A katolikus az katolikus

Mindig érdeklődéssel olvasom azokat a cikkeket, melyekben a Bibliát nevetséges babonagyűjteménynek tartó, a katolikus egyházat pedig eleve halálra ítélt szervezetnek minősítő ateisták nyilatkoznak meg a Hittani Kongregáció állásfoglalásaival kapcsolatban.

Különös jelenség ugyanis, amikor azon majrézik valaki, hogy egy (meglátása szerint) nem létező Isten mihaszna szolgái nem adhatják a nem létező Isten áldását a homoszexuális párokra. Most akkor fontosnak tartja az áldást, tehát mégis sejt mögötte valamiféle Teremtőt, vagy valóban értelmetlen zagyvaságnak tekinti az egész procedúrát? Utóbbi esetben ugyanis leginkább egy hevenyészett vállrándítás lenne az adekvát reakció a vatikáni, katolikus nyilatkozatra. Felőlem például olyan szabályt írhatnának elő Szvámí Visnu-dévánanda tanítványai a pránájáma gyakorlására vonatkozóan, amilyen nekik tetszik – az ő bizniszük.

A héten mindenesetre méltatlankodó írást tett közzé az Azonnalin egy ügyeletes ateista, kellően katolikuspukkasztó stílusban – nem is reklámoznám belinkeléssel, mert így, nagyböjt idején nem lenne helyénvaló indulatokat kelteni keresztény testvéreimben. Egy gondolatát mégis ideidézném; olyan visszatérő hiedelemről van ugyanis szó, amely még hívő körökben is fel-felüti a fejét. Ez pedig a következő:

„a katolikus egyház ha tetszik, ha nem, borzasztó mennyiségű embernek mutat irányt. Mégpedig olyan irányt, ami bűnnek tekinti azt, ha két ember egyszerűen szereti egymást.”

Jó nagy tévedésről van szó, attól tartok. A katolikus egyház ugyanis természetesen soha nem tekintette bűnnek bármely két ember egymás iránti felebaráti szeretetét, legyen szó akár szentségi házasságban élő heteroszexuálisokról, akár egy főnökről és a vele jól együtt dolgozó titkárnőről, akár egymást kedvelő, rokonlélek genderfluidokról.

A házasságon kívüli és az élet továbbadására nem nyitott szexualitást tekinti bűnnek, nemi identitástól függetlenül. Mert ez egy ilyen egyház. És amennyiben iszonyúan pártoljuk a sokszínűséget és a saját identitás megélését, akkor hadd szabadjon magának a katolikus egyháznak is önazonosnak lennie. Az ugyanis nem megy, hogy a homoszexuálisok esetében elítéljük a gonosz konverziós terápiákat, az anyaszentegyháztól viszont elvárjuk, hogy az átörökített eredendő tanításait levetkőzve, azokból mintegy kigyógyulva, szivárványos protestáns gyülekezetté alakuljon. Csak hogy megfeleljen a külvilág (és a James Martin SJ fanclub) elképzeléseinek.

Különös tekintettel arra, hogy a közkeletű vélekedés ellenére a katolikus egyház nem valamiféle szolgáltató intézmény, amely minden kapcsolatra áldását adja, ha szépen kérik. (Ma az összeköltöző leszbikus párra, holnap a 45 éves szingli, a spermadonor és a megbízott béranya alkotta csoportosulásra.)

Még a denveri cukrásznak is legfelsőbb bírósági papírja van arról, hogy nem köteles azonos neműek számára esküvői tortát készíteni. Pedig a vendéglátóiparban azért alapértelmezetten az ügyfél a király. Ezzel szemben az egyház soha nem is ígérte tagjainak az igény szerinti kiszolgálást.

Kereszthordozás, önmegtagadás, szelíd szolgálat, ilyesmik szerepeltek mindig is a kínálatában, cserébe pedig az örök élet. A ma ünnepelt Józsefnek például bejött. Szent lett belőle. Csakúgy, mint számtalan férfiból és nőből az évszázadok során, akik botladozva bár, de igenis képesek voltak (bármiféle hajlamaikon felülkerekedve) követni a hamisítatlan krisztusi tanítást.

Eléggé lenézi a homoszexuálisokat az, aki szerint esetükben az egyháznak ennél lejjebb kellene tennie a lécet.

 

Francesca Rivafinoli

A szerző további írásait IDE kattintva olvashatja