Hiszen ne felejdük, hogy milyen élményekkel kezdődött ez a fantasztikus két hét az úszócsarnokban! A végtelen tiszteletet érdemlő Cseh László visszavonulását egy egész ország könnyezte, mindenki Lacijának lába előtt pedig a szám friss olimpiai bajnokának személyében az egész világ hajolt meg. Sosem fogjuk feledni Milák Kristóf elégedetlen arcát, amikor pár másodperces olimpiai bajnokként meglátta az idejét, amit úszott, mint később kiderült a szakadt fürdőnadrágja miatt.

És minden tiszteletünk örökös és megismételhetetlen bajnokunké, Hosszú Katinkáé, aki emelt fővel és elképesztő alázattal viselte, hogy ez a pár nap most nem a tervei szerint alakult.

Nem fogjuk elfelejteni azt a csodát sem, amelyet a Lőrincz testvérek mutattak meg nekünk kitartásból, odaadásból és családszeretetből. A csoda a vívópáston is megtörtént, a végtelenül tudatos, intelligens és szerethető Szilágyi Áron teljesen megérdemelten írta be magát a sportág halhatatlanjai közé azzal, hogy harmadszorra is nyert egyéniben. A kajak-kenu pályán pedig ismét az éremeső várt ránk. Aranyérmet szerzett a fantasztikus, egész eddigi életét erre a győzelemre feltevő Kopasz Bálint, a kiváló sprinter Tótka Sándor és az érzelmeket és minden dühöt a pályára vivő női kajak négyes.

Ugyanakkor nem csak a győztesekről kell beszélni. Siklósi Gergely, Milák Kristóf, vagy épp Csipes Tamara ezüstje számukra és számunkra ugyanolyan fényesen csillog

és vízilabdásaink két bronzérme is szívünk fontos csücskébe kerül, ebben biztos vagyok. Különösen Nagy Viktor, a világ legjobb kapusa, aki érzélmektől túlfűtötten búcsúzott nemcsak az olimpiától, hanem a medencétől is, hiszen egy olimpiai bronzéremmel véget ért csodás pályafutása. 

hirdetés

És ne feledkezzünk meg azokról a sportágakról, amelyek már csak hazánk földrajzi adottságai miatt sem számítanak kifejezetten magyar sikereket halmozó versenyszámoknak. Berecz Zsombor finn dingiben Nagy-Britanniát kivéve az összes tengeri nemzet fiát maga mögé utasította, Vas Kata Blankát pedig hegyi kerékpárban csak három svájci tudta megelőzni, pedig jó eséllyel nem Magyarország számít a második számú alpesi országnak. 

Tokióban 4 sportágban hoztunk el aranyat, 9-ben érmet és emellett számos továbbiban pontszerző helyet. Ez pedig jól mutatja, hogy minden sportba fektetett pénz jó helyre megy.

A sportágakhoz, a sportolókhoz való hozzáállás ugyanis meghozza az eredményét. Még egy ilyen sűrű mezőnyben is, mint a mostani, hiszen nyugodtan mondhatjuk, hogy a sportágak többségében a világ elitje összeért. Így még nagyobb jelentősége van egy-egy ezüst-, vagy bronzéremnek, sőt, még egy 6., vagy 8. helynek is. És jó látni, hogy a magyar társadalom is megtanulta értékelni nemcsak a győzteseket, hanem a helyezetteket is. Ahogyan növekszik a sport társadalmi megbecsülése, úgy értékelik egyre jobban az emberek azt a teljesítményt, amelyet sportolóink belefektetnek a készülésbe.

Személyes sorsuk, motivációjuk és küzdeni tudásuk pedig egy egész nemzet számára jelent kollektív élményt és kohéziós erőt.

A záróünnepségen tehát minden magyar elégedetten nézhette, ahogyan kialszik a láng. Egyetlen hiányérzetünk maradhatott csupán, méghozzá az, hogy a tokiói prefektúra vezetője nem Budapestnek adta át az olimpiai zászlót. Ennek ellenére nem sajnálom Fekete-Győr Andrástól az örömét. Sem Karácsony Gergelytől, sem a többi baloldali politikustól. Azzal ugyanis, hogy ők ugyanúgy örülnek a magyar  sportolók sikereinek, a lehető legjobban cáfolják a nemzetek felszámolásáról, globalizmusról és közös európai tudatról alkotott elképzeléseiket.