A keresztények nagy része nem érti a nagyböjt lényegét – interjú Bakos Zsolt atyával

Bakos Zsolt regnumi atyával, a Baross Gábor-telepi Jézus Szíve Plébánia kormányzójával beszélgettünk a húsvéti készületről. Szóba került, hogy miként befolyásolja a liberális 21. század a hívek nagyböjttel kapcsolatos felfogását, milyen változatos tévképzeteket ültet el bennünk, valamint hogy miről is szól valójában ez a negyven napos készület – hogyan kell azt jól csinálni, ahelyett, hogy mindig csak a kötelező minimumot teljesítenénk.

– Mik a tapasztalatok a katolikus hívek nagyböjti szokásairól?

– A tapasztalatom az, hogy keresztények minimum 90 százalékának fogalma sincs róla, hogy miről szól a nagyböjt.

– Ez megdöbbentően rossz arány. Mi az oka, vajon milyen tévhitek lehetnek a háttérben?

– Egyrészt a nyelvezet. Sajnos a magyar egy értelmező nyelv, nem a mélyét tárja fel valaminek, hanem a gyakorlati részét. Mi Nagyböjtöt mondunk, mert ez a leghosszabb böjti időszakunk, és a böjt alatt is valaminek az elvonását értjük. Eredetileg, illetve a régebbi liturgikus szövegekben Szent Negyven Nap a neve ennek az időszaknak, ami két dolgot jelöl: a negyven nap alatt, vagyis Húsvétra legyünk szentek – és hogy ezen idő alatt szent dolgokat cselekedjünk.

A liberális 21. században az ezotéria, a new age és egyéb hasonló irányzatok sajnos belenyúltak az egyháznak ebbe a misztériumába; nagyon sokan áldozatául esnek ezeknek a dolgoknak.

Ezért érdemes lenne tisztázni, hogy mi nem a Nagyböjt. A böjt soha nem egészségügyi kúra. Nagyon szépek a tisztítókúra-felajánlások és egyebek, de a böjt nem erről szól. Része lehet, hogy valamennyire rendezzük az egészségünket is olyan felajánlások révén, hogy mondjuk nem fogyasztunk alkoholt – de nem ezért csináljuk. Ezt Krisztusért, a keresztségünkből fakadóan tesszük, a húsvét misztériumában.

A másik: a böjt nem szenvedés! Aki úgy böjtöl, hogy szenved, annak érdemes átgondolnia, hogy mit csinál rosszul – ugyanis nem arra hívja meg az Isten, hogy szenvedjen. Arra hívja meg, hogy Krisztus szenvedését szemlélve még jobban megismerje Isten misztériumát. Nem azt kéri, hogy beleszakadjunk. Emlékezhetünk: működtek olyan elítélt eretnek mozgalmak az egyházban, amelyek túlhangsúlyozták a szenvedést. Az, hogy bizonyos esetekben lesznek olyan érzéseink, amelyek szenvedést okoznak, lehet a böjt része – de a célja nem!

Végül pedig a böjtölés nem lehet kérkedés tárgya. Fontos, hogy én nem kérhetem számon másokon, hogy ők miért nem böjtölnek. A böjt nem kényszer és nem parancs, hanem meghívás. Az egyház meghív. A húsvéti vigília kezdetén, a tűzszenteléskor is elhangzik, hogy az egyház – fordítom: Krisztus – meghív a közös ünneplésre.

Vagyis a fent elsorolt három dolog – biztosan nem a böjt!

– Akkor miben áll a valódi böjt? Pontosabban a Szent Negyven Nap.

– Mint mondtam, a rossz fogalomhasználat miatt mindenkinek a böjt ragadja meg a figyelmét: „én most erről mondok le, arról mondok le stb.”. Pedig maga a direktórium is lényegre törően fogalmaz: „A nagyböjti idő célja húsvét ünnepének előkészítése”. Tehát arról van szó, hogy nagyon komolyan vesszük a húsvét és a feltámadás misztériumát. Azonban, mivel ez misztérium, az emberi ész számára nem felfogható, ezért fontosak a gyakorlatok, az előkészületek, hogy még jobban átélhessük, miről szól a húsvét.

Tehát kettős útról beszélünk: egyrészt van a bűnbánat, másrészt pedig a Szent Negyven Nap hangolja a híveket a feltámadás méltó megünneplésére.

Ezt a legjobban az ősegyházra tekintve tudjuk megragadni, hisz akkor alakult ki a nagyböjt gyakorlata. A beavató szentségekre készülők – az úgynevezett katekumenek – ilyenkor egy különösen intenzív katekézisben vettek részt. Ez így van ma is, hiszen a liturgikus cselekmények, a Szentírás átadása, az olajjal való megkenés – sorolhatnánk – is ilyenkor történik. A katekumenek így jobban bevonódnak a Szent Negyven Napba, kvázi rá vannak kényszerítve – ugyanakkor mi, már akik meg vagyunk keresztelve, ezt kívülről szemléljük… Nekünk marad pusztán a „böjt”, leszűkítve a táplálkozásra, és akkor mindenki ezen vacillál, hogy „jaj, most ez hogy van, ehetek-e húst, elmúltam-e 65 éves, én menzán eszem”… De nagyon nem erről szól a keresztény nagyböjti időszak.

A lényeg, hogy visszaemlékezzünk a keresztségünkre és bűnbánatot tartsunk!

Mi a bűnünk által majdnem ugyanabba a helyzetbe kerülünk, mint egy meg nem keresztelt ember: elhagyjuk az egyház közösségét. A bűn megsemmisíti a keresztségben kapott megszentelő kegyelmet. Ezt a szentgyónás állítja helyre. Ám a szentgyónás nem abból áll, hogy elmondom a bűneimet… A gyónásnak a bűnbánat a lényege, hogy megfogadom, szakítok a bűnös hajlamaimmal. „A bűnt és a bűnre vezető alkalmakat kerülöm” – ahogy a bűnbánati imában is elhangzik a gyónás végén. Ezek azok a bűnös dolgaim, amiket el akarok hagyni a Szent Negyven Napban, a bűnbánatban.

– Bűnbánat. Ez egy nagyon fontos fogalom, ugyanakkor a kereszténység egyre kevésbé hangoztatja, nehogy elriassza a híveket, illetve, ahogy az atya is említette, hogy megfeleljen a liberális 21. század követeléseinek… Kezd elhatalmasodni az a nézet, miszerint „Isten csak egy jó barát, aki mindig mindent megbocsát” – így nincs is igazán szükség bűnbánatra. Ez viszont alapvetően a Szent Negyven Nap alapját is kikezdi – vagy nem?

– Önmagában azzal a felfogással, hogy az Isten szeret, jóságos és megbocsát, természetesen nincsen semmi gond. Az Istennel kapcsolatos gondolkodásunkkal van a baj. Saját képünkre és akaratunkra formáljuk Istent…

Nekünk is meg kell tennünk azokat a dolgokat, amik a bűn megbocsátásához hozzájárulnak: a bánat kifejezése nagyon szükséges. Azonban a bűnbánat nem abból áll, hogy egyszer nagyon megbánom a bűnömet, esetleg még el is sírom magam miatta, de aztán ugyanúgy visszatérek hozzá.

Az igazi bánat során radikális változás történik. A metanoia – a megtérés görög kifejezése – elsősorban azt jelenti, hogy visszafordulok, elhagyom a bűnös tetteimet.

A nagyböjti liturgikus énekekben egyébként ez gyakran el is hangzik.

– A vírus miatt tavaly is bezárva töltöttük a Szent Negyven Napot. Ez alapból lelassítja az életet, és elvileg az elmélyülésre is lehetőséget ad. Ugyanakkor idén már nyitva vannak a templomok, illetve a szentmisék sem szünetelnek. Az elmúlt hetek, hónapok bezártságához és elcsendesüléséhez képest mennyire igényel változást a böjti időszak?

– Újfent a direktóriumot idézem: a Szent Negyven Napot „a nagyböjti liturgia hangolja”.

A liturgia nem otthon, a lakásban történik. A liturgia az egyház eszköze a készületre, a bűnbánatra és az elmélyülésre, melyben nekünk is részt kell venni.

Nem véletlenül vannak a bűnbánati liturgiák, a keresztúti ájtatosság, valamint a már említett beavató szentségekkel járó szertartások. Ez azt is jelenti, hogy igenis próbáljak meg több szentmisén is részt venni, ne csak a vasárnapi miséken.

Ugyanakkor, lássuk be, az egyház által előírt minimumok – amiket a II. vatikáni zsinat is jelentősen lecsökkentett – a kezdő keresztényeknek, illetve azoknak az embereknek vannak, akiknek a lelkiismerete csak úgy tud megnyugodni, ha valami előírást pontosan betartanak. Aki ezt megtette, hát jó, ennyit tudott megtenni, erre képes – nem akarom bántani –, de hát ez nem elég.

Egy felnőtt keresztényt a Szent Negyven Napban az egyház alapvetően három dologra hív meg: imára, alamizsnálkodásra, végül böjtre.

– Úgy érzem, ezek is olyan fogalmak, amelyek némi tisztázást és kifejtést kívánnak. Kezdjük az imával!

– Amikor az egyház a nagyböjtben imára hív, akkor azzal az imaéletünk megváltoztatását is kéri. Erre azért van szükségünk, mivel az imaéletünk betokosodik.

A szentgyónást szinte mindenki úgy kezdi, hogy nem imádkoztam reggel, nem imádkoztam este, nem imádkoztam ekkor és akkor. Én azért rá szoktam kérdezni, hogy: és máskor volt ima? Vajon miért nem lehet akkor átrendezni az imaéletet, hogy ne akadályozza semmi? Nyilván az egy másik cikk témája lehetne, hogy a keresztények miért nem tudnak imádkozni – de ez most mellékvágány. Például nekem papként is nehézséget okoz, hogy amikor áthelyeznek egyik helyről a másikra, akkor a zsolozsmamondást is át kell rendeznem. Nekem is harcokba kerül, hogy új imarendszerre álljak át.

Nem ragaszkodhatok a nem működő rendhez, mert akkor mehetnék folyamatosan meggyónni, hogy már megint elmaradt az ima.

Nagyon fontosak egyébként a nagyböjti liturgia által elénk helyezett Szentírási részletek is. Előkerülnek imamódok, imádkozási formák a nagyböjti igehelyekben, sőt konkrétan két személyt állít elénk az egyház. Egy ószövetségit, Ábrahámot, aki mint barát a barátjával, úgy tudott beszélni az Istennel – természetesen a maximális tisztelet és alárendelődés mellett –, tehát mint valakivel, akit jól ismer. A másik pedig egy újszövetségi imapélda, amely Krisztus által jelenik meg. Azon felül, hogy a Miatyánk szövegét ő tanította nekünk, a Krisztussal való egységben Istent „Abbának”, vagyis „apácskának” nevezhetjük – Jézussal együtt. Nem egy távoli valakit szólítunk meg, hanem azt az Istent, aki Atyánk lett.

Nagyon fontos, hogy amikor imádkozunk, nem egy ismeretlen, megfoghatatlan valakivel kommunikálunk, hanem konkrét személlyel.

Persze nagyon fontos, hogy nem kisajátítva jelenik meg Isten, mint „haver”, vagy szó szerint értelmezett „apácska” – a helyes istenfélelemnek meg kell maradnia. Vagyis Krisztus az imában példát adott az apostoloknak, akik tanakodtak, vajon miért nem tudnak imádkozni. Hát azért, mert egy távoli valakihez imádkoztak – aki valójában mindig itt van a közelben.

Ám ahhoz, hogy a megfelelő istenfélelem, tiszteletadás meglegyen, nagyon fontos a dicsőítő imamód.

Tehát nemcsak a kérő és hálaadó – leginkább önmagunkra fókuszáló – imamód van, hanem van olyan, ami felismeri Isten végtelen hatalmát és fölségét, és annak a tudatát segít elmélyíteni magunkban, hogy olyan istenünk van, akinek végtelen a hatalma. Ez utóbbi példa a Tábor-hegyen jelenik meg. De az engesztelés imaformája is jelen van, ami talán a legnehezebb, ez pedig a kereszt misztériumban tárul elénk, ahogy Krisztus odaadja életét és magát az Atyának.

Az imamód kapcsán pedig még egy nagyon fontos szempontot kell említeni. A felnőttek, édesapák és édesanyák felnőtt módon imádkozzanak – és egyénileg is. Nagyon fontos a gyerekekkel való imádkozás, megtanítani őket a helyes istentiszteletre – de a családként való imádság nem helyettesíti az egyéni imádságot. Szükséges az egyéni imádság, hiszen Istenhez egyénileg kapcsolódunk. Ugyan a házasság szentsége is hozzákapcsol Istenhez, de a házastársi ima sem helyettesíti az egyéni kapcsolatot.

Vagyis szükséges a családi, házastársi – és egyéni ima is.

– Alamizsna. Azt hiszem, a legtöbb félreértés ennek kapcsán adódik. Felteszem, az atya XVI. Benedek „Deus caritas est” enciklikájára fog utalni.

– Igen. Nálunk keresztényeknél az alamizsna nem a pénz odaadását jelenti. Ma ez a legegyszerűbb: elutalom, átadom és le van tudva. De a normális keresztény szemléletben az alamizsna alapvetően tetteket és cselekedeteket jelent. Ez az irgalmasság testi és lelki cselekedeteinek gyakorlása.

Kifejezetten ebben az időszakban kéri tőlünk az Egyház, tessék megnézni a liturgikus szövegeket, akár az evengéliumokat vagy a szentmise szövegeit! Az alamizsna kifejezést ma már nem nagyon alkalmazzuk, sokan össze is keverik a perselypénzzel meg a caritas adománnyal. Azonban ez egy feladat, amit én megteszek, amit meg kell tennem, és nem csak a Szent Negyven Nap alatt. És ez soha nem pénzt jelent, hanem minőségi odaadást. Vagyis nem egy pátosszal átadott dolog, hogy „neked most erre van szükséged, tessék”, hanem kicsit magamat is odaadom, mivel megértem a másik szenvedését, együttérzek vele, és ebből ismerem fel azt is, hogy mire van szüksége. Ekkor én Krisztussal azonosulok, mivel ő munkál bennem. Ekkor döbbenünk rá, hogy mennyire képesek vagyunk a jóra. És fontos, hogy ezt örömmel tegyük, mert ha szenvedünk közben, akkor nem őszinte – és úgy nem ér semmit. Ezért nem szeretem az ad hoc gyűjtést pl. a szentföldi keresztényekért: nem voltam ott, nem én segítettem, nem az én erőm. Ez elveszi az egész hitelességét.

– És akkor utoljára maradt a böjt, amivel a nagy többség az egész időszakot azonosítja.

– Ez alapvetően két dolgot jelent: megtérést és önnevelést.

Fontos tudatosítani, hogy a gyónásban a bűnt az Isten elvette, de a hajlamot, a rossz szokást nem. Ezt kell kinevelnem magamból.

A gyerekeket a szülők és a tanárok, edzők, egyéb pedagógusok nevelik. De a felnőtteket ki neveli? Ő csak önmagát tudja. Ez a nézet végig megvolt az egyház alapértékeiben, a szerzetesrendek is e köré épültek. Több olyan dolog van, ami segíteni tud minket az önnevelésben: a bűn elleni harcot fel kell vennem, erre megvannak a fegyverek, az erények, amelyeket gyakorolnom kell, ki kell fejlesztenem magamban

A másik az önuralom: az ösztönökön, érzelmeken és kísértéseken egyszerre kell uralkodnom. A Szentírás és a bölcsességi irodalom nagyon sokat beszél erről. A szentgyónás bánatimájában is elhangzik, hogy „a bűnt és a bűnre vezető alkalmakat kerülöm”. Ezt a mondatot nagyon bátran odatesszük mindig a gyónás végére, de legyünk őszinték, ez az első, amit mindig megszegünk, hiszen nem tudunk uralkodni magunkon. Már az Ószövetségben megjelenik egy toposz: az iga. „Édes az én igám” – mondja Jézus is.

Ez azt jelenti hogy megkötöm magamat, mert meg kell. És ezt támadja a liberális gondolkodás, mondván, „jaj, szabadság és emberi méltóság”. De pont ez védi az emberi méltóságomat – mert felismertem a gyengeségeimet! Picit megjelenik benne, hogy féltem magamtól a többieket, hogy ne egyből robbanjak, ne megüssem vagy lekiabáljam a másikat.

Ehhez viszont fontos, hogy úrrá legyek a kísértéseken, ösztönökön és érzelmeken. A kísértés elutasítása nem elég, hiszen akkor szenvedek tőle, és ugyanúgy jelen van az életemben. Aszkeo-aszkézis: ez a kifejezés gyakorlást, kiművelést jelent. Már a görög filozófiában megjelenik, és a gondolkodó emberrel párosul, aki képzi magát. Ez a kereszténység alapfogalmává válik, csak hát a 21. századra elfelejtettük ezt is, pedig nagyon szépen megjelenik az egyházatyáknál is. Jó példa erre szent Jeromos: ő tisztában volt az egresszív viselkedésével, és hősi fokon gyakorolta az ez elleni küzdelmet – nem is véletlenül lett szent.

Ha azt mondom: aszkézis, sajnos mindenki előtt megjelenik egy önmagát korbáccsal véresre verő figura. De valójában az aszkézis hitből fakadó életmódot jelent: módszeres, fokozatosan növekvő erőfeszítést az erények megszerzéséért Krisztus követésében. Kemény és következetes küzdelmet, melynek célja a tökéletes, bensőséges hasonlóság Krisztussal.

Ezt kell a nagyböjtben elérni. Ezért is nevetséges, ha egyszerűen csak megvonok magamtól dolgokat… az csak egy felszínes dolog. Ez olyan, mintha azt mondanák nekem: milyen szép a tenger feneke, nézzem meg! Csakhogy a gyönyörű mélységet nem láthatom, ha a partról épp csak beledugom a vízbe az arcom. Bizony búvárruhát kell venni – és lemenni. De megéri. Ilyen a nagyböjt is. Merjünk a mélyére, az igazi szépségére tekinteni, és Krisztussal találkozunk. Ezt kívánom minden kedves olvasónak és keresztény testvéremnek! „Hajrá, gyerünk, meglesz” – ahogy a regnumi atyák is biztatták tanítványaikat!

 

Chvála Márton

Iratkozzon fel hírlevelünkre!