Így győzte le Európa a pestis harmadik hullámát

A pestis, vagyis a „fekete halál" óriási emberveszteségeket okozott a középkori Európában, de a fertőző betegség harmadik hullámát az újkor derekán már sikerült megakadályozni. A pestisről és a járványok történetéről beszélgettünk Horányi Ildikóval, a Magyar Nemzeti Múzeum Semmelweis Orvostörténeti Múzeumának főmuzeológusával.

– A járványok története egyidős az emberiséggel. Tudunk valamit a legelső pandémiáról?

– Járványok mindig is voltak, de hogy melyik és mikor lehetett az első, azt nem tudjuk. A történeti forrásokból ismert beszámolók leírt tünetegyüttesei ellenére sem lehet pontosan tudni, hogy milyen betegségeket takarhattak. Korábban összefoglaló neveket használtak a járványokra. A pestis szó is annyit jelent latinul, hogy fertőzés, csak később lett a konkrét betegség megnevezése is.

A forrásokból annyi bizonyos, hogy pestis-, himlő-, valamint TBC-járvány már az ókorban is megjelent, és megtizedelte az európai népességet.

Id. Pieter Brueghel: A halál diadala című festménye, 1562, részlet (Forrás: Wikipedia.hu)

– Mikor jelent meg a pestisjárvány Európában?

– A pestisnek több hulláma volt, az első hullám a 4-5. században jött létre, Justinianus uralkodása alatt. A betegség végigsöpört Itálián, de tovább nem jutott a kontinensen. Ez viszont nem mondható el a második hullámról, mely 1348-ban tört ki, és két év alatt egész Európában – így Magyarországon is – nagy emberveszteséget okozott. A járvány kiváltó oka hazánkban az volt, hogy a keresztes hadjáratokból hazaérkező katonák behurcolták a betegséget otthonaikba, ott pedig gyorsan elterjedt.

– A feudális európai államok hogyan próbáltak megoldásokat találni a pestisjárvány terjedése ellen?

– Az első nehézséget az jelentette, hogy nem tudták, mi okozhatja a betegséget. A kórokozók, a mikroorganizmusok léte a 19. század utolsó harmadáig az emberiség előtt rejtve maradt. Csak találgatni tudtak, többféle elmélet született arról, hogy mi váltja ki ezeket a megbetegedéseket.

Abban azonban mindenki egyetértett a középkori Európában – még az orvosok is –, hogy a járvány Isten büntetése.

Mindemellett racionális magyarázatok is születtek, melyek főleg két elmélet köré épültek.

Már az ókorban is voltak olyan vélekedések, melyek szerint valami apró, szabad szemmel nem látható miazma okozhatja a fertőzést. Ezen az úton haladt a járványtan nagy humanista orvosa, Girolamo Fracastoro is. A miazmatikusok úgy gondolták, a betegségek okáért a megromló levegő, a környezeti hatások a felelősek. Úgy vélték, hogy a föld kipárolgása, a rossz, szennyezett levegő okozhatja a betegséget, ezért úgy is hívták, mefitikus, azaz ördögi pára.

Arat a halál. Részlet id. Pieter Brueghel: A halál diadala című festményéből (Forrás: Wikipedia.hu)

Az elmélet hívei védekezési módokat is kidolgoztak; a betegséget a levegő tisztán tartásával kívánták megelőzni. Ezért járványos időben a levegő tisztítására illatos anyagok égetését és párologtatását írták elő.

Hitték, hogy a rossz szagok egyben ártalmasak is, melyeket illatokkal, füstöléssel tudnak hatástalanítani.

A miazmatikusok nagy gondot fordítottak a holtak eltemetésére, mert úgy vélték, a holttestek „kigőzölgése” is okozhat fertőzést, ezért hamar meghatározták a szükségtemetések módját is. A templomi ravatalozások járvány idején elmaradtak, gyorsítva temették el az elhunytakat. A későbbiekben pedig a temetőket higiénés és járványügyi okokból a települések határain kívülre száműzték.

– Milyen szerepe volt a középkorban a pestisdoktorok által viselt különös, mindenki által ismert csőrös álarcoknak?

– A miazmatikusok elképzelései alapján azt a cél szolgálták, hogy a megromlott levegő ne érintkezzen az orvos testével. A maszk csőrébe illatos anyagokat tettek, melyek „fertőtlenítették” és megszűrték a levegőt.

Így ezek nem is maszkoknak, hanem inkább a gázálarc elődeinek tekinthetőek.

Az orvosok másik fontos védőeszköze a ruhájuk volt, mely olyan anyagból – általában marhabőrből – készült, melyen nem hatolt át a levegő. A ruhavégeket is szorosan elkötötték.

Pestis doktor Paul Fürst metszetén, részlet. (Forrás: Wikipedia.com)

– A védekezés mellett milyen gyógymódokat javasoltak a miazmatikusok a betegeknek?

– Tudni kell, hogy abban a korban az antik humorálpatológia elmélete szerint rendszerezték a betegségeket. Azt hangsúlyozták, hogy az egyensúlyt kell fenntartani az emberekben. Járvány idején is azt javasolták, hogy egészséges életmódot folytassanak az emberek. Nemcsak a testi, hanem egyben a lelki, pszichés egészségre is törekedtek. A gyógymódjaikkal, kezeléseikkel a harmóniát akarták megőrizni. Giovanni Boccaccio Dekameronjában egyesek tréfás történetek mesélésével várják ki a járvány végét, mellyel egyben a lelki egészséget, a vitalitás megőrzését is el kívánták érni.

– Említette, hogy volt egy másik elképzelés is, amellyel a megbetegedéseket kívánták magyarázni.

– Igen, egy másik elmélet képviselői szerint nem megromlott környezeti hatások okozzák a járványokat, hanem maguk az emberi kontaktusok. Ők voltak az úgynevezett kontagionisták, akiknek köszönhetjük a karantén és a vesztegzár intézményeit.

Ők elsősorban a betegek elkülönítését szorgalmazták. Eleinte mindezt úgy oldották meg, hogy bezárták őket a saját házaikba – az egészséges családtagjaikkal együtt. Ez nem igazán volt egy jó megoldás, hiszen az egészségesek is megbetegedtek, másrészt sok családtag félelmében elmenekült, magára hagyta a betegeket… A 17. századtól már a betegek elkülönítését tanácsolták, ekkor hozták létre az első járványkórházakat. Ezek nem hasonlíthatóak össze a mai kórházainkkal, inkább ispotályok, betegmegőrzők voltak, ahol orvos is alig akadt. A híresen rossz körülmények miatt sokan nem merték kiadni saját betegeiket.

Pestis lazarett Bécsben, 1709 novemberében (Forrás: Wikipedia.com)

– A karantént mikor alkalmazták először?

– 1348-49-es pestisjárvány idején már születtek olyan szabályozások, melyek harminc napra megtiltották a hajók itáliai kikötését. Velence hatására ezt szigorították negyven napra, így jött létre a karantén (negyven) kifejezésünk, melyet a mai napig használunk.

A városokra alkalmazott karanténok mindig sok gazdasági és társadalmi problémát okoztak, hiszen a földművesek nem jutottak ki a földjeikre, így az élelmiszerellátásban is komoly problémák keletkeztek.

A védekező intézkedésekről eleinte a helyi település vezetői döntöttek. Később, a felvilágosult abszolutizmus korában már tudtak olyan központi rendelkezéseket hozni, amelyekkel nagyobb területeket tudtak szabályozni. Ekkor jött létre a határzár intézménye, a cordon sanitaire, amit egészségügyi kordonnak is nevezünk.

Ezek már jóval nagyobb területeket, akár tartományi területeket is elzárhattak.

Magyarországnak – az ezeréves határ mellett – ugyancsak megvoltak ezek a cordon sanitaire-jei. Aki bebocsátást akart nyerni az országba, annak egészségügyi útlevelet kellett felmutatnia, vagy 40 napot kellett eltöltenie ezekben a veszteglő intézményekben. Külön házakat és szobákat is kaptak, hogy az utazók ne keveredjenek, ne adják át egymásnak a fertőzést. Külön kocsmájuk, éttermük, kórházuk és papjuk is volt. A létesítményeket pedig a katonaság őrizte.

– A 18. századra ezek az intézkedések megakadályozták, hogy a pestis visszatérjen?

– Igen, ez volt az a kor, amikor a pestis el is tűnt Európából. A harmadik hullám még megjelent, de már csak Ázsiában pusztított.

Fontos megemlíteni, hogy nem feltétlenül csak a kiépült vesztegzár intézményének volt köszönhető az, hogy Európa megmenekült.

Furcsa módon a vándorpatkány és a házipatkány megváltozott szerepe is közrejátszhatott ebben a folyamatban. A pestis kórokozója, a bolhának az egyik parazitája, mely előszeretettel élt a házi patkány bundájában. A harmincéves háború alatt azonban a déli irányban vonuló svéd-norvég seregek elterjesztették a kontinensen az úgynevezett norvég patkányt, a vándorpatkányt. A nagyobb testű, agresszív rágcsáló kiszorította a házipatkányt az ember környezetéből. A behurcolt vándorpatkányon viszont valamiért nem jelent meg a bolha, ezért – a 14. századdal ellentétben – nem terjesztették a pestist a rágcsálók.

Természetesen a pestis megszűnéséhez hozzájárultak a közegészségügyi rendelkezések, akkori szóhasználattal: az Orvosi Rendészet szabályai is, melyeket mindenkinek be kellett tartania.

 

Horányi Ildikóval, a Magyar Nemzeti Múzeum Semmelweis Orvostörténeti Múzeumának főmuzeológusával készült interjúnk a következő hétvégén folytatódik.

 

Tóth Gábor