A hun-magyar kapcsolat ellen és mellett is nehéz érvelni
– A magyar őstörténet iránt közel két évszázada igen nagy az érdeklődés. Mi lehet ennek az oka?
– Minden nép, minden közösség kíváncsi az eredetére, de így van ez egyéni szinten is. Megemlékezünk például a születésnapunkról, a különféle szerveződések alapítási dátumáról, a házassági évfordulóról, stb. Kicsit ilyen a népek korai története is, főleg az európai kultúrában, ahol mindig is fontos volt az eredet, a kezdőpont kijelölése, mert ez a kultúrkör úgy gondolja, hogy amilyen a kezdet, olyan a folytatás, a tegnap meghatározza a holnapot.
A mi kultúránkban általában fontos tudni, hogy ki honnan jött és mit csinált.
Így aztán az őstörténeti érdeklődés sem csak az utóbbi kétszáz évre jellemző, hanem már jóval korábban megjelent. Az első – eredeti szövegében fennmaradt – magyar történéneti mű, Anonymus krónikája is erről szól. (A névtelen szerző az 1200-as évek elején írhatta gestáját.) Másképpen fogalmazva:
amióta magyar történetírás létezik, azóta jelen van benne a magyar eredet iránti érdeklődés is.
Az utóbbi kétszáz évre inkább a modern történetírás kiformálódásának időszakaként tekinthetünk. 
– Sok elképzelés létezik arról, hogy kik vagyunk és honnan jöttünk. A középkorban is különböző származáselméletek láttak napvilágot. Mi ennek az oka?
– A középkori történetírók többsége a lehető legjobb tudása szerint igyekezett megírni választott témáját. A középkori magyar krónikás hagyományban egyértelmű volt, hogy
az elődök valahonnan keletről érkeztek a Kárpát-medencébe, a sztyeppéről, vagy ahogyan ezt akkor megfogalmazták: Szkítiából.
Ezt máig így gondoljuk, e téren nem változott semmi. A középkorban a magyar eredet kérdéséhez nagyon gyorsan hozzácsatolták a hun hagyományt is. Eszerint a magyarok – esetleg az uralkodó család – a hunok leszármazottai, vagy a hun és a magyar testvérnép. Úgy tűnik, a hun-magyar kapcsolat értékelésében uralkodott némi bizonytalanság, de maga a tény mindvégig fennmaradt a történetírók körében. Ma lényegesen szkeptikusabbak vagyunk e téren, források hiányában ellene és mellette is nehéz érvelni.
Egyébként az egész magyar őstörténetet körüllengi a bizonytalanság, amelynek oka a forráshiány.
Mindez pedig különféle – tudományos és tudományon kívüli – nézeteknek, kombinációknak adott és ad teret, sajnos a korszakot jellemző forráshiány ezzel jár. 
Azt azonban már a kezdetektől fogva tudták, hogy a forrásokkal óvatosan kell bánni. Már Anonymus is megalapozott történelmet kíván írni, s nem az énekmondók megbízhatatlan énekeit akarja reprodukálni. A kritikai gondolkodás tehát nagyon régóta megvan a magyar őstörténetírásban, de persze a forráshiányon ez sem változtat.
– Anonymus idejében még minden bizonnyal élt egy szóban elbeszélhető, elénekelhető őseposz, ősmonda. Van esetleg valamilyen elképzelés róla, hogy mi lehetett ez?
– Ezek a szövegek nem maradtak fenn, az azonban biztosan állítható, hogy évszázadokkal a honfoglalás után is léteztek ilyen énekek, ahogy láttuk, Anonymus is említette őket. Kézai Simon a Botond mondát egyértelműen az igricek énekei alapján jegyezte le. Ezek az énekek akár hitelesek is lehettek, és megbízható információkat is hordozhattak, de nem szabad elfelejtenünk, hogy nem a mai történészi igények szerint alkották meg őket.
Egy hősének, históriás ének nem úgy írta le a múltat, ahogy egy mai történésztől elvárnánk.
A közösség szempontjából fontosnak tartott eseményeket és személyeket emeltek ki bennük, az azonban cseppet sem biztos, hogy nekünk, kései utódoknak, vagy éppen mai történészeknek is ezek az események és ezek a személyek lennének a legfontosabbak. Ha fennmaradtak volna az énekmondók művei, akkor sem biztos, hogy sokkal kerekebb őstörténetet tudnánk írni. De biztos, hogy jóval több vitatkozni valónk lenne.
Néhány történet kivonatos formában ránk maradt, például Botond már említett története, illetve ilyen volt a gyászmagyarok mondája, a csodaszarvas és az Emese álma is, de ezek meglehetősen kevéssé segítenek hozzá a történeti rekonstrukcióhoz. 
– Középkori uralkodóink mennyire találták megmosolyogtatónak a kereszténység előtti múltat?
– Nem hinném, hogy annak tartották volna. A politikum akkor is működött. Egy történetíró vagy egy udvari énekmondó tulajdonképpen vezető pr-szakértő volt, aki azt emelte ki, amit a kenyéradó gazdája éppen fontosnak tartott, és természetesen arról hallgatott, amit ura jobbnak látott elfedni.
A kereszténység felvétele nem jelenthetett ebben a hagyományban túlságosan nagy törést, hiszen a dinasztia szempontjából a kereszténység felvétele előtti fejedelmek is legitim uralkodók voltak.
Anonymus nyilvánvalóban egyházi ember volt, mégis úgy írta meg a gestáját, hogy abban a keresztény időszakot alig említi. Ő mint keresztény, egyházi ember ebben nem látott semmi kivetnivalót.
Természetesen a dinasztián és a vezető családokon belül is voltak nézetkülönbségek – István és Koppány szemben állása tipikusan ilyen –, s a vesztes fél szempontjait negatív színben tűntették fel vagy egész egyszerűen kiírták őt a történelemből. Ebben azonban véleményem szerint nem a kereszténység felvétele volt a döntő mozzanat.
– A török hódoltság idején számos jelentős egyházi és világi forrás semmisülhetett meg. A magyar történészek sokkal kevesebbet tudhatnak meg hazájuk múltjáról, mint a többi európai nép tudósai?
– Az egészen biztos, hogy rengeteg minden elpusztult, ami nagyon jól jönne nekünk, történészeknek.
Szerencsére középkori krónikáink törzsanyaga megmaradt, így az emlékezet alapvonalai ismertek.
Nagyon izgalmas lenne, ha a 11. századinak sejtett őskrónika fennmaradt volna. De sajnos valamikor eltűnt, ami viszont nem biztos, hogy a törökök számlájára írandó. A családi levéltárak pusztulása biztosan érzékeny veszteség, azokban talán lehetett néhány történet a korai időkről, de ezek ritkán mutathattak a kereszténység felvétele előtti korszakra. Összességében úgy gondolom, hogy nem állunk rosszabbul, mint a környező népek. Sőt, Anonymus munkája unikális a régióban, abban a tekintetben, hogy a kereszténység előtti történelmet ilyen részletességgel dolgozza fel – függetlenül attól, hogy mit tart ma a történész szakma munkájának hitelességéről. 
– A múlt meghatározása az egész régióban fontos. Ki volt itt előbb, mikor kezdődött el a harc a múltért?
– A múlt birtoklásáért folytatott verseny valamelyest már a 18. században elkezdődött, de igazán csak a 19. században futott fel.
A „nemzetállamok” létrejötte Trianon után pedig tovább erősített e folyamatot.
Minden szomszédos ország ekkor kezdte gőzerővel feldolgozni – megírni – a múltját. Nekünk évszázadok óta megvolt a történetünk, a feladatot a modern történettudomány igényei szerinti feldolgozás jelentette.
A politika természetesen régóta befolyásolta az őstörténetírást, és elindult el licit, hogy ki, mikor, hogyan került a Kárpát-medencébe.
A történészeknek azonban a politikától minél távolabb kellene lenniük. Nem szerencsés, ha a múlt tudományos megismerését a jelen igényei határozzák meg. (Természetesen a történész is kora gyermeke, nem vonhatja ki magát korának gondolati áramlataiból, de ezt az amúgy is fennálló hatást nem célszerű fokozni.) Ha mindenkinek az egykori események tényleges megismerése a célja, akkor nincs különbség szlovák, ukrán, román, orosz, vagy magyar történész között. Hiszen részben ugyanazt akarjuk megismerni. Természetesen eltérő közösségeink miatt mások a szempontjaink, de ez nemcsak akadály lehet, hanem segítség is: a sokféle szempont elmélyíti a megismerést. A kulcs a történészi minőség, itt is és máshol is.
Interjúnkat július 18-án, szombaton folytatjuk.
Tóth Gábor
Kiemelt képünk forrása: Kiemelt képünk forrása: Anonymus Ligeti Miklós szobra, 1903 (Forrás: Flickr.com)
A magyarság eredetének kérdésköre nemzetközileg is jelentős tudományos probléma
Honfoglalóink nyomában a régészet és a bioarcheológia eszközeivel
Történelemszemlélete nem államoknak, hanem kutatóknak van – Font Márta a Vasárnapnak
