Hat kontinensen szolgáltak a magyar hittérítők – Kubassek János a Vasárnapnak

A magyar misszionáriusok az elmúlt évszázadokban szerteágazó munkát végeztek a Föld távoli pontjain. Hat kontinenst megjárva nagyban hozzájárultak a tudomány, a kultúra fejlődéséhez, és azon munkálkodtak, hogy felemeljék a helyi lakosság életszínvonalát, ennek érdekében pedig számos oktatási, egészségügyi és szociális intézményt hoztak létre – egy részük a mai napig működik. A magyar hittérítők történelméről beszélgettünk Kubassek Jánossal, a Magyar Földrajzi Múzeum igazgatójával, a magyar misszionáriusok kutatójával.

– Ki volt az első magyar misszionárius?

– Nehéz pontos időhöz és személyhez köthetni ezt, hiszen nagyon sok levéltári anyag nincs még feltárva. Egy biztos, már a 16–17. században megjelentek a Kárpát-medencén kívüli magyar misszionáriusok. A ferences obszervánsok jelentős tevékenységet folytattak a történelmi Magyarország határain kívül. Az első misszionárius utazónak Julianus barátot tekintjük, aki a hittérítés, a keresztény eszmeiség megismertetésének szándékával és az őshaza, illetve az ott élő magyarok felkeresésének vágyával indult el 1235-ben a Volga folyó vidékére. Társával ,a szintén Domonkos-rendhez tartozó Gerhardusszal megtett útja később hatással volt a magyar misszionárius tevékenységekre.

Fotó: Vasárnap.hu/Kassab Adonis

A Julianus barát által megvalósított utat az első magyar földrajzi felfedező útnak is tekintjük. Jelentései a mai napig fennmaradtak, és a vatikáni levéltárban őrzik, amelyekről Bendefy-Benda László írt könyvet az Ismeretlen Julianus barát címmel. Az ő érdeme, hogy ezek az adatok a nyilvánosság figyelmének a fókusz pontjába kerülhettek. A Julianus barát nevéhez köthető utazás mai szemmel is egy hihetetlen fizikai teljesítménynek számít. Olyan területeken haladt át, ahol semmilyen támogatást, utánpótlást nem kapott.

– A magyar misszionáriusok a moldvai határvidékeken a katolicizmus előretolt állásai voltak az ortodoxiával szemben?

– Úgy fogalmaznék inkább, hogy látták, milyen szükség van rájuk. Nem feltétlen kell mindent a küzdelem oldaláról nézni. A misszionáriusok elsődlegesen tenni akarnak valami jó cél érdekében. Itt nem a foglalás, legyőzés és a meghódítás szavait használnám. Ezek nem helyénvalók. Mert ezek a misszionáriusok sok esetben nehéz életkörülmények között vállalták a feladatot. Nem azért cselekedtek, hogy az ő komfortjuk magasabb legyen. Én magam több misszionáriussal is találkoztam, és éltem is közöttük. Egyiknél sem éreztem azt, hogy bármiféle előnyt akar szerezni magának.

Valamennyien egy nagyon szép és tiszta cél érdekében vállaltak többletfeladatot és szolgálatot.

– Eszerint a magyar identitás megtartása volt a cél?

– Elsősorban a krisztusi tanok hirdetése, és tenni a helyiekért. Egy pap nem csak a templomi feladatokat látja el, ennél jóval több a feladata. A helyiek minden munkájának szervezésében koordinálásában vállaltak szerepet. Sokszor a helyi pap volt a legtájékozottabb, legműveltebb.

– Jelenleg is működnek a moldvai területeken magyar misszionáriusok?

– Két évvel ezelőtt, egy hetet töltöttem a gyimesi csángók között, ahol találkoztam Berszán atyával, aki Gyimesközéplokon egy iskolát és templomot hozott létre. Ő ottmaradt a saját közégében, hogy felemelje az ott élő embereket olyan munkával, ami segíti a magyar és a keresztény identitás megőrzését. Megemlíthetném Salamon József nevét, aki Gyimesbükkön dolgozik, és nagyon sokat tesz azért, hogy a helyi iskolák diákjai boldoguljanak. Ennek van hitéleti, vallási és emberi oldala. Ez a munka messzemenőleg megtérül, mivel az új generáció tudást és identitást kap. Sajnos Erdélyből rengetegen elmentek, és nem a Ceausescu-diktatúra idején, hanem a rendszerváltás után. A magyar szerzetesek azon munkálkodnak, hogy ezt a folyamatot megállítsák.

A fő cél megmaradni és otthon maradni.

– A 16–17. századi magyar misszionáriusok milyen célból indultak útnak?

– A kereszténység eszmeiségének megismertetése volt a legfőbb céljuk. A nagy földrajzi felfedezések után már megjelentek a magyar hittérítők. A dél-amerikai magyar misszionáriusok közül számosan hosszú évtizedeket töltöttek távol a hazájuktól. Itt mindenképp meg kell említenem a mai Bolívia területén lévő Mamore folyó mentén tevékenykedő Éder Xavér Ferenc jezsuita hittérítő nevét, aki több mint 15 éven keresztül élt az indiánok között. Megtanulta a nyelvüket, felkereste a legkisebb indián települést is, részletes feljegyzéseket készített a szokásaikról. Az egész térséget teljesen körbejárta. Rajzokat, térképvázlatokat is készített. Feljegyezte az őserdők növény- és állatvilágát. Brentán Károly, aki végighajózta az Amazonas folyót, és nem mindennapi térképeket készített, Éder Xavér mellett a legfajsúlyosabb és a leg jelentősebb munkát végezte a magyar utazók közül. Az általuk összegyűjtött adatok a mai napig jelentős tudományos anyagnak számítanak.

– Afrikába mikor jutottak el a magyar hittérítők?

– A gyarmatosítás korszakában a 19. században jelentek meg a magyar misszionáriusok Afrikában. Főként a mostani Mozambik területén tevékenykedtek magyar hittérítők. Menyhárt László jezsuita szerzetes, aki Kalocsáról indult el, és nem csak missziós tevékenységet folytatott, hanem kórházat és iskolát is létrehozott. Nagyon sokat tett azért, hogy a helybéliek hétköznapi körülményeit is javítsa. Emellett hódolt a tudománynak is. Agrometeorológiai megfigyeléseket végzett, tudományos közleményeket adott közre. Botanikai gyűjteményének számos darabját őrzik múzeumokban.  

Fotó: Vasárnap.hu/Kassab Adonis

Czimmermann István volt a másik, aki hosszabb időt töltött Délkelet-Afrikában. A Boroma melletti missziónál dolgozott, és a Biblia számos részét lefordította a helyi törzsi nyelvre. Afrikában a missziós munka, földrajzi és éghajlati feltételei különös kihívást jelentett. Nagyon sok betegséggel kellett megküzdeniük. Sokan nem tértek haza, köztük volt Czimmermann is.

– Hogyan fogadták a gyarmatosítók, illetve a helyiek a magyar szerzeteseket?

– Engedélyt kellett kérniük, hiszen gyarmati hatóságok működtek ezekben az országokban. Mozambikban például a portugáloktól kellett engedélyt kérn, amit meg is adtak, mivel nem tekintették ellenfélnek a magyarokat, bár egy másik európai hatalomról az Osztrák–Magyar Monarchiáról volt szó, ami némi gyanakvást keltett a gyarmatosítók részéről.  A Monarchia nem volt konkurenciája az angoloknak, franciáknak, spanyoloknak és a portugáloknak, de azért a hittérítőink mégsem tehettek meg bármit a gyarmatokon. A helyiek Magyarországot nem tartották gyarmatosító országnak, hiszen nem is volt az, ezért nem tekintették potenciális elnyomónak. Az őslakosok azt tudták, hogy a magyarok főként emberbaráti, egészségügyi és hitéleti tevékenységet folytatnak, nem fogják őket kizsákmányolni, javaikat elkobozni. Ennek a pozitív oldalát nemcsak Afrikában, hanem más kontinensen is érezték a helyi lakosok.

– Délkelet-Ázsiára gondol?

– Pontosan. A jezsuiták főleg a 20. században utaztak a mostani Kína területére. Voltak magyar hittérítők Tajvanon és a Fülöp-szigeteken is. Ezenkívül a magyar verbiták eljutottak a Föld legnépesebb muszlim országába, Indonéziába is. Az 1960-as évektől voltak jelen Flores szigetén, de őket megelőzően is voltak magyarok Indonéziában. Krizsik Mihály már a harmincas években kiutazott.

Fotó: Vasárnap.hu/Kassab Adonis

– A magyar szerzetesek nem kerültek konfliktusba a helyi vallási vezetőkkel vagy éppen a konzervatív muszlim állami apparátussal?

– Valóban nem mindig örülnek ennek, hiszen a saját terrénumuk az első. Viszont, ha azt látják, hogy a misszionáriusok munkája emeli az ott élők színvonalát, jólétét, akkor azért elviselik a hittérítők jelenlétét. Gondoljuk Kalkuttai Teréz anyára, aki Nyugat-Bengáliban, egy alapvetően muszlim többségű indiai államban tevékenykedett. Ott hozta létre a szeretet házait, onnan indította útnak a misszionárius rendjét. Náluk vallási hovatartozástól függetlenül mindenkit elláttak. Amikor Teréz anya meghalt, a hindu indiai állam háromnapos gyászt rendelt el. A világ legfőbb vezetői és képviselői jelentek meg a temetésén, hogy leróják a kegyeletüket.

A jó és a jó terjesztése mindig elismerést kapott.

– A karitatív feladatok mellett volt rá lehetőségük, hogy terjesszék a keresztény hitet?

– Sok ezer embert megkereszteltek, akik önként jöttek, főleg törzsi területekről. Flores szigetén már korábban jelen volt a kereszténység. A portugálok már a 16. században építettek itt templomot. A floresi magyarok nem voltak kitéve semmilyen üldöztetésnek, még a legnehezebb időszakban sem.  Megadták nekik a lehetőséget, hogy végezzék a munkájukat. Az államhatalom részéről soha nem érte őket támadás, mivel a magyar misszionáriusok olyan feladatot láttak el, amit az államnak kellett volna elvégezni. Kórházakat, iskolákat működtettek, és külföldről, főleg Nyugat-Európából érkező forrásokat invesztáltak a helyi infrastruktúrákba. Az Indonéz állam ezekhez nem adott pénzt. A magyarok Szent István nevét viselő iskolát hoztak létre, ami a mai napig is működik. Vallási konfliktusok előfordulnak, de ezeket mesterségesen gerjesztik. Ezek a konfliktusok nemegyszer elterelik a figyelmet, és nem feltétlen vallási kérdésként jönnek elő.

– Korunkban merre vannak magyar misszionáriusok?

– Már csak kevesen vannak a Fülöp-szigeteken és néhányan Európában. Most nem ez a fő időszak, mivel hiány van papokból és misszionáriusokból. Tavaly a veszprémi papi szeminárium nem indított évfolyamot, mert nem volt meg a kellő létszám.

Nekünk van szükségünk misszionáriusokra, ezért külföldi atyák jönnek ide szolgálni.

Jelenleg a fő feladat ellátni a magyar területeket. Ma nincs többlet mint 50-60 éve, amikor a kommunista rendszer miatt menekülni kellett a papságnak, és vállaltak szolgálatot külföldön. Így került ki Zsoldos Imre, aki 1956-ban ment ki Fucsienbe.

– Milyen öröksége van szerte a világban a magyar misszióknak?

– Nagyon pozitív emlékei vannak Tajvanon Jaskó Istvánnak, aki létrehozta a rászoruló gyerekek otthonát, ez a mai napig is olyan fiataloknak ad felemelkedési lehetőséget, akikről a saját családjaik is lemondtak. Tajvan szigetén Bence atya is jelentős nyomot hagyott. Sok templom oltárberendezéseit és bútorzatát oldotta meg. Sok magyar misszionárius gyakorlati feladatokat is vállalt. Voltak köztük gyógyszerészek, orvos és más szakemberek. A magyar hittérítők közül sokan megélték a poklok poklát. Embertelen körülmények között is tovább mentek azon az úton, amit Isten szánt nekik. A tamingi misszió követői megélték a japán megszállást, majd a Mao Ce-Tung vezette kommunista állam terrorhullámából is jutott nekik. Pápua Új-Guineában is dolgoztak magyarok. Olyan helyre jutottak el, ahova senki nem ment el. A magyar keresztény misszióknak fontos volt az ottani emberek sorsa is. Mészáros Ferenc atya Indonéziában tevékenykedett, ahol számos iskolát, orvosi rendelőt, utakat és hidakat építtetett. Amikor Flores szigetén jártam, találkoztam olyan indonéz gyerekkel, akik a Szent István iskolában tanultak, és kitűnően beszéltek angolul.

A magyar alapítású iskolának köszönhetően volt jövőképük.

Az egyik gyerek azt mondta nekem: csak annyit tud Szent Istvánról, hogy megvédte hazáját, és mivel Krump Tamás atya szereti, ő meg szereti Tamás atyát, ezért Szent István csak jó ember lehetett. Lehetőségem volt előadást tartani az indonéziai magyar misszióról, amire több mint ötszáz indonéz diák jött el. Az előadás egyórás volt, de másfél órán át kérdeztek engem a diákok a magyarokról. Mind az ötszáz gyerek odajött hozzám, és a kezemet a homlokukra tették. Ilyenkor látja az ember, milyen elismerően tekintenek ránk, magyarokra. Tudják, hogy Magyarország egy kis ország Európa közepén, de számontartják a magyar személyeket, és megbecsülik a munkásságukat, mert látják, hogy ehhez jó kötődik. A magyar misszionáriusok azon dolgoztak, hogy jobb legyen ma, mint amilyen tegnap volt.

Kassab Adonis

Címlapfotó: Vasárnap.hu

Iratkozzon fel hírlevelünkre!