Krisztus örömének továbbadóivá kell válnunk – Pipó József a Vasárnapnak
– Hogyan kerültél kapcsolatba a zenével?
– Édesanyám mindig sokat énekelt nekünk. Én is megszerettem az éneklést. A Regnum Marianum közösségébe jártunk 1968-69-től, ministráltunk Somogyi Sándor atya mellett, aki aktívan foglalkozott a fiatalokkal. A kommunizmus idején jobb volt ministránspróbának nevezni a fiatalok nevelését. Ám a legnagyobb óvatosság sem tudta megóvni őt a börtöntől, ahová emiatt a rendszer öt évre lecsukta sok más regnumi atyához hasonlóan, akik összesen 83 évet kaptak. Az atya 1974 tavaszán került vissza hozzánk, és ugyanúgy szervezte tovább a közösségeket. Ekkor voltam tizenhárom éves. Soma atya szorgosan elhozta nekünk a Nagymarosi Találkozón felvett énekeket, és megkérdezte tőlünk, hogy nem akarunk-e hasonlót csinálni: „Jóska, teneked egész jó hangod van. Nem akarsz gitározni?” Így indult minden.
– Ezt követően szerveződött a kórus körülötted?
– Az első gitáros mise a budakalászi templomban 1976-ban szólalt meg, ekkor én még csak énekeltem. A Szentendrei Ferences Gimnáziumba jártam, ahol Mericske Zoltán tanított bennünket énekre, aki sok zenét szerzett a könnyűzene területén. Sokszor gitározott nekünk, ami szintén hatással volt rám. A gimnázium után is sok regnumi táborba elmentem. A Szépvölgyi úti Sarlós Boldogasszony templom plébánosa szintén elhívott engem a Mátrába az ifjúsági táborba. Ennek hatására megszületett a vágy a fiatalokban, hogy milyen jó lenne ezt a muzsikálást év közben is folytatni a plébánián. Müller Gyuri atya befogadott minket a plébániáján, ahol elkezdődtek a zenekari próbák. Kilenc éven keresztül
a káplánszobában gyakoroltunk az első kórussal.
– Szinte azonnal reagáltál a hazai katolikus könnyűzene születésére, a te műveid is a több mint ötven éve bővülő keresztény könnyűzenei repertoárt gazdagítják. Mikor születtek az első dalaid?
– 1981 februárjában írtam az első dalomat, ami egy szerelmes ének volt. ’86-ban egy húsvéti zenés oratóriumot szereztem, ’88-ban pedig egy karácsonyi színdarab készült el a „Három királyok Budapesten” címmel. Mindkét művet a Sarlós Boldogasszony templomban mutattuk be.
– A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus zenei pályázatára te is küldtél be saját műveket. Az egyik szerzeményed magas elismerésben részesült. Melyik énekről van szó?
– Az „Áldott angyali kenyér” című eucharisztikus énekem lett győztes az adott pályázati kategóriában. Ezt megelőzően, 2003-tól a budakalászi cserkészekkel több darabunk is született: Szent Miklós, Szent Márton, Fésűs Éva Csaló a hegyen című meséje, Wass Albert Mese az erdőről című darabjának pályázaton nyertes megzenésítése, illetve a Noé Bárkája zenés színdarab. A józsefvárosiakkal Tűz Tamás papköltő Keresztútját adtuk elő megzenésítve, amely 26 éve kíséri zenei munkásságomat. Ez utóbbit eddig 69-szer énekeltük el az ország különböző pontjain.
– Mit jelent számodra az Eucharisztia?
– Rá kell jönnünk, hogy
minden örömből fakad, még a szenvedés is.
Jó három éve a Jóisten közelebb vont magához. Ennek hatására ajándék számomra, hogy mindennap járok szentmisére és imádkozom a rózsafüzért. Jézus megadja azt a kegyelmet, hogy találkozzak vele az Eucharisztiában – ő az életünk és minden örömünk forrása. Mindez azonban összetett. Nem tudunk mindig hangosan dicséretet zengeni Istennek; ha elesett vagyok, kérem az Urat, hogy segítsen rajtam. A csendnek is megvan a szerepe a mindennapjainkban. Kifejezetten fáj a lelkemnek, amikor túlharsogják a zenés szentségimádási alkalmakat.
Isten a „lágy szellőben” szól hozzánk.
Kell tudnunk őt szóhoz juttatni. Dicséret lehet tehát a csönd is – amelyben nyitottak vagyunk Isten felé, hogy azt tegyen velünk, amit ő akar.
– Ebből a belső bizonyosságból született meg az általad megzenésített „Örömút”?
– A kilencvenes évek második felében Bajcsy Lajos Buxus atya mesélt nekem első alkalommal az „Örömút” imádságról, amely a Keresztúthoz hasonlóan tizennégy stációban idézi meg a feltámadás utáni eseményeket. Az egyházi év legnagyobb része a húsvéti örömtől duzzad. Vagyis az örömön van a hangsúly, amely még a szenvedést is átragyogja. Én innen merítem az erőt Isten dicséretéhez. Született egy kedves barátom szövegére egy színdarabba foglalt megzenésített örömút, amelyet egy jó hetven fős stáb ad elő: színészek, zenészek, énekesek. Eddig négyszer adtuk elő Fertőszéplakon.
– Képesnek látod a keresztény katolikus könnyűzenét arra, hogy megszólítsa a mai fiatalokat is?
– Ha a Jóisten a katolikus könnyűzenét 52 éve életben tartja, függetlenül a tehetségünktől, bizonyára bízik bennünk. Ő arra vár, hogy hadd lehessen ő a középpontban. A letisztult liturgikus szövegeink eltűntek, helyettük túlnyomó részben panelek és lózungok uralják ma a keresztény könnyűzene nyelvezetét, de ezzel a véleményemmel nem akarok megbántani senkit. Eltűnt ennek a zenének a központi magja és mondanivalója, amelyet felváltott az érzelgősködés és a nyafogás. „Feelingesebbet” akarnak írni, de a lényeg eközben sok esetben elvész. A hit megvallása azonban tudatos örömöt jelent. Ez nem érzelmeskedés. Arra kellene tudatosabban törekedni, hogy ezzel a zenével is minden generáció közösen tudja dicsérni Istent. Ehhez olyan énekek kellenek a liturgiában, amelyek kifejezik, amiről éppen szó van. A hangszeres technikai tudás mellett fontos a szívbéli hit. Világosan kell látni, hogy mi a célja ennek a megszólalásnak.
Az angyalokkal együtt énekelünk a szentmiséken.
Olyan tisztelettel kellene szolgálnunk, amely tudatában van ennek a valóságnak. A templom közösségét vonzanunk kell az Úrhoz, bekapcsolva Krisztus keresztáldozatába. Még mindig azt érzem, hogy a katolikus könnyűzenében tevékenykedő zeneszerzőink nem a liturgia szeretetével és az arra való figyelemmel komponálják dalaikat. Pedig a mise nem koncert. Az előadott zenei hangzás nem ütheti a tartalmat. Érdemes „megimádkozni” a készülő énekeket. 
– Neked is így születnek a darabjaid? Van esetleg „megimádkozott” szentmiséd, amelyet komponáltál?
– Írtam egy szentmisét 2007-ben „Szent Kereszt” címmel, amely úgy indult, hogy csak egy ünnepélyes dalt írjak ebben a témában. Régi szent kereszt himnuszokat tanulmányoztam, amelyek kissé porosak voltak. Felhívtam Diót, és megkérdeztem, hogy nem írna-e szövegeket nekem. Ő azt javasolta, hogy ne csak egy himnuszt szerezzünk, hanem egy komplett misét. Jézus evangéliumi mondásai szövik át a szövegeket.
Néhány jó minőségben megírt misekompozícióra lenne szükség.
Az egyes zenészek összeülhetnének, és betehetnék a közösbe a művészetük legjavát. Amikor teamben dolgozunk, akkor a ma általánosan tolt egó a háttérbe szorul, és a közösség szolgálata kerül előtérbe. Ez lenne a lényeg, amely műfajtól függetlenül az egész egyházzenére érvényes. És milyen jó lenne, ha a zenészek össze tudnának fogni a cél érdekében. Milyen jó lenne, ha Dax és Jenő elénekelnék egymás miséjét! Segíthetne a tisztulásban – a gregoriánhoz hasonlóan –, ha énekeinket a közösségeink formálnák a használat révén.
– A belső fejlődést korábban is fontosnak tartottad. Ezzel a céllal hoztad létre többedmagaddal a „katolikus gitáros utánpótlás” oktatását segítő egyesületet annak idején?
– 1989 késő őszére összeállt egy zenei gyűjtemény, kottatár, amelyet többen készítettek. Mondtam nekik, hogy jó lenne létrehozni egy egyesületet erre a célra. Így jött létre az ÉKE, az Életünk Krisztus Katolikus Gitáros Egyesület. 1992-ben került bejegyzésre a szervezet. A tevékenységeinknek megfelelően kezdődött el a tanítás és a gitársuli szervezése. Segítettük kották és kazetták megjelentetését. Fontos volt számunkra a közösségszervezés és a zenei evangelizáció serkentése. Táborokat és gitáros miséket is szerveztünk.
Sok fiatal zenész került ki a műhelyünkből.
Lehet, hogy nem volt profi képzés, de a résztvevők tudtak gazdagodni a szolgálatukban. Közben pedig észrevétlenül épültek az egymás közti kapcsolatok és a közösség. Sajnos a kezdeményezés az évek alatt a hosszú távú tudatosság hiányában elhalt, mert megint az egó került előtérbe. De ki törődik az utánunk következő nemzedékek nevelésével?
– Az „egó” térnyerése tehát ezúttal is a „dicsőítés” ellen tusakodott?
– Az istenkapcsolatunknak csak egy része a dicsőítés. Énekelhetünk egy „vers és zene esten” vagy keresztelőn is. A kórusunk egyik tagja halála előtt azt hagyta hátra, hogy szeretné, ha énekelnénk a temetésén és a gyászmisén. Valójában minden tettünk kedves Istennek, ha szeretetből van. Sokan állandóan mindent csak dicsőítésnek neveznek. Nem kell éjjel-nappal erről beszélni. Létezik hálaadás és könyörgés is. Számtalan istenkapcsolati forma van. Gyarlóak vagyunk, de Isten szeretete és jósága felemel bennünket. Nevükön kellene neveznünk a dolgokat – az összemosásuk helyett. Sajnos ez a szemlélet bekúszott a Katolikus Egyházba is. A halál is az Istené: a feltámadott szavai a legdöntőbb érvek. Ő nemcsak mondta, hogy feltámad, hanem meg is mutatta. Krisztus húsvéti örömének továbbadóivá kell válnunk. Sajnos
a „külföldről importált keresztény könnyűzenei áru” nem segíti a hazai helyes kifejezésmódot.
Mindez végső soron identitászavarhoz vezethet. Az angolszászok nem akarnak magyar dalokat énekelni. Mi miért nem gondolkodunk így? Annyi magyartalan, számunkra idegen mentalitású zene árasztja el a magyar keresztény könnyűzenei kincsestárat…
Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy azért
nem énekeljük ezeket a külföldi énekeket, mert „nem minket fejeznek ki”.
Vagyis nem azt mondta, hogy rosszak lennének a külföldi énekek, csak nem a mieink, mert idegenek a szívünktől. Más hasonlattal élve: „nekem jó a Tokaji, nem kell a Hottentotta”.
Gável András
Kiemelt képünk a szerző közösségi oldaláról származik; Szalóki Lelkigyakorlat/Balogh Ferenc fotója.
Kapcsolódó, olvasásra ajánlott írásunk:
Isten megtapasztalásának hétköznapi csodái miatt énekelek – Nagy Lajos a Vasárnapnak
