Európán kívüli világ – kényszerpálya és harmadik felek

Egy korábbi cikkünkben már felhívtuk a figyelmet arra, hogy Joe Biden sok szempontból kényszerpályán mozog majd. Ennek egyik legfontosabb pontja a Kínához fűződő viszony, itt ugyanis nem lesz más választása, mint hogy megpróbálja letörni Peking világhatalmi ambícióit. A kérdés igazából annyi, hogy Trumphoz hasonlóan az új elnök is keménykedik-e majd Kínával – és ha nem, akkor mi lehet az a másik út – ha van ilyen egyáltalán –, amely működik.

Érdekes lesz megfigyelni az Oroszországhoz fűződő viszonyt is. Mivel a demokraták szeretnek az igazságosztó szerepében fellépni, elképzelhető, hogy a jelenleginél fagyosabb lesz a két elnök viszonya. Azt azért érdemes lehet megjegyezni, hogy Trump és Putyin kapcsolata is inkább volt semlegesnek nevezhető, mintsem jónak, békésnek és kiegyensúlyozottnak. Igaz, a két nagyhatalom között nem nyíltak újabb frontok, de régiek sem zárultak le. Ebből a szempontból a legfontosabb kérdés az, hogy mennyi érdeklődést mutat majd a Biden-adminisztráció Ukrajna iránt.

A megválasztott elnökről jól tudjuk, hogy igen aktív volt az országban a Majdan téri tüntetések idején, a kampányban pedig fia kétes ukrajnai üzleteiről is lehullott a lepel. Könnyen lehet tehát, hogy Washington és Moszkva kapcsolatát valójában az határozza majd meg, ami Kijevben történik.

A harmadik terület, ahol változás történhet, a Közel-Kelet. Érdekes volt megfigyelni az elmúlt évtizedben, ahogyan a Nobel-békedíjjal kitüntetett Barack Obama elnöksége idején az arab tavasz következtében a teljes térséget – kiegészülve Afrika északi részével – elborította a káosz. És bár a megoldást Trump sem találta meg, egyértelműen csökkent a feszültség az elmúlt négy évben – az amerikai csapatok már a kivonulást fontolgatják, Izrael pedig több arab országgal látványos békülésbe kezdett (erős amerikai ráhatásra). Most ismét a térséget egykor lángba borító demokraták jönnek… Sok szem szegeződik ezekben a hetekben Iránra is, amellyel szemben Trump a demokratáknál jóval keményebben lépett fel. Teheránban nagyon várják már a Biden-adminisztráció hivatalba lépését, az ugyanakkor nem teljesen egyértelmű, hogy lesz-e visszaút a korábbi atomalkuhoz.

hirdetés

Európa – fókuszváltás jöhet, de mi lesz Közép-Európával?

A Trump-adminisztráció négy évvel ezelőtt egy merőben más Európa-politikát kezdett, mint addig bármely más amerikai kormányzat. Mivel Donald Trump a multilaterális együttműködések helyett inkább a két fél által kötött alkuk híve, eleve ferde szemmel tekintett az Európai Unióra, főleg annak nyugati, liberális felére. Angela Merkellel kifejezetten rossz viszonyban állt – máig tartja magát az az egészen hihető anekdota, amely szerint

az egyik G7 csúcson egy cukorkát dobott Merkel elé, ezzel a felkiáltással: “Nesze, Angela, ne mondd, hogy nem kapsz tőlem semmit!”

Trump először azzal húzta ki a gyufát, hogy keményen igyekezett érvényt szerezni annak az egyébként NATO-alapszerződésben lefektetett, vagyis minden tagállam számára kötelező elvnek, miszerint a védelmi kiadásoknak a GDP 2%-át kell kitenniük. Ezt sem Németország, sem más nyugat-európai NATO-tagország nem teljesítette, így fájdalmas lehet számukra, hogy évről évre közeledniük kell ehhez a célhoz. Trump a kereskedelemben sem volt kedves velük – több német és francia termékre is büntetővámot vetett ki. 

Kesztyűs kézzel bánt ugyanakkor Közép-Európával. Felismerte az itteni országokban rejlő gazdasági és politikai potenciált, és az Obama-adminisztráció leckéztető, kioktató politikájával szemben az együttműködés kultúráját kínálta a térségnek. Felismerte, hogy az itteni országok teljesen eltérő történelmi múltjából egy teljesen eltérő felfogás adódik, és rájött arra is, hogy az itteni demokráciák jottányival sem rosszabbak a nyugatiaknál.

Ahogyan a világ más pontjára, Trump Közép-Európába sem akart ideológiát exportálni; megelégedett a gazdasági és a katonai kapcsolatok minél szorosabbra fűzésével, ami természetesen hozta magával a politikai kapcsolatok erősödését. Na, ez az, ami Bidennel teljesen megváltozik.

Ha ebben bárki kételkedett volna, annak hétfőn valószínűleg minden illúziója elillant. Biden környezetéből származó források ugyanis megerősítették, hogy jó eséllyel Barack Obama korábbi nemzetbiztonsági főtanácsadó-helyettese, John Kerry korábbi külügyminiszter-helyettese, Anthony Blinken lesz a külügy új vezetője. Ne hibáztassa magát a kedves olvasó, ha nem mond neki semmit ez a név – arra azonban jogosan lehet gyanakodni, hogy nem az Orbán-kormány feltétlen hívével lesz dolgunk. Blinken lehetséges irányultságáról sokat elárul édesapja tevékenysége. Donald Blinken 1994 és 1997 között Magyarországon volt nagykövet, első, illetve jelenlegi, második felesége is magyar származású. A házaspár egy visszaemlékezésében ezt írta az első, 1998 és 2002. közötti Orbán-kormányról:

„Sajnos az Orbán-kormány visszavetette Magyarország haladását a kormányzati munka átláthatóságát és elszámoltathatóságát illetően. (…) az Orbán-kormány első két évében egyetlen nagyobb állami tulajdonú vállalatot sem privatizáltak.

A kritika akár most, 2020-ban is íródhatott volna… és ne legyenek kétségeink, hallani fogunk még hasonló kijelentéseket Anthonytól is. Ahogyan az is árulkodó, hogy visszaemlékezésükben azt kritizálják, hogy egyetlen nagy állami vállalatot sem árusított ki az Orbán Viktor vezette kabinet. És akiben még ez sem ébresztett elég kétséget a Blinken családdal kapcsolatban, annak álljon itt egy minden eddiginél erősebb érv:

A Blinken házaspár 2015-ben egy akkora adományt adott a Soros Györgyhöz köthető CEU Nyílt Társadalom Archívumának, hogy azóta az archívum az ő nevüket viseli.

Anthony Blinken tehát szülei révén úgy ismeri Magyarországot, mint a tenyerét, és biztosak lehetünk abban is, hogy komoly kapcsolatrendszerrel és beágyazottsággal rendelkezik hazánkban. Kérdés, mire fogja használni ezt a helyzeti előnyét?

Kiemelt képünk forrása: Pixabay