Egy terrortámadás után döntöttem el, hogy a papi hivatást választom

Fiatalként, mint mindenki más, ő is normális életre vágyott. Tanulmányait elvégezve jó munkahelyet akart szerezni, hogy biztonságos háttérrel rendelkezzen és megnősüljön. Az volt a célja, hogy igaz keresztény családot alapítson. Viszont az Isten más utat szánt neki. Miután túlélte az al-Kaida egyik terrortámadását, eldöntötte, hogy a papi hivatást választja. Teológiai tanulmányait Bejrútban végezte el. A moszuli egyetemen pedagógiát tanult és matematikatanárként diplomázott. Jelenleg Karakosban él, és minden erejével azon munkálkodik, hogy minél több keresztény család hazatérhessen. Az iraki keresztények helyzetéről, a hazatérés és újjáépítés körülményeiről, illetve a közelgő pápai látogatásáról kérdeztük Roni Salem Momikát, a Karakos (Bakhdida) város szír katolikus papját.

– Az iszlamisták terrorhulláma után hogyan változott meg Karakos demográfiai összetétele?

– Városunk Moszul tartományban, a Ninivei-fennsíkon fekszik. Bakhdidát vagy ahogy az arabok hívják Karakost gyakran az iraki keresztények fővárosaként említik, mivel itt élt Irak legnagyobb számú keresztény közössége, és ez egyben a világ legnagyobb szír katolikus közössége is. Az Iszlám Állam érkezése előtt a városban ötvenötezer ember élt. 95 százalékuk szír katolikus, 3 százalékuk szír ortodox volt, és a megmaradt 2 százalékot síita shabakok adták. Az ISIS terrortámadásainak következményeként a lakosság több mint fele külföldre menekült. A város felszabadítása után közel huszonhétezer szír keresztény tért vissza szülőfalujába. Ami azt jelenti, hogy évente 200–250 házasság köttetik a városban. Igaz ez fele a hét évvel ezelőtti adatoknak, de még így is szép számnak tekinthető.

– Van remény, hogy a még vissza nem tért iraki keresztények egyszer csak hazatalálnak?

– Az egyik legfőbb gond a munkalehetőség. Mivel a közbiztonság labilis a térségbe, ezért a befektetők is távol maradnak. Városunkban rengeteg értelmiségi él. Irakban a keresztény fiatalok többsége diplomás, mégsem tudnak elhelyezkedni, mert vallásuk miatt diszkriminálják őket az állami, illetve a magánszektorban is. Az elmenekült családok többsége mindent elveszített, nincs hova hazatérniük. Amíg a házak, üzletek nem épülnek újjá nincs túl sok jövőképünk Irakban. Vannak szervezetek, amelyek azon munkálkodnak, hogy felélénkítsék a gazdaságot, motiválva a szakembereket a hazatérésre, de egyelőre még nem értek el sok eredményt. A másik probléma az Iszlám Állam (ISIS) felszámolása után keletkezett. Az iraki hadsereg mellett harcoló fegyveres milíciák az ISIS helyére léptek. Kihasználva erőfölényüket folyamatos atrocitásokat követnek el a kisebbségek ellen.  

Mivel a központi vezetés képtelen megfékezni ezeket a fegyveres csoportokat, nem valószínű, hogy a közeljövőben nagyobb tömegek fognak hazatérni.

– Mi a céljuk ezeknek a milíciáknak? Miért pont a sokat szenvedő Ninive-fennsíkon élő keresztényeket támadják?

– Igaz, ezek a szervezetek az ISIS ellen harcoltak, viszont most helyükre lépve kiskirályságokat hoztak létre, ahol az ő szabályaik szerint kell élni. Annak ellenére, hogy kevés fejlesztés van a Ninivében, még mindig a legjobban fejlődő térségnek számít Irakban. Külföldre emigrált rokonok, barátok támogatják a térség újjáépítését, illetve sok keresztény és civil szervezet vesz részt az infrasturtúra helyrehozatalában. Ez szemet szúrt egyes muszlim közösségeknek, melyek még kisebbségben vannak az iparban és a mezőgazdaságban gazdag Ninivei-fennsíkon. Most viszont  lehetőségük van, hogy megváltoztassák a demográfiai arányokat, és saját etnikumuk legyen többségben a térségben. Sok családot megfenyegetnek, rákényszerítve őket az ingatlanjaik eladására. Az iraki állami hivatalokban erős a korrupció, ezért előfordul, hogy iratokat, tulajdonlapokat hamisítanak meg, kisemmizve a távolban élő családokat. Bagdadból, Moszulból és Irak legtöbb városából  már kihaltak a keresztények.

Utolsó végvárunk a Ninivei-fennsík, ahol még képesek vagyunk megőrizni etnikai és vallási identitásunkat.

– Az iraki keresztényeknek nincs saját önvédelmi szervezete?

– Ninivében még mindig túlnyomó többségben keresztények élnek, akik az Iszlám Állam megszállása után megszervezték saját fegyveres alakulatukat, a Ninivei-fennsík Védelmi Egységet (NPU). A szír és asszír keresztény férfiakból egy ötezer fős csoport jött létre, és részt vett a térség felszabadításában. Jelenleg csak nekik köszönhető, hogy némileg közbiztonság van a fennsíkon. Viszont az agresszív és túlerőben lévő muszlim milíciákkal nem tud szembeszállni. Ide mindenképp a központi vezetés rendvédelmi erői kellenek, illetve leszerelni a milicistákat, akik elvileg zsoldosként az Iszlám Állam elleni harchoz csatlakoztak.

– Visszagondolva az egyetemi éveire, milyen jövőt képzelt el magának?

– Én is olyan voltam, mint a többi fiatal. Az volt a célom, hogy diplomát szerezzek, és legyen egy jó munkahelyem. Családot akartam sok gyerekkel. Igaz a papi hivatás gimnazista korom óta foglalkoztatott, de kamaszként még nem voltam rá felkészülve. Egyetemistaként beleszerettem egy lányba, akivel komolyan gondoltam a családalapítást. Viszont egy terrortámadás megváltoztatta az életemet.

– Mi történt?

– Az al-Kaida támadásai miatt a keresztény fiatalok iraki és amerikai katonák kíséretével egyházi buszokkal jártak a moszuli egyetemre. 2010-ben harmadéves egyetemistaként, mint minden reggel, testvéremmel és a barátaimmal felszállítunk a huszonöt busz egyikére. Az iraki katonák kíséretével megindult az ezerötszáz keresztény diákot szállító konvoj. Egy iraki–amerikai ellenőrző pontnál a katonák megálltak, hogy a két kilométerrel arrébb lévő egység átvegye a mi védelmünket. Ezen a szakaszon egy ipari terület található, amit Gog Dzsalinek hívnak. Számunka az volt a feltűnő, hogy aznap minden üzem zárva volt, kivéve egy kereszténytulajdonú műhelyt, amiből egy férfi futott felénk kiabálva, hogy az al-Kaida csapdát állított nekünk. Valószínű, hogy helyi szimpatizánsok segítségével a terroristák robbanószereket rejtettek el ezen a rövid szakaszon. Az első robbantás pont minket ért, majd egy öngyilkos merénylő autójával belehajtott a mögöttünk lévő buszba. Ezután még legalább két robbantást hallottunk.

 A mai napig tisztán emlékszem, ahogyan az üvegszilánkok a testembe fúródnak, és elviselhetetlen forróság vett körbe.

A húgom összeesett, gyorsan levittem a buszról, ahol szörnyű látvány fogadott. Eszméletlen diákok feküdtek a földön. Leszakad végtagok, véres ruhák borították be a buszokat. A támadásban több mint háromszáz keresztény diák sebesült meg, két ember vesztette el az életét, köztük a felénk rohanó műhelytulajdonos. A húgomat egy segítségünkre érkező autóval Karakosba szállítottuk, ahol életmentő műtéten esett át. A  koponyájába egy fémdarab fúródott, és csak az isteni gondviselésnek köszönhetően nem lett maradandó károsodása. Utána az erbíli kórházba szállították, ahol pár hónap után teljesen felépült. Nekem a légzőrendszerem, orrom és a szemem sérült meg. Összesen 14 műtéten estem át, de a látásomat teljesen nem tudták megmenteni, illetve még mindig nehezen kapok levegőt. Ahhoz, hogy felépüljek újabb műtétekre lenne szükség, amit Irakban nem tudnak elvégezni. Isteni csodának köszönhetően életben maradtunk. Később a húgom és a vőlegénye befejezték a tanulmányaikat, és azóta két lányuk született.

Ez a nap végleg megváltoztatta az életemet, mivel az Úr akkor megszólított engem, és arra kért, hogy a papi hivatást válasszam.

A kórházban lábadoztam  amikor, Boutros Moshe karakosi püspök meglátogatott minket. Akkor elmeséltem neki, hogy túléltem a robbantást, de belülről minden arra ösztönöz, hogy pap legyek. A püspök úr azt mondta, hogy először épüljek fel, majd ha kijöttem a kórházból, menjek el hozzá a templomba. Miután felépültem, már nem is mentem haza a szüleimhez, hanem egyenesen a templom felé indultam. Mire felszenteltek, addigra már az Iszlám Állam terrorszervezet fenyegette szülővárosomat.

A képre kattintva galéria nyílik!

– Hogyan sikerült az Iszlám Államnak elfoglalnia pár nap alatt a Ninivei-fennsíkot?

– Bejrútban végeztem el az egyetemet, amikor az Iszlám Állam a semmiből előbukkanva elfoglalta Moszul városát. Az iraki hadsereg minden fegyverzetét hátrahagyva kivonult a térségből, teret engedve a terroristák ámokfutásainak. 2014. július 17-én érkeztem haza Irakba. Nyolc nappal később a terroristák megtámadták Karakost, a lakosság többsége Erbílbe menekült. Pár nappal később még utoljára haza tudunk térni, de augusztus 5-én éjszaka a fennsíkot ellenőrző kurd pesmerga erői elvonultak, és hajnalban megjelentek az Iszlám Állam fegyveresei. Aznap reggel szüleimnél voltam. Hatalmas robbanások és rakétabecsapódások rázták meg a várost. Én a püspökségbe mentem, ahol Moshe püspök közölte: nem menekülünk el, hanem ellenállunk a terroristáknak.

A reggeli misét még megtartottam, de akkor is folyamatosak voltak a rakétatámadások.

Szüleim és testvéreim úgy döntöttek, hogy elmenekülnek, de a négynapos unokahúgom rosszul lett, így végül az egész család itthon maradt. Délután négykor három gyereket kellett eltemetnem, akik a támadásban haltak meg. Miután nem kaptunk segítséget a kurdoktól és az iraki hadseregtől, éjjelre összeomlott a védelmi rendszerünk. Az éjszaka sötétségében az emberek fejvesztve menekültek. Jómagam próbáltam összeszedni olyan embereket, akik tudtak járművet vezetni, és az iskolabuszokkal a gyalog menekülő családok elébe siettünk. Így sikerült a lehető legtöbb embert megmenteni és Erbílbe szállítani.

– Milyen körülmények között éltek a karakosiak Erbílben?

– Az első pár hónap borzalmas volt. Ötvenötezer ember elszállásolását és élelmezését kellett megoldanunk, és akkor nem beszéltünk a többi városból és faluból elmenekült keresztényekről és jazidikről. Szörnyű körülmények voltak a menekülttáborokban. Az emberek éheztek. Nem volt megfelelő ivóvíz- és gyógyszerellátás. A menekültek egy szál ruhában érkeztek, nem volt semmijük.

Naponta átlagosan hét embert temettem el.

Aztán szép lassan kiépítettük a szociális hálózatunkat, külföldről is egyre többen segítettek. Emigrált rokonok és karitatív szervezetek küldtek adományokat, hogy megfelelő életkörülményt tudjunk biztosítani a menekülteknek. Itt fontos megemlítenem Magyarország szerepét.

A magyar kormány a világon egyedülálló módon támogatta és jelenleg is támogatja az iraki szír keresztény közösségeket.

– Az Iszlám Állam felszámolása után mi várta a hazatérő keresztényeket?

– Moshe püspök vezetésével először a papság tért vissza a fennsíkra, hogy megbizonyosodjon a biztonsági körülményekről. A látvány félelemkeltő volt. Minden, ami fontos volt nekünk, elpusztult. A házak, templomok, iskolák, mind lerombolva és kifosztva. Az utcák felismerhetetlenek voltak. 

Iraki püspök a Vasárnapnak: Ferenc pápa látogatása reményt adhat a keleti keresztényeknek

– Mégis kinek állt érdekében, hogy ez megtörténjen?

– Őszintén és nyíltan megmondom, hogy az Iszlám Állam bizonyos nemzetközi erők szüleménye. Azért hozták létre, hogy tönkretegyék ezt a térséget. Kihasználták az iszlám vallás szélsőséges irányzatát megtámogatva olyan személyeket, akik gyűlölték a vallási és etnikai kisebbségeket.

A térségben sokan szimpatizáltak a szélsőséges iszlamista ideológiákkal, hiszen Moszul térségében évekig az al-Kaida volt az úr, és nem az iraki hadsereg.

Viszont az számomra érthetetlen, hogy a hadsereg miért hátrált meg egy pár ezer fős terrorszervezettől? Honnan volt az iszlamistáknak a reguláris hadsereggel vetélkedő fegyverzete? Ki pénzelte őket? Honnan tudták a zsoldot és az utánpótlást finanszírozni? Ezek mind olyan dolgok, amikre mára mindenki tudja a választ, még sincs következménye.

– Négy éve felszabadult a Ninivei-fennsík. Milyen most az élet Karakosban?

– Az újjáépítés még mindig zajlik. Külföldi és hazai támogatásokból sikerült a város egy részét újjáépíteni, de még mindig a lakóépületek majd fele lakhatatlan. Több ezer család azért nem tud visszatérni, mert az otthonuk romokban van. Ezért is nagyon örültünk, hogy a Hungary Helps program keretéből mi is kaptunk egy jelentős támogatást, amit a romos ingatlanok helyrehozatalára költünk. Az a célunk, hogy visszaállítsuk a város 2014 előtti állapotát.

– Van remény, hogy a külföldre menekült karakosiak hazatérjenek?

– Akik Európába vagy Amerikába menekültek, nem valószínű, hogy visszajönnek, de akik a szomszédos országokban tartózkodnak, nekik könnyebb lenne a hazatérést. Főleg, hogy a befogadóországoknak is megvannak a saját problémáik. Törökországban a keresztények csak névlegesen vannak biztonságban. Jordániában nehéz a megélhetés, és a helyi törvény szerint a menekültek nem vállalhatnak munkát. Libanonban összeomlott a gazdaság. Szíriában az embargó miatt a helyi lakosság is éhezik. Amennyiben normalizálódik az élet Irakban, és a feltételek adottak lesznek a hazatérésre, biztosan sok család hazatér majd.

– Ön szerint mit jelent az iraki keresztényeknek Ferenc pápa látogatása?

– A katolikus egyházfő látogatása számunkra reményt sugároz, hogy lehet még jövőképe az iraki keresztényeknek. Ez a látogatás a békét hozhatja el országunkba. Az iraki kormány minden eszközzel próbálja felszámolni a szélsőséges nézeteket.

A pápai látogatás támogatást nyújthat a bagdadi vezetésnek, hogy közelebb hozza a különböző vallású embereket egymáshoz.

Ez a látogatás esélyt adhat az iraki társadalomnak, hogy újragondolja a jövőjét, és közös erővel felépítse az országát. Ferenc pápa látogatása lehetőséget ad a megbékélésre, az újrakezdésre és a párbeszédre. Őszentsége nemcsak a keresztényeket, hanem a muszlim közösségeket is meglátogatja. Al-Sistani ajatollahhal való találkozása történelmi jelentőségű lesz az iraki nép számára. Ez a találkozás fontos alapja lehet a vallások közötti párbeszéd létrejöttében. Reméljük, hogy a pápai látogatás megváltoztatja a szélsőséges iszlamista nézeteket valló vallási vezetők gondolkodását. Sorstársnak és nemzettestvérnek fogják tekinteni a keresztényeket, és nem ellenségnek.

Mi mindannyian Irak gyermekei vagyunk, függetlenül attól, hogy mi a vallásunk.

– A karakosiak hogyan készülnek a történelmi látogatásra?

– A város és a környező keresztény települések lakosai nagy izgatottsággal várják Ferenc pápát. A fiatalok táncos és zenés műsorokkal készülnek. A város lakossága ünnepi hangulatban van. Mindenhol virágokat és díszeket látni. Ferenc pápa egy olyan földre fog lépni, ahol az elmúlt évszázadokban keresztények ezrei adták életüket a hitükért. Ez a fennsík a szentek és mártírok fennsíkjává vált. Mártírjaink tanúi a kereszténység szeretetüzenetének és Jézus Krisztus tanításának. A katolikus egyházfő látogatása egyfajta szolidaritás és sorsközösség-vállalás a moszuli és ninivei keresztények és más kisebbségek, köztük a jazidik felé. A fennsíkra való látogatás egyben felhívás a világ keresztény közösségeinek, hogy ne feledkezzenek meg az üldözött testvéreikről.

Az iraki keresztényekről bővebben itt olvashatnak.

Kassab Adonis

Az etnikai viszályok áldozatai vagyunk – iraki keresztény parlamenti képviselő a Vasárnapnak

Elődeink kitartásából merítünk erőt! – szír katolikus pap a Vasárnapnak

Az iraki miniszterelnök sajnálatát fejezte ki a keresztény lakosság kivándorlása miatt

 

Iratkozzon fel hírlevelünkre!