A Mátyás-templom karnagya a Vasárnapnak: Missziós terület lett Európa
– Létezik olyan zenei stílus, amely „kizárólagosságot” élvez a mai egyházzenében?
– A kizárólagosságot csak fölfelé, Isten irányában tudom elfogadni. Mindannyiunkat a Jóisten szolgálatának kell motiválnia. Minden egyéb kevésbé fontos. A Hollandiában eltöltött évek segítettek abban, hogy kialakulhasson bennem ez a fajta nyitottság. Amíg idehaza némelyek képesek időről időre egymásnak ugrani azon, hogy könnyűzene megszólalhat-e a templomban – vagy inkább kitiltandó a liturgiából (de akár említhetem a gregorián és a népének egymással folyó küzdelmeit is), addig Nyugat-Európában nem egy helyen kiürülnek a templomok. Ekkor kezdtem el látni, hogy örüljünk annak, amink lehet. Az egyház él itthon és kint is, csak más intenzitással mutatkozik meg ez az élet. Missziós terület lett Európa, ám úgy látom, hogy ez soha nem volt másképp. A hit szintjén mindenkinek személyesen kell eljutnia a kapcsolatra Istennel.
Mi magunk is misszionálandók vagyunk. A szekularizációs folyamatok megfékezését magunkon kell elkezdenünk. Az egész emberségünknek kell bekapcsolódnia Isten imádásába.
– Az egyház zenéje hozzá tud járulni ehhez a misszióhoz – vagy más a feladata?
– Nem biztos, hogy szívesen belehallgatnék abba a zenébe, ami néhány ember fején szól a fülhallgatóikban. A világi könnyűzene olykor fényévekre van bármiféle egyházzenétől. A liturgikus zenének szerintem nem közvetlen feladata sem a misszió, sem a hívek pasztorálása. A liturgia során az egyház Istent ünnepeli. A kérdés, hogy tudunk-e még egyáltalán ünnepelni. Az egyház még tud, emiatt ez önmagában misszió a világ felé. Október elején már állnak a karácsonyfák mindenfelé.
Mintha a világban már nem értenénk, mi az ünnep lényege. Karácsonykor az egyház igazából „benéz egy szülőszobába”.
Egy családnak a születésében megláthatjuk a fényes misztériumot: Isten emberré lett. Az édenkerti távolságtartás a Teremtő és a teremtmény között teljesen megszűnt.
– Ön már hányszor nézett be személyesen a szülőszobára?
– Hat alkalommal. Pontosabban öt és félszer, mert az egyik gyermekem születésére már nem értem oda időben. Azalatt született meg, míg én koncertet adtam. 
– Tardy László karnagyot követi a Mátyás-templom karnagyaként. Milyen tervei vannak?
– Tardy László karnagy úr egy szép mondattal adta át nekem a Mátyás-templom karnagyi megbízatását. Egy bibliai igeverset idézett: „Az Istent szeretőnek minden a javára válik”. Ez az üzenet nekem sokat jelent. A jelenlegi pandémiás időszak sok mozgástérrel és virtuozitással nem ajándékoz meg bennünket sem. Tekintve, hogy főként az idősebb korosztályhoz tartozó tagokból áll a kórus, a közös szolgálatok és próbák is elnapolódnak. A vágyam az, hogy minél hamarabb lehessen folytatni a közös munkát.
– Az emeritus karnagynak komoly szerepe volt abban, hogy Szilas Imre beatmiséje 1968-ban bemutatásra kerülhetett a Mátyás-templomban – így a helyszín a hazai keresztény könnyűzene számára is emblematikussá vált. Ugyanitt mutatták be 2014-ben Gável Gellért és Sapszon Ferenc tanár úr „Mise Gitáron” misekompozícióját. Elképzelhető, hogy a jövőben is megnyílnak a templom kapui a zenei stílusok közös kezdeményezései előtt?
– A Mátyás-templomban ma is létezik gitáros zenekar és kórus. Nem olyan régen, Krisztus király vasárnapján arra kértek engem, hogy orgonával csatlakozzam az énekelt szentmise kíséretéhez. Szívesen vállaltam, még most is itt él bennem a Gloria tétel. Az ilyen koprodukciókra teljesen nyitott vagyok. A világban sokat turnéztam. Azt láttam, hogy az „orgona kontra gitár” dilemma leginkább nálunk, idehaza jelenik meg ilyen súllyal. Véleményem szerint a Jóisten van annyira gazdag, hogy sokféleképpen szólítsuk meg őt. Erre nem csak egyféle mód létezik. Ez mutatja az egyház színességét és életét.
Azzal viszont egyáltalán nem értek egyet, amikor némely egyházzenész azt mondja a papoknak, hogy „el a kezekkel a liturgiától”. Nem tartom ezt helyes hozzáállásnak: kritizálni azt a felszentelt személyt, akinek a keze alatt a liturgia lényege megvalósul…
Lehet, hogy a zenei részhez jobban ért az egyházzenész. Fájdalmas tapasztalatom, hogy a liturgia iránti túlzott buzgóság során olykor bizony éppen a papság értéke devalválódik. Azt a papot nem tiszteljük, akinek személyes, különlegesen bensőséges kapcsolata van Istennel, és aki révén maga Jézus jelenik meg közöttünk az oltáron. Ezt jobban meg kellene becsülnünk.
– Palánki Ferenc püspök úgy nyilatkozott, hogy „nem a formán van a hangsúly, hanem a tartalmon”. Ön hogy látja ezt a kérdést?
– Azzal együtt, hogy tökéletesen értem, és ezen a szinten osztom a püspök atya véleményét, mégsem állítanám szembe egymással ezt a két fogalmat, mert nem lehet azt mondani, hogy az egyik fontosabb lenne a másiknál. Úgy vélem, van az a tartalom, amely megfelelő forma híján nem képes kibontakozni. Ez bármely liturgikus szolgálat esetében érvényes lehet.
– A Szent Család-templomból hozza ezt a hozzáállást? A plébániáról, ahol Sillye Jenőék és mások is rendszeresen megfordultak a könnyűzenei darabjaikkal, de ugyanúgy működött gyerek szkóla Soós András vezetésével, illetve korábban itt szolgált Dobszay László tanár úr is?
– Amikor az ember lélegzik, nem gondolkodik azon, nem elemzi gondolatban, hogy éppen most mit szív be, majd fúj ki magából. A legtermészetesebben történt ez a Szent Család-templomban is, ahol felnőttem. Utólag minden olyan harmonikusnak látszik. Énekeltem a gitáros kórusban, a gregorián gyerek szkólában, a felnőttek kórusába is besegítettem, aztán vezényeltem. Dobszay tanár úrral a plébánián már nem találkozhattam, csak később, a Zeneakadémia egyházzene tanszakán. Sokaknak egyébként túlságosan „dobszaysta” vagyok, másoknak pedig nem vagyok eléggé „dobszaysta”, ha egyáltalán létezik ilyen fogalom. Az azonban biztos, hogy olyan környezetben nőhettem fel, ahol a liturgiában minden egységesen, harmonikusan volt jelen – köszönhetően Gyulai Oszkár atya igényességének. Az életemnek ugyanúgy értékes része az, amikor a Nagymarosi Ifjúsági Találkozón nem egyszer Sillye Jenővel is együtt zenélhettem.
Még sokakat említhetnék, akiknek az élete példaként áll előttem. A személyes hitük átsugárzott rajtuk. Leginkább ezt kaptam tőlük örökségül. Megtanultam, hogy az én dolgom sem lehet egyéb, mint hogy legbelül élő kapcsolatom legyen Istennel.
Elődöm, Tardy Laci bácsi karnagyi szolgálatának 54 éven át tartó hűsége ezt példázta. Én is ezen az úton szeretnék haladni, még ha nem is megy minden esetben tökéletesen.
– Van kedvenc gitáros éneke?
– Nincs. De más stílusú sincsen. A zeneművek a fejemben időről időre cserélődnek. Jelenleg a Krisztus király vasárnapján a gitáros kórussal énekelt mise Gloria tétele visszhangzik még bennem.
Gável András
Kapcsolódó, olvasásra ajánlott írásaink:
Kiemelt képünk forrása: Hegyi Barnabás karnagy Facebook-oldala
