Hogy jut el oda egy társadalom, egy piacgazdaság, egy akármi, hogy abszolút a feje tetejére állítsa „a megszerzett tudás/a munkáért kifizetett pénz” arányszámot? Cikkünkben pszichológusi és közgazdaságtani végzettség híján csak a személyes tapasztalatok fölött lamentálunk, egyébként még a fenti diplomákkal sem hinném, hogy bárki könnyen találna választ a kialakult helyzetre.
Történt egyszer, hogy fiatal házasként oda jutottunk: szűk lesz a családi fészek, bővíteni, újítani kéne, valamit csinálni, mert egyszerűen nem lesz elég a tér a közeljövőben, nincs ebben semmi új. 50 m²-en, főleg, hogy ennek a fele konyha – Áldassék a tervező! – bajosan lehet babát nevelni. (A világ nyomorgó 90%-a most kérem fordítsa el a fejét!)
Aztán, ahogy mondani szokás, belecsaptunk a lecsóba, megvettünk egy félkész házikót. Majd befejezzük, van hol laknunk, nem sietünk – annyira.
Ekkor jött mindenki kedvenc része, a szakikeresés. Az utóbbi évtizedben új művészeti ággá avanzsált a kőműves, de egyáltalán bármilyen szakember felkutatása. (Innen is szeretném megköszönni a német munkaerőpiacnak, az utóbbi hónapokat pedig a Covidnak.)
Páran jöttek, de gyorsan el is mentek. Volt, aki igényeinknek pontos leírásától ijedt meg, volt, akinek feszültségfaktort jelentett az, hogy van építész a családban. Mit van mit tenni? Az ember csak nem válogathatja meg a családját. Mindenesetre olyan számok kezdtek el hirtelenjében az emailfiókjainkban landolni, hogy a fal adta a másikat. Nem mondom, van mit csinálni a házon, de összességében nem nagy épület, alapterületre talán a legkisebb az utcában. A munkadíj mértéke az anyagdíj kétszeresénél, de inkább háromszorosánál kezdődött. Beismerem, vannak szegmensek az építészetben, amelyek komoly gyakorlati és elméleti szakértelmet igényelnek. A kőműves szakmának is megvannak a maga aranyemberei, akik folyamatosan képzik magukat, tisztában vannak a legújabb technológiákkal, és aláírom még azt is, hogy a jó munkát meg kell fizetni.
Viszont ezen a ponton kezd a történet felhígulni, ugyanis
hirdetésa hiány, kollektív emberi kapzsiság és tisztességtelenség, vagy a bánat tudja mi miatt, nem csak a legtapasztaltabb szakemberek, de a legalja osztály is elképesztő mennyiségű pénzt kér a legalapvetőbb elvégzendő munkákért.
Bontás? Fél miska! Elszállítás? Három rugó! Építésről pedig még nem is beszéltünk. Egy heti munkáért másfél millió forintot kért el egy 3-4 fős brigád.
Történt aztán, hogy egy útszéli szakadt kis táblán hirdetésre bukkantunk. Sok jót nem reméltünk, de kétségbeesésünkben már alább adtuk az igényeinket. Bárki, akárki, csak a fél szemével lesse már meg, mit kéne csinálni a házon. Jöttek is egyik reggel, közölték, még aznap elkezdik a munkát. Úgy megörültünk, nem is gondoltuk, hogy piszok drágán dolgoznak, pedig nyilvánvaló rablás volt a részükről az árajánlatnak nem nevezhető igénybejelentés.
Végre megkezdődhet a felújítás, a gyorsaságot pedig meg kell fizetni – nyugtatgattuk magunkat. Az átnyújtott alaprajzra, melyen minden általunk kívánt módosítás szerepelt, egyetlen egyszer sem néztek rá. Az ajtó- és ablaknyílások minden oldalára nyolcvankét példányban oda kellett írni, mekkora méretet szeretnénk, ha kihoznának, ennek ellenére egész nap a nyakukon kellett dekkolni, ahova odaértek, még egyszer el kellett mondani azt, amit egyébként én is a falról olvastam le, ha már úgy is ott volt négyszer.
A legszebb a történetben az volt, hogy azt hitték, ők teljesen átlagos áron dolgoznak. Szerintük átlagos az, hogy ma Magyarországon egy olyan munkáért (bontás, visszafalazás), amit, megkockáztatom (de lehet még így is fölé lövök), fél éves gyakorlattal bárkinek ki lehet tanulni maradéktalanul, és ami munkát egy hét alatt el lehet végezni, másfél millió forintot kézhez kapnak. A főnök persze elmondta, hogy az emberei hűségesek, soha nem hagynák ott, mondjuk túl is fizeti őket, ötvenet (!) kapnak a napi munkáért.
Kérdezi is: „Te tanárként… azért hazaviszel egy jó ötszázat havonta, nem?” Bevallom, itt hazudtam. Azt válaszoltam, hogy „ó, csak a felét, azt is alig.” Mit mondhattam volna? Nem törhettem össze a lelkét…
Belegondoltam, hogy én, szegény tanár, öt év szakmai tapasztalattal a hátam mögött alig egy tízessel viszek többet haza havonta, mint az ő segédmunkásai három nap után.
Így is nagyon elkerekedett a szeme, el is kezdte bőszen szidni az összes fennálló hatalmakat, hogy hát bizony, nem fizetik meg rendesen a tanárokat és csak azért nem kezdett el O1G-zni, mert valószínű, hogy nincs annyira naprakész tájékozottsága a kortárs antikultúrában.
Ne boncolgassuk most azt, hogy miért ilyen alulfizetettek a tanárok, orvosok és egyébként kőműves mércével mérve még az informatikusok is ebben az országban.
Itt viszont nyitva hagynám mindenki számára a történetet – nincs is folytatása –, de gondolom felhomálylott minden kedves Olvasóban a gondolat: valami nincs rendben.
Kiemelt képünk forrása a maeponline.hu.
