„A mese visszatér a mai világba. Még kicsit kéreti magát, talán megsértődött, hogy majdnem elfelejtették, de egyre többet itt felejti magát köztünk. Sőt, ezekben a karanténos időkben még a netre is felköltözött, hatalmas bátorsággal és sikerrel, hogy ismét kirántsa az emberiséget a bajból” – nyilatkozta Kovács Marianna könyvtáros, mesemondó, a Magyar Kultúra Lovagja a Vasárnapnak adott interjújában.
– Hogyan lesz valakiből mesemondó a 21. században?
– Sok évvel ezelőtt a Hagyományok Háza egy felhívást tett közzé, melyben a „Hagyományos mesemondás” című képzésükre lehetett jelentkezni. Beiratkoztam és nagyon lelkesen készültem rá. Épp a könyvtárunkban járt Berecz András vendégként, akinek örömmel újságoltam, hogy megyek Budapestre egy ilyen tanfolyamra! András hallgatott egy darabig, aztán feltette a kérdést:
„És attól maga mit remél?”
Döbbenetemben nem tudtam mit válaszolni. Mondanom sem kell, rettenetesen kétségbeestem és elbizonytalanodtam a kérdése nyomán. Utólag azonban már sokat nevettünk ezen Andrással, mert ez a képzés valóban sok mindent jelentett számomra és elindított a mesemondói pályán.
hirdetésMindig is szerettem beszélni, történeteket mesélni, szórakoztatni a körülöttem lévőket, nehezen tűröm a csendet.
Persze tudom, hogy arra is nagy szükség van, hogy néha együtt hallgatni tudjunk, de én nem nagyon tudok kifogyni a szóból. Így hamar rádöbbentem, hogy a mesemondást nekem találták ki.
Kovács Marianna mesél a gyermekeknek (Fotó: Kovács Marianna)
– Milyen nehézségeken keresztül vezet az út a mesemondásig?
– A mesemondó útja nem könnyű, a mesebeli hősökéhez tudnám hasonlítani. El kell hagyni az addig megszokott életünket, próbákat kell kiállni, segítőkre kell találni, harcba kell szállni és a végén – a mesei befejezéssel ellentétben – nem garantált a biztos siker.
Idővel lehet, hogy rádöbbenünk, rossz úton indultunk el és talán nem vállunk mesemondóvá, hanem „csak” profi mesehallgatóvá, aki együtt él a mesében azzal, aki meséli.
Gyakran megfeledkezünk arról, hogy az értő hallgatóságra is ugyanolyan szükség van, mint a mondókra. A kettő egymás nélkül nem lehet meg.
– Annyi minden változott már világunkban. Lehet ma még mesélni?
– Nem tagadhatjuk, hogy a nehézségek állandóan ott keringenek körülöttünk. A mai emberek ugyanis elszoktak a mesehallgatástól. Nekünk minden egyes alkalommal meg kell küzdeni a figyelmükért, vissza kell őket csalogatni ebbe az elvesztett, szóbeli létbe.
Ami a legnagyobb segítségünk ebben a törekvésünkben, hogy szeretni kell az embereket, akiknek mesélünk. Valamint tudatosítanunk kell, hogy felelősek vagyunk a meséinkért, állandóan ápolni, csiszolni, életben kell tartani őket.
– Milyen képességek szükségesek ahhoz, hogy valaki a „nagy színpadon” is megállja a helyét?
– Nem mindegy, hogy kiknek és hol mesélünk. Ha ismerős, majdnem állandó közösségnek mesélünk, ott sokkal könnyebb dolgunk van. Ott az emberek egymástól nem tartanak, már megtanulták, hogy nem „ciki” élvezni a mesét és nyugodt szívvel bele is szólnak, ha az valami miatt nem érthető, vagy valami nagyon tetszik. Ettől válik a mese élővé, ettől lesz az övék is. Ha nem közösségnek mesélünk, hanem hirtelen összejött embereknek, ott sincs baj, hacsak nem nagy tömegben vannak – ilyenkor ugyanis a mesemondásnak kicsit izzadósabb az eleje.
Állandó ellenség a mobiltelefon, ami kötelezően megszólal valakinél… Ha szerencsénk van, az illető még fel is veszi, hogy elmondja, most éppen nem tud beszélni. A mesemondónak muszáj reagálni, de mindezt kedvesen, mesébe illően kell megtennie.
Kovács Mariann mesét mond (Forrás: Meseszó Egyesület hivatalos Facebook oldala)
– A hagyományos mesemondó alkalmak megszűntek, így marad a fesztiválokon történő mesélés?
– Az igaz, hogy az kalákába járó népi társadalom mára megszűnt, egykori közösségeink felbomlottak. De ha csak belenyugvóan széttárjuk a karjainkat, akkor ez így is marad – és az a kevés, amely még létezik, az is eltűnik. Ez ellen kell dolgoznia a mesemondóknak is.
Én egy kis Dráva-menti faluból, Drávasztáráról származom, ott még a házak előtt kint állnak a padok és az emberek összejönnek esténként beszélgetni. Igaz, már nem meséket mondanak egymásnak, mint régen, de igenis elbeszélik, mi történt a faluban. A jó történeteket éppúgy szeretik ma is, mint régen.
– A 21. századi mesemondók hogyan lehetnek hitelesek egy olyan világban, mely száműzte a mesemondás hagyományát?
– A mesemondó attól lehet hiteles, hogy úgy ismeri a meséket, mint a saját gyerekeit. Persze sok-sok minden szükséges ahhoz, hogy a mese – igazi mese legyen. Nagyon fontos a mesei nyelv olyan szintű birtoklása, hogy abból kiesni képtelenség legyen. Ezt elérni pedig nehéz dolog.
Olyan ez, mint amikor egy idegen nyelvet beszélünk, aztán jön pár hónap kihagyás és rádöbbenünk, hogy tétován keressük a szavakat.
Személyes tapasztalatom, hogy a vírushelyzet miatt kiesett két hónap, amikor nem meséltem olyan sokszor, mint szoktam, rákapatta a nyelvemre a rozsdát, így az elmúlt hetekben alaposan meg kellett csiszolnom.
– Kétnyelvű, magyar-horvát származású. Mesél-e horvátul meséket? A horvát és a magyar mesék között van különbség?
– Valóban, horvát anyanyelvű vagyok, de mindig is Magyarországot tekintettem a hazámnak, itt születtem és itt is éltem le életem jelentős részét. Az egyetemi éveimet töltöttem Zágrábban, ahová azért mindig visszavágyom. A meséket is először horvátul hallottam a családom idős tagjaitól.
Nagyapám olyan erővel tudott mesélni, hogy a mai napig emlékszem arra a hangulatra, amit ott, pillanatok alatt a meseszóval megteremtett.
Már kezdő mesemondó voltam, amikor megismerkedtem a magyarországi horvát mesegyűjtésekkel, amikbe azonnal beleszerettem. Az élet megajándékozott azzal is, hogy ismerhettem a két legnagyobb mesegyűjtőnket, Eperjessy Ernőt és Frankovics Györgyöt, akikkel különleges kapcsolatom alakult ki. Számomra a legnagyobb elismerés az ő örömük és büszkeségük volt, amikor a mesemondásaim alkalmával az általuk egykor felgyűjtött meséket mondtam el.
A horvát mesék elsőre talán szokatlanok a magyar fülnek, némely mese történése megdöbbenti a hallgatókat.
Ugyanakkor fontos elmondani, hogy ezek a mesék általában olyan területről származnak, ahol a horvátság szorosan együtt élt a cigánysággal, és mindez a meséken is érződik. Realisztikusabbak, szókimondóbbak. Nekem mint mesemondónak pedig az a feladatom, hogy mindezeket a lehető legteljesebben átadhassam a közönségnek.
Sokáig szenvedtem a horvát mesék elmondásával. Éreztem, ha csak a szövegre támaszkodom, azok inkább történetként hatnak a magyar fülnek, mint mesének. Rájöttem, fel kell őket öltöztetnem a magyar mesei nyelvvel, formulákkal, természetesen nagyon vigyázva arra, hogy a hitelességük, „horvátságuk” megmaradjon. Ez egy nehéz munka, sokkal hosszabb ideig tart, amíg a mese kerek egésszé áll össze bennem.
Ha horvátul mesélek, Dráva-menti, tipikusan drávasztárai nyelvjárásban mondom a meséket. Ha irodalmi nyelvet használnék, nem tudnék szabadon mesélni, a szövegre kellene koncentrálnom. Mivel már hosszú ideje nem élek ebben a nyelvi közegben, elsődleges forrásom édesanyám, aki a mai napig megörvendeztet ízes kifejezésekkel.
– „A népmese napja” szülőanyjának is nevezik. Sok éves munkássága után idén januárban a Magyar Kultúra Lovagja elismerést is megkapta. Számított ilyen elismerésre?
– A Népmese Napja ötlete városomból, Százhalombattáról, a Hamvas Béla Városi Könyvtárból indult. Mára pedig országosan megünneplik, amire nagyon büszkék vagyunk. Kiemelkedőnek tartom a könyvtár mesei tevékenységét. Csoportok járnak hozzánk mesét hallgatni, vannak mesedélutánjaink és táboraink is. Továbbá, az országban egyedülálló módon, van külön népmese gyűjteményünk is.
A Népmese Napjában kulcsfontosságú szerepe van a Magyar Olvasástársaságnak, ennek segítségével alakult ki a mozgalom. Különösen Nagy Attilának, a társaság mindenkori tiszteletbeli elnökének köszönhetően, akinek javaslatára kezdtem el a társaságban dolgozni, átvéve az Országos népmese-konferenciák szervezését és gondozását.
Kovács Marianna gyermekcsoportnak mesél. (Fotó: Kovács Marianna)
A Magyar Kultúra Lovagja cím elnyerése megdöbbentő volt számomra. Nem számítottam rá, meglepetés volt minden mozzanata. Az egész lovaggá avatási szertartást valamiféle varázslatként éltem meg. Nagyon hálás vagyok azoknak, akik felterjesztettek, ennél nincs nagyobb elismerés, hogy úgy gondolták, én erre méltó vagyok. Nagy szerepe volt ebben a Meseszó Egyesület tagjainak, ők írták az ajánlást, amit ezúton is köszönök nekik.
Azóta, ha valami rendkívüli dolog, esetleg baj történik velem, eszembe jut:
„Mitől is tartok? Hiszen én egy lovag vagyok!”
Tudom, ez sokaknak megmosolyogni való, de nekem tartást ad, erőt és bátorságot, hogy a jó cél érdekében a sárkány összes fejét lekaszabolhassam.
– A magyar fiatalok mennyire nyitottak a mesék iránt? A népmesemondó versenyek két évtizedes felemelkedése lanyhulni látszik. Mi ennek oka, mi lesz a mese jövője?
– A népmese-mozgalom előrehaladtával egyre több fiatal ismeri meg a meséket. Először értetlenkedve nézik, mi fog történni, de hamar rákapnak az ízére. Nem éltem át még olyat, hogy a fiatalok a végén nemtetszésüket nyilvánították volna ki.
Olyat viszont sokszor, hogy fütyülve, kiabálva követelték a következő mesét.
A gyerekek nyitottabbak a felnőtteknél, mernek őszintébbek lenni.
Ugyanakkor a mese nem gyerek szájába való, versengésre kitalált, bemagolt szöveg.
Az ilyen mesemondás prózamondás, a mese betonba öntött bebörtönzése.
Mostanában viszont egyre több a felnőtteknek szóló verseny, ami szintén nem igazán szerencsés, lévén a mese nem szereti, ha versenyeztetik, de jelenleg ezt a módját találták meg, hogy aki szeret mesélni, az meg tudja magát mutatni.
Mi lesz a mese jövője? Egyértelműen az, hogy visszatér a mai világba. Még kicsit kéreti magát, talán megsértődött, hogy majdnem elfelejtették, de egyre többet itt felejti magát köztünk. Sőt, ezekben a karanténos időkben még a netre is felköltözött, hatalmas bátorsággal és sikerrel, hogy ismét kirántsa az emberiséget a bajból.
Tóth Gábor
Kiemelt képünk forrása: Kovács Marianna
„Anya, te tudtad, hogy az egyik aranyszőrű bárányom várandós?”
