A világ mulandóságnak van alávetve. Ez a természete, mert nem a végső célt testesíti meg. Azon fennakadni, hogy a társadalmak, amelyek az emberi elképzelésekre építenek, széthullásra vannak ítélve, nem túl értelmes. A többség szava sosem lesz biztosíték arra, hogy jó irányba haladunk. Idézzük csak fel magunkban, amikor kisdiákként a tanár felvetette az óra elején, hogy esetleg játszhatunk, vagy fagyizni mehetünk a tanulás helyett, vajon hányan kardoskodtak amellett, hogy mégis tanulni szeretnének?! Ami könnyebb, ami vonzóbb, ami élvezetesebb, az lesz a többség kívánsága, még akkor is, ha ezek a tulajdonságok csak a felszín csillogásában jelentkeznek, míg a dolog mélyén a romlás útvesztői vannak…
Ebből a természetes állapotból az isteni beavatkozás mozdítja ki az emberiség struktúráit, amelyben a Fiúisten emberré lesz, hogy anyagában hívja változásra a mindenséget. Ezért van az, hogy a keresztény alapokon nyugvó társadalmak a stabilitás felé irányulnak. Minél inkább tudják a törvénykezésükben, és a hétköznapjaikban az isteni törvény alapján rendezni az életüket, annál inkább a fennmaradás útján járnak. Az ilyen civilizációk a stabilitásukat nem önmagukból, hanem Istenből nyerik. Persze, ez nem azt jelenti, hogy attól még nem múlhatnak el, hiszen az anyagvilág sorsa a pusztulás! Ellenben, a földi létük során nem csak a saját erejükre építenek, hanem arra is, hogy Isten mellettük áll a pusztító viharokban. Pontosan ezt értette meg Szent István király is, amikor az országot a keresztény értékek felé irányította. Ezért van az, hogy máig nem tűnt el a magyar a Föld színéről. Pedig, lett volna alkalmunk rá, hogy elvesszünk!
A keresztények a társadalomban éppen ezért lesznek mindig a „Föld sója”, hiszen a tartósságát, a stabilitását jelentik annak.
A keresztények jelenléte, és hitelessége adja meg a világ ezen közösségeinek, hogy magával az Örökkévalóval legyenek kapcsolatban, s így egyre kevésbé érvényesüljenek rajtuk a teremtett világ mulandóságának törvényei. Ez, pedig nem a keresztény egyén nagyszerűségén, hanem az istenkapcsolatán múlik. Tehát nem elsősorban az erőfeszítéseink teszik, hanem az önátadásunk. Amikor mi, keresztények, populárissá akarunk válni, akkor elfordulunk Istentől. „Aki tehát ennek a világnak barátja akar lenni, ellenségévé lesz Istennek.” (Jak 4,4) Egy visszatérő kísértésünk, hogy népszerűvé akarjuk tenni a hitünket. Talán éppen azért, mert amikor elbizonytalanodunk abban, hogy van-e értelme, súlya, valósága a hitünknek, jól esne egy támasz, pl. a közösségre való odafigyelésben: „vagyunk-e elegen, egyetértenek-e velünk sokan?” Az alapja a bizalomban való megrendülésünk.
Arra kaptunk meghívást, hogy hiteles keresztény életet élve, a világunk azon zugait, ahol jelen vagyunk, az Istennel kapcsoljuk össze.
Vagyis, megszenteljük, s ezáltal egy olyan dimenziót nyissunk benne, amely az Örökkévalóval és a végtelennel kapcsolja össze. Ehhez, pedig nincsen másra szükség, mint az önátadásra. Amikor Szent István király átnyújtja a koronát Máriának, az nem egy idegen gesztus lesz az ő életében, hanem annak az átadottságnak a beteljesülése, amelyet már 38, vagy 41 éve élt. Addig talán apróbb dolgokban mutatkozott meg, de jelen volt az a bizalom benne, hogy Istennel lehet csak maradandó államot építeni. – Ez az intelmeiből is kitűnik. Nekünk ezt az utat kell járni, hogy életünk legyen, és hazánk maradjon. Ne feledjük el, hogy ez a haza csak az örök otthon előképe, s csak annyiban, amennyiben Isten akaratához igazítjuk annak rendjét. Ez a világ mulandó, s ez alól mi sem vagyunk kivételek. Ám építhetünk olyan uralmat is, amely megmarad az anyag összeomlásával együtt is: az Isten országát mi köztünk.
hirdetés
Molnár Miklós
Miklós atya további írásai ide kattintva olvashatók.
Kiemelt képünk forrása: Pixabay.com
