Az ördögűzés régen és ma – megszólal a kutató

„Kutatóként úgy látom, hogy nincs egyetértés, valódi konszenzus a katolikus egyház gonosz-fogalma körül” – mondta a Vasárnap.hu-nak Bárth Dániel, az ELTE BTK Folklór Tanszékének vezetője, akivel arra kerestük a választ, hogy milyen történeti előzményei vannak a katolikus egyház ördögűzésének, valamint hogy az elmúlt évszázadok során miben változott meg az exorcizmus gyakorlata.

– Az ördögűzésről sokaknak az 1973-ben készült Az ördögűző című horrorfilm jut eszébe. Mit tudhatunk ugyanakkor a valódi, katolikus exorcizmus történetéről?

– Ennek a kérdésnek nagyon kiterjedt teológiai, pasztorálteológiai, egyház- és liturgiatörténeti, történeti és kulturális antropológiai, valamint mentalitástörténeti (történeti pszichológiai – a szerk.) irodalma van.

Ahogy a hívő és nem hívő átlagembereket, úgy a különféle tudományok követőit sem hagyja nyugodni a mai napig ez a jelenség.

Mindezek eltérő szemléleteket és változatos kérdésfeltevéseket is jelentenek. Egy katolikus közéleti portál számára nyilván a keresztény, azon belül is elsősorban a római szertartásrend – illetve annak helyi változatai – lehetnek relevánsak, de ha a kérdést tágabban kezeljük, és démonűzésről beszélünk, akkor azonnal az összehasonlító vallástudomány még tágabb horizontjában vizsgálódunk.

Ördögűzés jelenete Francisco José de Goya y Lucientes festményén 1788 körül, részlet (forrás: Wikipedia.hu).

A világ vallásainak – beleértve a primitív vallásokat is – igen változatos démonűző gyakorlata adja a zsidó-keresztény tradíció alapját, és meggyőződésem szerint nem választható el attól élesen. Ezzel szemben a keresztény teológusok Jézus Krisztus evangéliumi ördögűzései kapcsán valami egészen más minőségről szoktak beszélni, e megkülönböztetésnek ugyanakkor hitbeli és nem vallásfenomenológiai alapjai vannak.

A katolikus exorcizmus kétezer éves története leginkább liturgikus és hagiográfiai forrásokkal írható le: előbbiek a szertartásrendek változásait, utóbbiak a praxis nyomait mutatják Krisztus követőinek körében. Ebben a hatalmas időtávlatban vannak sűrűsödési pontok és csöndesebb időszakok.

Az ördögűzés az isteni potentia földi megnyilvánulásaként a missziók alapvető eszköze volt az első évezredben.

Az európai nagy ördögűzési hullámok klasszikus időszaka a 16-17. század, talán nem véletlenül a felekezetek képződésének ideje, a nagy átalakulásoké, amikor ráadásul a kis jégkorszakkal együtt járó melankólia is sújtotta a lakosságot, és megszaporodtak a megszállottsági esetek.

A sikeres exorcizmus az áttérítés eszköze volt, nem véletlen, hogy látványos, teátrális „előadások” keretében hajtották végre ezeket.

Középpontba került az exorcista személye, az „erős papé”, aki akár paptársaihoz képest is valami többleterővel, egyfajta kegyelmi adománnyal rendelkezik.

A 18. században Európában alábbhagyott ez az egyházi gyakorlat, és a protestáns felekezetekhez hasonlóan a felvilágosodás racionalizmusától megérintett katolikus egyház is korlátozta – ha meg nem is szüntette – az ilyen jellegű tevékenységét.

– A katolikus egyház kiket tartott/tart megszállottnak? Milyen eszközei voltak az ördögűzőknek, hogyan készítették fel őket feladataikra?

– A démoni megszállottság kivizsgálása az egész exorcista tevékenység legfontosabb pontja, hiszen a pszichikai és fizikai szindrómákat, jeleket megfelelően kell értelmezni, és a jó és gonosz lelkeket helyesen kell „megkülönböztetni” egymástól (discretio spirituum).

Erre évszázadok óta nem mindenki volt képes és eléggé felkészült.

A 16-17. században a helyzetet bonyolította, hogy a misztikus szentek és a démoni megszállottak külső tünetei nagyon gyakran hasonlóak voltak. Mindenesetre a CIC és a Rituale Romanum (1614) vonatkozó passzusa csak néhány jelet (signa) sorol fel a possessio vonatkozásában: több mint gyanús, ha valaki hirtelen szokatlan testi erővel rendelkezik, számára ismeretlen (rejtett) dolgokat tár fel és ismeretlen nyelveken kommunikál.

Minden más csak járulékos elem: a horrorfilmek elmaradhatatlan levitációja, a sugárban hányás, a tagok kicsavarodása, a hang megváltozása, a torok elszorulása vagy akár a szent tárgyaktól való félelem létező szindrómák, amelyekről a történeti források és a jelenkori tapasztalatok (pl. Don Gabriele Amorth könyvei) is beszámolnak, de nem perdöntőek.

Az ördögűzőnek szilárd hitűnek, feddhetetlen erkölcsűnek és jól képzettnek kell lennie ma is,

éppen ezért nem minden áldozópap vállalja ezt a feladatot, hanem egyházmegyénként általában egy, a püspök által kinevezett pap – alaposan kivizsgált esetben – végzi el a szertartást.  

Szent Ferenc démonokat űz Arezzóban, Giotto freskó, részlet. 1320-1330 körül (forrás: Wikipedia.hu)

– Egyik könyvében egy 18. századi zombori ördögűző pap munkásságát mutatja be. Melyek voltak a kutatás legfontosabb eredményei?

– Egy horvát ferences, bizonyos Rochus Szmendrovich végzett sikeres ördögűzéseket a népes bácskai városban 1766-69 között, ám mivel ebben az időpontban a nyilvános exorcizmusok már nemkívánatosnak számítottak az egyházi gyakorlatban, a kalocsai érseksék vizsgálatot indított ellene és három év után eltávolították a városból.

Rochus atya hangyabetűs levelek egész sorában védekezett és érvelt gyakorlata mellett, amellyel szerinte sikerült a helyi görögkeleti szerbek közül is többeket áttéríteni a katolikus hitre, miáltal a katolikus templomban őket is csoportosan exorcizálta.

A karizmatikus ferences tényleg rajongótábort alakított ki a városban, különösen a helyi bunyevác asszonyok körében. Jelentéseiben részletesen leírta a megszállottak szindrómáit és az általa alkalmazott szentelményeket, eljárásokat. Ezek is egy korábbi, késő középkori és 16. századi gyakorlat nyomait tükrözték, amelyeket már a Tridentinum igyekezett babonás elemekként kiszorítani a katolikus gyakorlatból.

A szerzetesrendi praxis azonban nálunk is a 18. század közepéig éltette az áldások egész arzenálját.

Maga Rochus atya olyan exorcista kézikönyvet használt, amely akkor már fél évszázada a Szentszék indexén szerepelt és tiltott könyvnek számított (noha nem eretnek vagy protestáns, hanem egy 16. századi itáliai enthuziasztikus ferences írta). Ennek szövege és különösen az alkalmazott eljárások sokkal változatosabbak voltak, mint amit a Római Szertartáskönyv (az 1614-ben kiadott Rituale Romanum) ördögűző szertartásában látunk. Rochus atya bukását az ellen-felvilágosodás hiábavaló küzdelmeként értelmezhetjük a 18. századi „katolikus felvilágosodással” szemben.

– A katolikus egyház ördögfelfogása és az ördögűzés gyakorlata mennyiben változott?

– Ez két párhuzamos és hatalmas kérdés. A szertartásrend egyértelműen egyszerűsödött. A II. János Pál pápa által 1999-ben kiadott ördögűző ordó szövegét a szentírás szavaiból kompilálták, eszközként a szenteltvízzel való meghintés és a keresztvetés maradt meg mindössze benne. Gyakorló ördögűzők – például a 20. század egyik legnagyobb ilyen figurája, a jezsuita Rodewyk – állították, hogy a régebbi szertartásrendek „erősebbek”. Ez érthető egy olyan szertartás kapcsán, amely még ma is a kimondott szó erején alapul. Az ördög-képet teológusok sokasága elemzi, és többször fellángoltak az ezzel kapcsolatos viták – így például Németországban, az 1970-es években. Kutatóként úgy látom, hogy nincs egyetértés, valódi konszenzus a katolikus egyház gonosz-fogalma körül.

Nem kevesen ma is létező és önálló entitásként fogják fel a démonvilágot, és reális veszélynek tartják az emberekre irányuló fizikai attakot.

Mások a szimbolikus magyarázat hívei és nem hisznek a gonosz fizikai realitásában, sokkal inkább az ember belső világának részeként értelmezik. (Ez utóbbi megközelítés ellentmond a katolikus egyház katekizmusában foglalt tanításnak – a főszerkesztő megjegyzése.)

Jézus Krisztus ördögűzése. Részlet Berry herceg hóráskönyvéből, 15. század eleje. (Forrás: Wikipedia.hu)

Van, aki Krisztus ördögűzéseit is szimbolikus aktusnak tartja, mások ott és akkor még jelenlévő démonokról írnak, de azt kizárólag az evangéliumi idők sajátosságának tartják.

A megfelelő evangéliumi szakaszok kapcsán magam is sok prédikációt meghallgattam, és azt kell mondanom, papja válogatja, hogy miként kezeli a jelen világ démoni valóságát és veszélyeztetettségét.

Nem jelentéktelen csoport követeli az egyházon belül immár évtizedek óta, hogy a szemináriumokban erősítsék meg a demonológiai oktatást, vagy legalább tanfolyamokon szilárdítsák meg a papi felkészültséget a megszállottság és az exorcizmus kapcsán.

A katolikus exorcizmus többek között Olaszországban, Lengyelországban és az USA-ban reneszánszát éli.

Fontos tudni, hogy ezen a téren más felekezetek, különösen a neoprotestáns kisegyházak részéről világszerte nagy a konkurencia, így az egyház megfelelően óvatos ezen a téren.

Hazánk esetében néha túlzásba vitt óvatosságot érzek, ami a világi média szenzációhajhász általánosításaitól való félelemnek köszönhető.

Értelmes diskurzusokra lenne szükség egyházon belül és azon kívül egyaránt. Ezen a teológusok mellett a pszichiátereknek és a kultúrtörténészeknek is helyet kellene biztosítani.


Tóth Gábor

Kiemelt képünk forrása: Ördögűzés jelenete Francisco Goya 1788 körül készült képén, részlet (forrás: Wikipedia.hu).