Alleluja! – nem érdekes, ki mit mond: Istent dicsérem!

A Katolikus Egyház liturgiája elválaszthatatlan a gyökereitől. Az ószövetségi választott nép Isten iránti odaadásának ősi nyomai ma is felfedezhetőek a szentmisében. A korábbi formák azonban új tartalommal gazdagodtak Jézus személye által, aki beteljesítette azokat. Az evangélium felolvasása előtti Alleluja-ének ilyenformán az írott Igében megjelenő Krisztus előtt ujjong és lelkendezik.

Az „alleluja” héber kifejezés – lényegében egy mozaikszó. Az eleje egy ige, amely dicséretre buzdít – ám annak megvalósulási formájára is szempontot rejt magában: úgy kell zengeni ezt a dicséretet, hogy egyáltalán ne érdekeljen vagy befolyásoljon minket, hogy az istendicséretünkkel kapcsolatban ki mit mond.

Ez az a lelkület, amely Dávid odaadottságát jellemezhette a Frigyláda ünnepélyes érkezésekor. A király minden méltóságát ledobta magáról – ruháival együtt –, és extatikus örömtáncba kezdett Isten előtt, aki az Ő Törvényében – a Tórában –, a kerubos ládikóban hozzá érkezett.

Az „alleluja” kifejezés második fele Isten nevének rövidített változata, amelyet a választott nép fiai tiszteletből nem mondanak ki, csak utalnak rá. Ilyen módon egyértelmű, hogy a semmitől sem függő, szívből jövő dicséretnek Jahve felé kell irányulnia.

Amikor tehát egy zsidó ember ezt a felszólítást alkalmazta, önmagát és környezetét a legfontosabbra bizdította: Isten legodaadóbb dicséretére. Tisztában volt azzal, hogy az életében mindent attól kap ajándékba, „aki van”. És hogy élete minden pillanatát annak az Istennek a jelenlétében töltheti, aki őt soha nem felejti el. Ezt bizonyítja számára Izrael sorsának múltbeli alakulása.

Jézus Krisztus után a zsidó apostolokból álló egyház ugyanazt a felszólítást és imamódot használta, mint korábban bármelyik zsidó ember és közösség. Ám az ószövetségi megtapasztalás a messiási megváltás, a kereszthalál és a feltámadás ténye után új töltést nyert. Az elinduló egyház már nemcsak azért dicsérte Istent, mert az ember gondját viseli, és mert rajta kívül nincs más Isten – hanem Fiának műve miatt is!

A katolikus liturgiában ünnepélyesen megjelenő alleluja nem véletlenül az evangélium előtt csendül fel. Jézus minden lejegyzett és felolvasott szava örömhír az egyház számára. Benne az „örök élet igéi” ragyognak fel előttünk. Hát persze, hogy örömre, dicséretre, hálaadásra buzdít a felolvasás előtt az egyház. Az allelujával felhangolja a hívek szívét Krisztus szavainak múlhatatlan boldogságára, amelyek az örök élet felé hívják meg az embert!

Az alleluja éneklésének közepében helyezkedik el a nemsokára felolvasásra kerülő evangéliumra utaló mondat. Egy ünnepélyes „kóstoló” ez abból, amit aztán a felolvasott Igében megjelenő Jézustól hallunk majd. Szavainak hatására „az Ige testté lesz” bennünk.

Fontos tehát, hogy méltósággal, a hétköznapiság minden salakanyagától mentesen mondjuk, énekeljük ezt az ősi kifejezést. Az alleluja legyen számunkra valódi felhívás arra, hogy Istent dicsérjük, és erre meghívjunk másokat is! Nagyon fontos, hogy miközben ezt tesszük, ne érdekeljen, hogy erre miként reagál a környezetünk!

Keresztény könnyűzenei vonatkozást is említve, éppen az előzőek miatt nem mindegy, hogy milyen formában és szöveggel énekeljük a szentmise liturgiájában az evangélium előtti alleluját, amelyet lehetőség szerint mindig énekelni illő. Ha megértettük, hogy a közénk érkező Jézusnak szól ez a dicséretünk, ragaszkodni fogunk az egyház által megfogalmazott hivatalos, liturgikus szövegezésű formához. A szívünk örömmel telik majd meg, mert abba a hitvonalba kapcsolódunk bele, amely az ószövetségi emberek istenszeretetétől indul el – és a mennyei trón körüli dicséretben éri el végső, örök formáját.

Gável András