Azért voltak előjelek. Amikor a kilencvenes évek elején tízéves gyerekek elkezdték nem tudni, hogy nem tegezzük a tanárnénit, már gyanakodhattunk. Aztán szép lassan beóvakodott a folyamatosan büszkülő deviancia, virító sokszínűséggel. A fejtetőre állt világ agyhiányos parajelenségei egyre-másra aggatták magukra az elfogadásukat kötelezően jelző mellékneveket. Lemondhattunk a szavak elsődleges jelentéséről, törvény védi a kretenizmust.
Világsztároknak épül újjá a memóriája: egyszer csak eszükbe jut, hogy harmincnyolc évvel ezelőtt valaki kéjesen nézett a fenekükre a büfénél, mire szerencsétlen elkövetőnek még a nyugdíját is megvonják, örüljön, ha a kémiai kasztrációt megússza…
Rendőröket toboroznak a rendőrség betiltását követelő tüntetés védelmére,
finn anyukák – és apukák! – feneküket billegetve, tiktokos dalocskával szeretnének védekezni az ellen, hogy az irodából, boltból, melóhelyről hazafelé rájuk kívánjon valaki Kelet-Afrikából.
Azon még elkárörvendeznék csendesen, hogy a nagy gyarmat- és rabszolgatartó világbirodalmakban ma egyszer csak visszanyal a fagyi, de sajnos a visszanyalási manőver éppoly gusztustalan, mint annak idején a gyapotszedő néger lányokat tizedelő első éjszaka joga.
hirdetésA Jóisten elnézte egy darabig ezt az egyre szerteágazóbb, vágtázó idiotizmust, aztán rácsodálkozott koronavírusra. Ez kábé olyan hatással van/lesz az emberiségre, mint amikor a csillapíthatatlan hisztériást nyakon öntik egy vödör hideg vízzel… És persze nemcsak a szegény embert, hanem a gyagyást is húzza az ág, ezért a koronavírus hozománnyal érkezik.
Mindent elárasztanak a büdösbogarak, fürödhetetlenné koszolódnak a vízpartok, a nyár olyan forró, hogy lassan ráolvad a hajunk a fejünkre, viszont karácsonyra nem kapunk havat, nuku hóember, skacok! – csak hogy a mindenoldalúan fejlett atlanti embertípusnak végre legyen mivel foglalkoznia, ami lényeges.
Tanulunk belőle? Jó, jó, van ez az izé, kovid, ami majdnem úgy hangzik, mint a Kovi, úgyhogy
a maszk elég lesz állvédőnek, legfeljebb megrugdossuk a kalauzt, ha sokat reklamál. Meg a rendőrt. Meg a tanárbácsit. Meg mindenkit, aki nem tiszteli, hogy mi semmit nem tisztelünk.
És ez a „mi” egyre csak dagad, mármint létszámában.
Hát nem irigylem a Jóistent. Most mihez kezdjen ezzel a csürhével?! Mi legyen ezzel a mindent felzabáló, elháborúzó, elseftelő, elherdáló, elfajtalankodó, összekoszoló emberiséggel, akik közt egyre több a „-ség” és egyre kevesebb az „emberi-“?
Amíg odafent eldől a sorsunk, szálljunk magunkba, sétáljunk ki a konyhakertbe és húzzunk maszkot a paradicsomra, hátha működik a büdösbogarak ellen is.
Akinek pedig nincs kertje, az képzelje azt, hogy van. És viselkedjen is úgy.
Mészáros József
A szerző további írásai itt érhetők el.
Mutass még egy olyan országot, ahol az értelmiség egy része külföldre jár rinyálni!
Kiemelt képünk forrása a Pixabay.
