonyára ők továbbra is megállnak a politikai korrektség statáriális ítészei előtt.

De mégis mi változott meg?

Angela Merkel német kancellár az afganisztáni helyzetről a német parlamentben rendezett vitán a törvényhozás berlini üléstermében 2021. augusztus 25-én. MTI/EPA/Filip Singer

Ahogy az írásom elején említett szinte egyforma képeken, úgy itt is keresem a különbséget – vajon mi változott meg 2015 óta? Akkor Magyarországot gyakorlatilag keresztre feszítették ezek az önjelölt ítészek amiatt, mert nem nyitotta meg határait a magukat menekültnek mondó emberek milliói előtt – akikkel együtt érkeztek egyébként Európába a párizsi és brüsszeli gyilkos terrortámadások későbbi elkövetői is. És akiknek nagy része a nyugati életszínvonal csábítása miatt próbálta illegálisan átlépni az unió határát.

Akkor még azt mondták, hogy mindenkit be kell fogadni, a migráció emberi jog és hogy #Willkommenskultur, illetve #refugeeswelcome. És hogy aki nem így tesz, az náci. Soha nagyobb konjunktúrájuk nem volt az embercsempészeknek, mint akkor, a migrációt támogató nyugati politikusoknak és ideológusaiknak köszönhetően.

Ma pedig ezek az emberek már pontosan ugyanazt mondják, amit mi mondunk hat éve: nem megoldás, hogy a bajba jutottakat idehozzuk.

És persze most Litvániát nem hasonlítják a náci Németországhoz, amiért kerítéssel, szögesdróttal próbálja védeni a határait. Újra felteszem a kérdést: mi változott meg?

Nos, Magyarországon a helyzet változatlan. A 2015-ös krízis óta legalábbis. És, az az igazág, hogy másutt sem változott semmi. Azok lelkén szárad a szerencsétlenül jártak vére, akik arra bátorítottak őket, hogy jöjjenek, majdcsak lesz valahogy. A terrortámadások felnőtt- és gyermek áldozatainak és a tengerbe fulladt gyereknek a vére. Akiknek még javában Mi változott? játékot kellene játszaniuk.

Azbej Tristan

A szerző  a magyar kormány üldözött keresztények megsegítéséért és a Hungary Helps Program megvalósításáért felelős államtitkára.