Nemrégiben megosztottam egy írást a Facebook-falamon (pedofíliaellenes törvény, gyerekek, kereszténység, a Feri, meg ilyesmi van benne), azt gondoltam, nem sok tárgyalni való van rajta, mégis többekben kérdőjelek merültek fel a cikk értelme, a cikkíró épelméjűsége, illetve a saját álláspontomat illetően. Gondoltam, ha már így megindult a diskurzus, vétek lenne annyiban hagyni, tényleg.

Kedves ismerősöm írt rám ennek kapcsán: elmondanám-e tinédzser korban a gyerekeknek, hogy léteznek olyan emberek, akik a saját nemükhöz vonzódnak?

A válasz: igen, a sajátjaimnak. És ezt rá is bíznám minden szülőre, hogy beszéljen erről a gyerekével a saját nyelvének, értelmének megfelelően, mielőtt még egy harmadik fél (ugye, ez a bizonyos propagandának nevezett, pszeudovallás-jegyeket mutató valami) úgy, olyan köntösben, olyan üzenettel, és véleményem szerint a valóságot kiforgatva mutatja be a gyerekemnek ezt a jelenséget, tévútra víve az ő igencsak könnyen befolyásolható gondolatiságát, amivel én emberként, szülőként nem tudok egyetérteni és amibe egyszerűen nem egyezem bele. 

Itt nem arról van szó, hogy szülőként arra követelek magamnak jogot, hogy a gyerekeimből kicsi nácikat neveljek.

Itt arról van szó, hogy az utóbbi pár évtizedben útjára induló és a globális politikai színteret egyre jobban maga alá gyűrő szélsőséges ideológiai irányzattal szemben, legalább egy óvatos, kritikus álláspont engedtessék meg. (Egyébként a szóban forgó törvény is ezt védi.) Nem ugornék fejest ebbe az új áramlatba. Csak azért, mert valami új, és rengetegen csinálják, attól még nem lesz jó vagy igaz. 

hirdetés

A gyerekeimnek megtanítom majd, hogy vannak ilyen emberek, szeretni kell őket is, az Isten elvégre nem teremt selejtet, de hogy a lét elviselhetetlen könnyűségében magát felemésztő társadalomban ki kivel házasodna, aki nem férfi és nő, hanem nő és fa, transzkorú és kutya, meg a többi meddő társadalomkísérlet, abból inkább nem kérünk.

És igen, szeretnék hamarabb beszélni a gyerekeimmel az emberi test alapvető működéséről, mint ahogy a biológia órán elégtelen minőségben és mennyiségben azt eléjük tárják. Ahol a férfiaknak 28 évesen esik le, hogy a nő nem egy hónapon keresztül menstruál, vagy hogy a hüvelye nem a húgycsöve, ott bizony gondok vannak.

Szerintem a tökéletes társadalom olyan…

Az ismerősöm rákérdez arra is, hogy egy általam tökéletesnek vélt társadalomban mit kell kezdeni az LMBTQ+ emberekkel. Lehet-e orvos egy leszbikus nő? Ügyintéző, ügyvéd, óvónő?

Véleményem szerint a tökéletes társadalom a Földön nem tud létrejönni. Világos, hogy a világ fejlett, liberalizálódó felén élők számára ez a végcél, a kereszténység azonban Jézus Krisztus óta tanítja: majd a Paradicsomban.

A keresztény ember nem is vágyik arra, hogy tökéletes legyen a világ (viszont egy keresztény ember számára a szenvedés sem egy értelmetlen hiábavalóság). Noha nem karba tett kézzel ülünk, nap mint nap tevékenykedünk a szebb, jobb jövőért (lásd még: Ferenc pápa Laudato Si’ kezdetű enciklikáját), de tudjuk, hogy az ember belső, eredendő megrontottsága miatt esélytelen egy földi, tökéletes világ. 

De tegyük fel, a fejlett világ végső erőfeszítéséből létrejön egyetlen egy ország a világon, ahol minden tökéletes, és ezt mindenki így is gondolná, tényleg valóban tökéletes lenne. Mihez kezdene ez az ország (egy Svájc, egy Németország, egy akármi) mondjuk Nigériával? Tökéletes lehet-e egy ország akkor, ha kifelé teljesen vak a nyomorra, mást ne mondjak, a többi ország nyomorán kapaszkodott fel? Elérhetünk-e bármikor egy világméretű tökéletességet, amikor olyan emberek is vannak (akár vezető pozíciókban), akik hobbiból/perverzióból gyerekeket erőszakolnak és/vagy gyilkolnak meg. Meg fogja-e őket bármikor is hatni egy éhező gyermek, vagy egy lemészárolt falu a Szahara szélén? 

És miért gondolják azt a gazdagabb országok, hogy ők közelebb járnak a tökéletesség földi megvalósításához, mint a terror tépázta Nigéria – ha már. Megkockáztatnék egy népességarányos társadalomkutatást, amely a magát boldognak tartó nigériai és – teszem azt – holland kisgyerekek számát vizslatja.

Stigma

Beszélnek még stigmatizált csoportba tartozásról is. Meglátásom szerint Magyarországon nincsenek stigmatizált csoportok, maximum egyének: az Orbán, Gyurcsány, Karácsony meg ezek… Vannak igazán nagy kretének, akik jobbra-balra uszítják egymást, de azt mondani, hogy bárkit is bármilyen hátrányos megkülönböztetés ér azért, mert az LMBTQ valamely ágenséhez tartozónak vallja magát, valótlanság. Vannak atrocitások, sajnos vannak. Kár őket tagadni, hozzátenném, jogilag eddig sem voltak ezek elfogadottak, de ezek miatt átcsapni a másik szélsőségbe, egy olyan utat követelve, amely úton a 10 éves gyerekeket kezdik el hormonkezelni, nem szintén atrocitás?

Egyes multinacionális cégek, már a diverz-kvóta jegyében is hamarabb alkalmaznak LMBTQ munkavállalót, mint egy hasonló kvalitásokkal rendelkező, egy magát – pénisszel rendelkezvén – férfinek, ad absurdum hetero férfinek valló valakit.

Kirekesztésnek titulálják azt, hogy egy (egyébként demokratikus úton megválasztott, de amúgy meg mióta a demokrácia az államformák szentgrálja?) keresztény-demokrata kormány nemet mond az azonos neműek közt köttetett házasságra. Idehoznám még azt a gondolatot is, hogy alapvetően hamis az a hozzáállás, hogy az a bizonyos többség, aki képviseltetni vélte magát a Kossuth téren (már említettem fentebb a többség és igazság viszonyát), koránt sem biztos, hogy többségben van. Nem csak a keresztények tartják a házasság „klasszikus” modelljét az ideálisnak. 

Hadd idézzek egy kicsit Márkus Tamástól:

„Azt gondolják, hogy ők egy semleges massza, akik szemben állnak a társadalomnak egy szűk rétegével, akik viszont bigottan vallásosak. De pont ez a kérdés mutatja meg azt, mivel eddig az számított normalitásnak, amit ez a »bigott, vallásos elvileg kisebbség« képvisel, hogy valójában, amit ők képviselnek, az egy ideológiai termék. Nem semlegesség.

Nem a szekuláris tudomány bizonyította be, hogy azt is családnak lehet nevezni. Emögött egy ideológia van. És az az érdekes – azért mondtam, hogy ez az ideológia vallásszerű –, mert a maga szimbólumrendszerét, a maga messianizmusát, a maga rituáléit fel tudja mutatni.”

És hogy jön ide Gyurcsány?

Egész egyszerűen úgy jön a képbe, hogy míg 2006-ban jóformán nem volt élő ember az országban, aki ne hányta volna kardélre a miniszterelnököt, azóta szavazókorba lépett egy olyan társadalmi réteg, akiknek legalább a fele abszolút sérült családi háttérből jön, akikkel – bár 2006-ban még a világukat nem tudták – nem beszélgetett el senki idősebb generáció, hogy bizony egy infantilis, inkompetens gyökeret nem választunk meg mégegyszer miniszterelnöknek. Gyurcsány szépen kivárta, amíg ezek az emberek felnőnek, majd sportcipőben és farmerban a lelkére vette a Kossuth tériek minden kínját, mondván: egy kis szavazatocskáért megváltaná őket minden kirekesztettségükből és sértettségükből. 

A Fidesz 2002-ben megtanulta, hogy nem elég a sikerkommunikáció egy kampányban, így bizony sajnos abba is energiát kell feccölni, hogy rávilágítson, a baloldal, akárhogyan is vélekedik a világban jelenlévő filozófiákról, képtelen az értelmes politikai vezetésre.

Hát ennyi.

Varga Gergő Zoltán

Márkus Tamás: A szivárványcsaládok definíció szintjén nem tekinthetők családnak

Kiemelt képünk forrása: Girl dishes