Az imádatról

Olcsóvá vált a szeretetünk. A testünket - amelyben azért a lelkünk is benne van – odaadjuk bárkinek, aki számunkra szerelmesen fontos, s akinek szeretete feltételként szabja meg, hogy szexelnünk kell vele ahhoz, hogy együtt maradjunk (persze, a feltétlen szeretet nevében!). Imádatunkat (amely az Isten előtt leboruló, hódoló szeretetünk) megadjuk minden jó süteménynek, kedvenc cselekvésünknek, vagy gyermekeinknek, barátainknak. Istenként tiszteljük és szeretjük őket – legalábbis a szavak szintjén – miközben az első sértettség érzés meg is fosztja szeretetünk tárgyait ettől a rajongásunktól. Ígérünk fűt, fát, de elvárjuk, hogy nekünk csak igazat mondjanak… Kiüresedett és hamis lett a szeretetünk.

Miközben várnánk, mint a kisgyermek, hogy minden megtett lépésünkért rajongó tapsvihar fogadjon, s a szavainkat úgy lessék, mint annak idején az elsőket, amelyek a szájunkat elhagyták, valahogy elfelejtkezünk róla, hogy ami babaként még teljesítmény volt, ma már természetesnek kellene lennie. Illúziót kreálunk magunknak, hogy feljogosítottságot nyerjünk rajta. Jogot arra, hogy számon kérjük a világot: „mi már mindent megtettünk, most ti jöttök”! – Nevetségessé válunk, de mi ebből semmit sem veszünk észre, csak a világ kezd ellenséggé válni. Túlértékelt szerepünkben, még arról is elfelejtkezünk, hogy mélységesen alul múljuk a kötelességeink teljesítését! A gyermekeinket nem neveljük, mert csak a szeretetünk tárgyát látjuk bennük. A társunkért (akiért gyakran nem is vállalunk felelősséget a házassággal) nem teszünk meg mindent, amit kellene, de elvárunk mindent, ami számunkra vágyott dolog. Hivatásunkat nem szolgáljuk (s így nem is tudunk kiteljesedni benne), de elvárjuk, hogy a világ minden szolgáltatása számunkra a lehető legkényelmesebben és legtökéletesebben elérhető legyen. – Összességében, nem vállaljuk fel a szerepünket a világban, amelyet be kellene tölteni, de elvárjuk, hogy a világon minden és mindenki maximálisan produkáljon.

Igen, ezt tette a liberalizmus és a szekularizáció velünk. A világunkat megfogta, kifordította önmagából, és most csodálkozunk, hogy a világ nem akar koherensen működni! – A szabadság nevében terrorszervezeteket támogatunk (akár a Közel-Keleten, akár a BLM mozgalom által), az egyenlőség nevében elnyomjuk azokat, akik másként vélekednek, s szeretnék makacsul visszaállítani a világ teremtett rendjét, és a testvériségre hivatkozva az embertársainkat semmibe, az állatainkat isteni rangra helyezzük. Van, aki letérdel a terroristák előtt, s van, akit a földre kényszerítenek. – A kettő között ég és föld a különbség! Az a méltóság, amely állva képes maradni, amikor a lelki nyomás nő, de képes a földre zuhanni, ha halni kell az igazságért, megrendíti ezt az ostoba világot! Ez a rendje a normalitásnak.

Helyre kell állítanunk a szeretetünk rendjét, ha szeretnénk túlélni ezeket az ideológiákat! Ahogy a diktatúrák korábbi változatai, úgy ez is el fog múlni, hatalmas károkat hagyva maga után. A kérdés csak az, utána hogy fogunk a tükörbe nézni!? A szeretet szabaddá tesz minket, ha helyes és rendezett a szeretetünk. Szabaddá arra, hogy áldozatot hozzunk, hogy építsünk, hogy kilépjünk az önzésünk mérgéből született sorvadásból. Képessé tesz arra, hogy a gerincünket, a becsületünket megőrizzük, mert van kiért. Ha letérdelünk a bálványok előtt, szolgává válunk a saját életünkben. Ha letérdelünk az igaz és egyetlen Isten előtt, szabaddá válunk az örökéletre is. Amikor elfogadjuk, amit elfogadni a normalitás alapfeltétele: a helyünket a világban, hirtelen már nem csak mi, de az egész világ „a mulandóság szolgai állapotából majd felszabadul az Isten fiainak dicsőséges szabadságára.” (Róm 8,21)

Molnár Miklós

Miklós atya további írásait ide kattintva olvashatják.

Iratkozzon fel hírlevelünkre