Mély fájdalommal vettem tudomásul, amikor a múlt évben elmaradt a Budapest Pride felvonulása. Szivárványszín párnámat azóta minden éjjel telesírom. A felvilágosult, modern kor embereként én is támogatom ezt a homokos talajra épített szubkultúrát, a legizgalmasabb témák egyikét, a nemátalakító műtéteket, a művi abortuszok népszerűsítését. Kampányom arcának hírességeket keresek, így talán könnyen kedveltté tehetem ezt a kis rutinműtétet. Volt. Nincs. Ennyi az egész. Nem kell ezt túldramatizálni. Különben is: az én testem, az én életem.
Senki ne szóljon bele semmibe!
Támogatom továbbá az abortuszklinikák működését, szépészeti cikkeket gyártó cégek abortált magzatokkal való kereskedését. Ez az hálózat sok millió dollár profitot termel évente. Ezek az üzletek valószínűleg a szívek sötétjének mélyén, titokban köttetnek a nyilvánosság kiiktatásával. Hiszen nagyon jól tudják, ha ez napvilágra kerül, néhány millió embert biztosan undorral töltene el, akik nem vásárolnák többé a termékeiket. Igazán kár lenne a kockázatért! Én mindenkivel elhitetem, hogy mindezt azért tesszük, hogy az élet még jobb legyen, és ne legyen gondunk semmire.
Ha meglátok a boltok polcán egy világmárkával fémjelzett ránctalanító vagy bőrpuhító arckrémet, egy pillanatra talán eszembe jut, vajon van-e benne „babaturmix”, majd közömbösen megrántom a vállamat: tulajdonképpen mindegy, mi van benne. Nem számít. A lényeg, hogy bármi áron megőrizzem a fiatalságomat, és a bőröm mindig üde, friss és bársonyos legyen.
Lelkesen részt veszek a melegfelvonulásokon, büszkén, az arcomon műanyag ízű mosollyal, bizarr öltözékben, egy kis nárcizmussal, egocentrizmussal, magamutogatással megspékelve. A múltból merítve papi reverendába öltözöm én is és rózsaszín Bibliával a kezemben sétálok végig az Andrássy úton. Közben azt gondolom, hogy milyen jópofa és humoros vagyok.
hirdetésFontos, hogy „egyedi” legyek és ne kiforrott személyiség, akinek van stabil belső értékrendje.
Mert tudjátok, az a legveszélyesebb képződmény. A fehér, keresztény, heteroszexuális. Aki nem mellesleg gyűlölet valami. Nem tudom, hogy létezik-e egyáltalán ilyen szóösszetétel, mindenesetre jól hangzik. Pestiesen szólva: nagyon ütős.
Egyelőre csak betiltom, majd végleg kiiktatom a férfi és a nő, a jó és a rossz, az erkölcs és a lelkiismeret fogalmát. A hagyományos családot lerombolom, összezúzom, a nemi identitást összezavarom, felkavarom, felhígítom, és kitermelem az Új Kor színtelen, szagtalan, alaktalan, gerinc- és tartás nélküli, önálló gondolkodásra képtelen, értékektől megfosztott Új Példányát.
Aki azt sem fogja tudni, hogy ki kicsoda. Sem azt, hogy ő maga ki is valójában.
Mindent „értetek, emberekért, a ti (földi) üdvösségetekért” teszek. Ez az étek, a liberalizmus finom étke: „Vegyétek és egyétek!” De arra nagyon vigyázok, hogy sose lakjatok jól, hanem mindig kérjetek majd belőle repetát. Ne aggódjatok, sosem fogok kifogyni az ötletekből! Az étlapon mindig lesz valami új. Gondoskodom róla. Megígérem!
Szótáram legfontosabb tartozékai: nyílt társadalom, genderelmélet, civil, független, semleges, személyiségi jogok, sajtó- és szólásszabadság és vesszőparimám: a tolerancia. Végeláthatatlanul fújom a slágert egy levegővétellel: kirekesztő, diszkriminatív, homofób, antiszemita, fasiszta, rasszista, neonáci. És ami nem hiányozhat a repertoárból: a gyűlöletkeltő. Igazából fogalmam sincs ezeknek a kifejezéseknek a valódi értelméről, sem arról, milyen kontextusban használják, hol a helyük valójában, mégis minden nap elmondom ezt a „rózsafüzért”, gondosan ügyelve arra, nehogy valamelyik láncszem kimaradjon.
Mindenkivel szemben toleráns vagyok, kivéve azokat, akik más értékek mentén élik az életüket, akik nem a liberalizmus berkein belül mozognak. Mindenkit szeretnék belegyömöszölni ebbe a világba.
A hazaszeretet, a nemzeti jelképek és az isteni értékek fogalmától irtózom. Egyenesen irritálnak. Ezek nekem nem jelentenek semmit. A tolerancia nevében szívesen gúnyolódom rajtuk. Hiszen tudjuk jól, a keresztre feszítés függőséget okoz. Szinte elolvadok magamtól, hogy már megint milyen szellemes vagyok. Levakartam magamról Isten képmását, ami annyira unalmas. Helyette inkább Isten majma lettem. Az sokkal érdekesebb.
Mindent a feje tetejére állítok. Az IGEN, vagyis az erény helyett a NEM-et, a bűnt választom. Sőt, a bűnt és a bűnöst felmagasztalom, védelmembe veszem, dédelgetem. Az áldozat már kevésbé számít. A bűnt erénnyé teszem, az erényt megvetem, annak képviselőit, ha van rá módom, megbüntetem.
A Diktatúra Zsolozsmát reggel, délben, este elmondom. Alpári stílusban kritizálom, váladékhoz hasonlítom azt, akit enyhén szólva nem kedvelek, telehintem az internetet válogatott ocsmányságokkal, hazugságokkal ebben a nagy-nagy diktatúrában, ahol mindezt következmények nélkül megtehetem. És ami, vagy aki nem egyezik az alapelveimmel, az általam hőn szeretett ideológiákkal, azt szerényen kiiktatom, letiltom. Az a művész vagy sportoló már nem művész és nem sportoló. Indexre teszem. (Nincs másik!) Sajnálom. Majd levélben értesítjük. Ellenben végeláthatatlan teret adok azoknak, akik éljenzéssel sodródnak a vonzónak tűnő liberalizmus árjával.
Kizárólag a kereskedelmi médiumok anyatejéből táplálkozom. Így leszek majd önjelölt, harsány megmondóember, a Liberális Mindentudás Egyetemének lelkes hallgatója. A modern szellemiség doktora. Az objektivitás szakembere. Aki majd summa cum laude vizsgázik.
Eszközöm a gúny és a cinizmus. A tolerancia nagy harcosaként elsősorban a keresztény értékekkel szemben alkalmazom ezt a két, nagyszerű találmányt.
Ha megbíznak egy város vezetésével és annak feladataival, csak tengek-lengek, hiszen bevallom, egyáltalán nem értek hozzá, nincs semmi tapasztalom. Az eszembe sem jut, miként lehetne széppé tenni. Legfeljebb tekerek egyet a városban vagy a környező hegyekben, és mandátumom lejártáig papagájszerűen ismételgetem, hogy sajnos, semmire nincs pénz… És nem is lesz.
Az egyház számomra egy idegen fogalom. Vele kapcsolatban csak egyetlen mondatot tudok mantrázni: a papok többsége pedofil és/vagy politizál. Legfeljebb egy karikatúra erejéig érdemes velük foglalkozni. A többi csak időpocsékolás. Olyan dolgokról prédikálnak, amelyek mára már teljesen elavultak és értelmezhetetlenek. Valljuk be, nem életszerűek. A Biblia csupán egy édesded mesekönyv. Unaloműzőnek jó, de másra nem használható.
Gyönyörködöm az antiklerikális, kifejezetten Krisztus-gyalázó „alkotásokban”. És kijelentem, mint a tökéletes, egyedüli és megfellebbezhetetlen igazságot, hogy ez és csakis ez a művészet.
Ezzel együtt mi sem természetesebb, mint hogy templomi esküvőm lesz. Bár semmi közöm nincs a keresztény tanításhoz, a katolikushoz meg még annyira sem. És közben azon nyöszörgök, hogy miért nem vonulhatnak oltár elé azonos neműek, ahol könnyű csókot váltana királyfi a királyfival, királylány a királylánnyal. Istenem, milyen megható lenne… Hiszen csak egy dolog számít: Peace and Love. „Szeressük egymást, gyerekek!”
Ami másnak Szent Korona, nekem csak egy ócska sapka. Ami másnak Szent Jobb, nekem csak egy mumifikálódott húscafat. Mindannyian tudjuk: a Szent Jobb-körmenet egy fasizálódott tömeggyűlés. Teljesen egyértelmű. Mit nem lehet ezen érteni?
A művészi szabadság nevében ismét rendezek majd az egyik múzeumban egy gusztusos kiállítást, ahol ürülékkel leöntött szakrális tárgyakat fogok kiállítani. Véletlenül éppen a szentmise kellékeiből fogok válogatni. Nahát, milyen érdekes, hogy más nem is jut most eszembe…!? És büszkén megveregetem majd a vállamat néhai miniszterelnökünk szavait idézve: „Megcsináltuk”, majd sietve hozzáteszem: „Nem kicsit. Nagyon.”
Pályafutásom csúcsán ott díszeleg majd a kiretusált fényképem egy celebek életét boncolgató, „színvonalas” újság címlapján. A morál hulladékhalmazán ücsörögve, új Messiásként, szivárványzászlóval a kezemben, sok semmittevéssel a hátam mögött hívogatnám az embereket: „Gyertek, gyűljetek körém! Utánam, srácok! Elhoztam nektek a tökéletes boldogságot. Bevezetlek titeket az új Kánaán földjére, az emberiség zsákutcájába, ahonnan már nem lesz kiút. A liberalizmus izgalmas, aberrált, pusztulásra váró, életidegen csodaországába, ahol Isten már rég halott.”
Egy szép napon ott állok majd Isten ítélőszéke előtt. Üres szívvel. Színről színre fogom látni. Őt, aki ellen egész életemben harcoltam. Akit üldöztem. Akiből csúfot űztem. Mit fogok majd mondani? Az ideológiai szöveggyűjteményem már fabatkát sem fog érni. Csak állok némán, lehajtott fejjel, lehunyt szemmel, és nem lesz semmi mondanivalóm Istennek. Eddig sem volt, pont most miért legyen? Azt hiszem, lesz miért szégyenkeznem. Talán hetet-havat összehordok, csakhogy mentsem, ami menthető.
De akkor már késő lesz. Túl késő.
Rátky Anna
Kiemelt kép: Pixabay
