Dobszay Benedek ferences szerzetes a Vasárnap.hu-hoz eljuttatott levelét közöltük (a szerző kérésére szerkesztetlen, eredeti formájában), amellyel reagálni kívánt Gável András az egyházzene és a katolikus popkultúra viszonyát elemző cikkére. Az alábbiakban Gável András nyílt levélben megfogalmazott válaszát adjuk közre.
Kedves Marci / Bence!
Mindenekelőtt köszönöm az édesapád nevét és munkásságát is érintő vitaindító cikkemre reagáló személyes hangú leveledet, amelyet engedélyeddel nyilvánossá is tehettünk. Sajnálom az általam alkalmazott „júdások” kifejezés szerencsétlen megválasztását. Utólag azt sajnos többféle módon értelmezték. Mindössze azt akartam jelezni – és a kijelentésem eredeti vonatkozását továbbra is fenntartom –, hogy mindannyian képesek vagyunk Júdássá lenni, amikor nem fedezzük fel Isten eredeti, talán egyéni elképzeléseinkkel nem egybecsengő tervét. Ilyenkor, akár egyéb érvektől – jelen esetben szakmai szempontoktól – körbevéve önmagunkat úgy harcolunk az Igazért, hogy közben éppen Őellene küzdünk, és ennek tényét észre sem vesszük. Ezzel éppen olyan hatást érhetünk el, mint azok, akik konkrétan és szánt szándékkal utasítják el az Igazságot. Vitathatatlan tény, hogy a mögöttünk hagyott kemény időkben a katolikus popkultúra markánsan hozzájárult az evangéliumi élet és a hívő közösségek életben maradásához. Ez azonban nem csorbíthatja, hogy édesapád más frontokon mindent megtett ugyanennek a célnak az érdekében. Mégis az egyházzeneiség – még ha nem is ezzel a szándékkal – egy bizonyos oldalról nézve éppen az előbb említett egyházi közösségek élni akarásával ment szembe.
Megdöbbenéssel érzékelem, hogy a vitaindítónak szánt – utólag belátom erőteljes hangvételűre sikeredett, a sulykot igencsak elvető – írásommal milyen darázsfészekbe nyúltam. Naiv módon azt feltételeztem, hogy vagyunk már olyan távolságban az „egyházzene kontra gitár” érától, hogy azt helyes módon értékelni legyünk képesek, ráadásul közösen. Tévedtem. Sajnos az egyházzenei kiszorítósdi darázsfészkében egész hadseregek állnak támadásra készen a liturgia tiszteletének köntösében, hogy a klérus tagjait és világi hívőket támadjanak le és fullánkjaikkal semmisítsenek meg – az egyházzene kizárólagosságát mindenáron hangsúlyozandók a minimális tiszteletet sem adva meg Jézus Krisztus örök papságának.
Érkeztek azonban számomra is kijózanító válaszreakciók, amelyekből magam is sokat épülhettem. Hegyi Barnabás kiváló muzsikus, kontratenor énekes és egyházkarnagy – akit mind a ketten jól ismerünk, hiszen a Szent Család Plébánián közösen nőttünk fel Gyulai Oszkár atya nevelő szárnyai alatt – a következőket írta nekem, amelyet az engedélyével közre is adok:
hirdetés„A Dobszay László követőiről szóló cikkedet mindenképpen árnyalnám annyival, hogy Dr. Verbényi István atya arra panaszkodott, hogy Dobszay László nem volt hajlandó egy »egységes fellépésre« a gitárosok ellenében, mondván, hogy az úgyis múló divat, majd úgyis elenyészik. Aztán persze hogy a támogatott-tűrt-tiltott határmezsgye miként húzódott, az valóban összetett kérdés… A magam részéről (némi hollandiai tapasztalattal) azt gondolom, hogy amíg ez a legnagyobb gondunk, addig én azt látom, hogy »él az Egyház!« És ezt nagyon jó dolognak gondolom – minden látszólagos bárdolatlansága, vagy éppen szeretetlensége ellenére; mert azt látom, hogy alapvetően még a vitában álló embereknek is fontos az Egyház, a liturgia, a személyes istenkapcsolat, Isten-élmény. És ez hihetetlen nagy érték. Valószínűleg sokan el sem bírják képzelni, hogy mekkora nagy érték… És ezt most amolyan kiinduló pontként írom, anélkül, hogy bármi pozitívummal, vagy negatívummal illettem volna bármely »irányzatot«… Amíg ez a legnagyobb gondja a magyar egyháznak, addig nagyon boldognak mondhatja magát.”
Az „úgyis múló divat” azonban nem múlt el. Fél évszázada él és virágzik, még ha ez nem is tetszik bizonyos egyházzenei köröknek. Szíveket nyer meg Istennek, fiatalokat kapcsol be a liturgiába a II. vatikáni zsinat szellemiségében. Egyre jobban ragaszkodik a liturgia helyes tiszteletéhez és szabályaihoz, megszólalásainak színvonala folyamatosan emelkedik és gazdagabbá válik. A popkultúra művészi eszközeit használó stílus megtalálta a saját hangját és helyét a szentmise ünneplésében. Ezt a folyamatot jelzi, hogy az új egyházi énekeskönyvünkben könnyűzenei darabok is fellelhetőek lesznek, igaz, csak annak egy lehetséges mintájaként, hogy miféle irány létezhet a templomi gitáros kántorok számára.
Bízom abban, hogy a Jóisten kegyelméből, nem is olyan sokára, eljön a nap, amikor a hagyományos egyházzene és a keresztény liturgikus könnyűzene szolgálói egy szívvel és egy lélekkel állhatnak majd Isten oltára körül, közösen dicsőítve az Úr Jézust. Mondjuk már volt ilyen, de ezt most hagyjuk…
Remélem – és személyes kommunikációnk okán tudom –, hogy megbocsátasz azért, amiért meggondolatlanságomból téged és egész családotokat, főképpen a cikkem farhullámain kialakult adok-kapok miatt rossz fényben tüntettem fel. Édesapád minden bizonnyal a mennyei kórusban már mosolyog ezen az egészen, és ki tudja, talán azt mondaná mindnyájunknak, akik szintén beadtuk már a jelentkezésünket a kóristák közé: „Az égi és a földi liturgia egy. Nincsen kettő. Aki csak teheti, bármilyen eszközzel és stílusban, minden tehetségét beleadva, ki ne maradjon ebből a kozmikus dicsőítésből!”
Szeretettel és gyerekkorunktól tartó barátsággal köszöntelek Jézusban:
András
További olvasásra ajánlott írásaink:
Dobszay László követői ma is száműznék a könnyűzenét a liturgiából
A kiemelt képet a Vasárnap.hu készítette.
