Világunk legnagyobb vesztesei a gyermekek

„A gyermekek ide-oda rohanó szülők között nőnek fel, igazi emberi kapcsolatok nélkül. Ahelyett, hogy egymással foglalkoznának, esténként is mindenki a digitális eszközeit nyomogatja. Ez nincs ám így jól!” - szögezte le Bukovics János apci mesemondó, a Magyar Kultúra Lovagja, akivel a meseszó közösségteremtő erejéről beszélgettünk.

– Ön ma már sok számára ismert vidám és élettel teli meséi révén. Hogyan kezdődött?

– A Heves megyei Apcon élek, ide köt az egész életem. A mesemondás gyermekkoromig vezet vissza: miután szüleim elváltak, öregapámék neveltek, és az öreg egy mesemondó, táncos-énekes ember volt. Sok régi mesét ismerhettem meg tőle. Tizennégy éves koromig a nyomdokain haladva magam is mesélgettem, aztán változott a világ, és nekem is inkább az irodalmi színpad és a néptánc került a figyelmem előterébe.

Bukovics János (Fotó: Farkas József)

Falun laktunk az erdő szélén, a Mátra alatt. Öregapám is nagy erdőjáró volt, ő vezetett be a gombászkodás, a vadak megismerésének tudományába is. Ezek az élmények meghatározóak voltak a számomra.

Fiatalon nagyon megszerettem az erdőt, a természetet, már gyermekként eldöntöttem, hogy erdészeti iskolába fogok jelentkezni.

1969-ben vadőri vizsgát tettem, majd ’72-ben sikerült odahaza egy vadőri munkát kapnom. Nem kevesebb, mint 46 esztendőt töltöttem a vadásztársaságnál!

A vadászházakban is megmaradt a történetmondás szokása. Az esti vadásztörténetek mellé én egy-két mesét is elmondtam. Egy ideig Hollókőn is dolgoztam, ahol belecsöppentem a magyar néphagyományok világába. Ennek hatására végiggondoltam mindazt, amit gyermekkoromban odahaza hallottam, láttam, tapasztaltam.

Az apci könyvtáros tudta rólam, hogy szoktam a vadászházakban mesélgetni, ezért megkeresett azzal az ötlettel, hogy benevezne egy Heves megyei mesemondó versenyre! Meglepődtem, és eleinte nem is tudtam, mit mondjak. Aztán fogtam magam, felkészültem egy mesével és elmentem.

Nem kis meglepetésemre megnyertem a versenyt.

Ennek azután híre ment, és nem sokkal később meghívtak Egerbe a megyei könyvtárba. Ott is volt egy meseest, ahol megismerkedtem Agócs Gergely néprajzkutatóval, akinek nagyon megtetszett a mesélésem. Ösztönzött és bátorított, hogy ne hagyjam abba. Elmondta, hogy a Hagyományok Házában indul egy élőszavas mesemondó tanfolyam, jelentkezzek arra, nagy szeretettel várnak. Elmentem és el is végeztem 2009-ben. Onnantól fogva rendszeresen mesélek színpadon, és őszintén mondhatom, hogy azóta a mese tölti ki az egész életemet.

– Mi az, ami az elmúlt évtizedekben a mesét hol többé, hol kevésbé, de a háttérbe szorította?

– A régi időkben nem rohantak annyira az emberek, nem volt az a taposós élet, mint ami most van. Jobban figyeltek egymásra és az elmondott szónak sokkal nagyobb jelentősége volt, mint ma. Esténként sem volt az a nagy rohanás, nem siettek haza az emberek, mint manapság. A vadászok sem rohantak haza, amikor elment az utolsó busz, vonat, akkor mindenki ott maradt az erdészházakban. Péntek este mentünk és vasárnap jöttünk haza a vadászatból… Főztünk, beszélgettünk, mesélgettünk.

Ment természetesen a bolondság is, előkerültek a vadásztörténetek és néha elmondtam egy-egy pajkosabb mesét is. Volt miből válogatni, mivel eleink, a „paraszt-puskások” nagyon huncut emberek voltak.

Bukovics János és Kovács Marianna (Forrás: a Meseszó Egyesület hivatalos Facebook-oldala)

– Van-e helye ma az életünkben a mesének és mesélésnek?

– Nemcsak hogy lehet neki helyet találni, hanem nagyon is beleillik a mese mai világunkba. A mesemondás kimondatlanul is közösségépítő tevékenység volt egykor, és erre nagy szükség van manapság is. Barátokat, családokat is jobban összekapcsolhat a meseszó. Régen a rokonság összegyűlt dolgozni, kézimunkázni, mert nem volt még minden gépesítve. Emlékszem, gyerekkoromban engem is betettek egy nagykosárba, hogy ne tudjak elmászni, addig pedig a felnőttek meséltek, énekeltek, szórakoztak…

Meseszóval, énekszóval könnyebben ment minden.

Az ’50-es, ’60-as években még megvolt minden falunak a maga mesemondója, de sajnos ez már hosszú évtizedek óta nincs így, az öreg mesemondók jórészt kihaltak.

Az emberek már nem egymásra, eleik meséire kíváncsiak, hanem arra, amit a tévében látnak.

Régen a mesék nem a gyermekeknek szóltak, hanem alapvetően a felnőtteknek. Mindez a 19. században változott meg, amikor a Grimm-testvérek megírták a Gyermek és családi mesék című könyvüket, ekkor került bele az ifjúsági irodalomba a mese. Amikor elkezdtem mesélni, furcsa is volt, hogy gyerekeknek kell mesélnem… Egy-két mesét még csak végighallgattak, de utána hamar megunták. A szülők azonban tátott szájjal figyeltek és valóban élvezték a mesemondást, még sokáig hallgatták volna.

Innen jött az ötlet, hogy a hagyományokhoz hasonlóan  kifejezetten a felnőtteknek, a szülőknek kezdjünk el „mesekocsmát” szervezni. Nagyon jó közösségépítő programmá vált, melyet nagyon élvezik az előadók és a hallgatók egyaránt. Felvidéken és Erdélyben is számos mesekocsmát szerveztünk már.

– Hogyan zajlott a felkészülés a „mesemondóságra”? Egyáltalán: honnan lehetett mesét tanulni?

– Bele kellett kapcsolódnom ismét a mesék világába. Elővettem a régi könyveket és elkezdtem beszerezni a népmesegyűjtéséket is. Amikor elvégeztem a mesemondóképzést, akkor nagyon sok versenyre mentem. Nem azért, hogy győzzek, hanem azért, hogy tanuljak. Mindezek meghatározó élmények voltak a számomra.

A régi mesegyűjtések elolvasásából is lehet és kell tanulni, de nem úgy mondom el szóról-szóra, ahogy az meg van írva, hanem mindig átformálom őket magamra. Én a magam kicsit palócos stílusában mondom a meséket. A mesekönyvekben megjelenő szövegekkel az a baj, hogy nagyon sok meg van húzva, a leírók átköltötték, átírták. Rengeteget tudunk tanulni a mesemondó társainktól is. Egymást lessük és hallgatjuk, mindez nagyon tanulságos.

 2010-ben pedig autodidakta módon elkezdtem népmese gyűjtéssel is foglalkozni. Agócs Gergelytől kaptam egy útmutatót, elindultam Erdélybe, és sikerült is végigmennem ugyanazon a vonalon, amelyen Berecz Andris is járt korábban. Megtaláltam azokat az embereket, mesélőket, akiket egykor ő is felkeresett. Ezalatt a pár hét alatt sok mindent tanultam és nagy élményekkel lettem gazdagabb.

Mesemondók 2019 nyarán: Klitsie-Szabad Bogi, Pintér Zsolt, Bukovics János és Varga Norbert.(Fotó: Farkas József)

Elmentem Gyimesbe, onnan pedig Pusztinára, az ottani magyarokhoz. Az nagyon nagy élmény volt. Jó felvételt készítettem Hazug Pista bácsival is – Isten nyugosztalja –, aranyos egy öreg volt, nagyon tudtuk élvezni egymást, mert valamikor ő is vadőr volt. Hogy ez igaz volt-e, azt nem tudom, mert elég jól tudott az öreg lódítani, nem véletlenül kapta ezt a nevet. Az volt a legnagyobb megtiszteltetés, amikor elfogadta tőlem az egyik vadászbicskámat.  Ma is gyakorta kimegyek, mert nagyon sok barátot szereztem odaát.

– Lehet ma még bárhol a Kárpát-medencében mesét gyűjteni?

– Hát, lehet gyűjteni, de az igazi, régi mesemondók közül, akik még valóban az őseiktől tanulták a meséket, már alig néhányan élnek.

Mi már a könyvekből és egymástól tanultuk meg a meséket.

Fontos megjegyeznem, hogy az írástudatlan emberek között virágzott a mese. A cigány mesemondók például rengeteg mindent tudtak, mindenféle iskola nélkül, óriási szókinccsel rendelkeztek. Szeretem ezeket a meséket is, kedvencem Ámi Lajos és Fedics Mihály. Igen hosszú meséket tudtak nagyon szépen elbeszélni. 

– Mi lehetett az, ami a mesét mint műfajt egykor felvirágoztatta?

– Annyi volt az egész, hogy az emberek megtisztelték egymást azzal, hogy megálltak beszélgetni. Meghallgatták egymást, kíváncsiak voltak másokra. Ha elmentek dolgozni, vagy éppen a kocsmába, akkor leültek, beszéltek, szórakoztatták egymást, melyben a mese is szerepet kapott. Ma kevés olyan közösség van, ami jól működik, amiben a mese vagy bármilyen más személyes, egyéni produktum szerephez jut.

Mindenki rohan dolgozni, aztán rohan haza tévézni, számítógépezni, pihenni. Éppen ezért a mai világunknak a gyerekek a legnagyobb vesztesei.

Ide-oda rohanó szülők között nőnek fel, igazi emberi kapcsolatok nélkül. Reggel elviszik őket óvodába, iskolába, este pedig hazaviszik, alig vannak együtt a családok. Ahelyett, hogy egymással foglalkoznának, mindenki a digitális eszközeit nyomogatja. Ez nincs ám így jól.

Amikor Erdélybe utazom, rögtön a falvakba megyek, az ottani embereket keresem fel. Nekem az okoz örömet, ha elbeszélgethetek a helyiekkel, közöttük érzem jól magam – ’97 óta járok ki, és sok jó barátra tettem szert. Létán még fogadott apám és anyám is lett, annyira jóban lettünk. Ezt szeretem, amikor beszélgetnek, ez az ami igazán fontos az emberi kultúrában.

Természetesen Nógrádban is sokfelé járok.

A palóc kultúra ápolásáért kaptam egy életműdíjat, mert elvállaltam, hogy a nógrádi falvakban a fiataloknak és a felnőtteknek visszaviszem a meseszót.

Mesélni fontos és jó dolog. Úgy érzem, itt lenne az ideje annak, hogy mi, magyarok egy kicsit jobban összefogjunk. Egy kicsit tartsuk többre, tiszteljük a másikat. Nem azt kell keresni, hogy kivel miért nem egyezünk, hanem azt, hogy mennyi minden összeköt a másikkal. Értelmesen, józanon kell beszélni és akkor előrébb lehet jutni. A meseszó akár még ebben is segíthet.

Tóth Gábor

Kiemelt képünk forrása: Bukovics János Facebook-oldala, fotó: Farkas József.

„Anya, te tudtad, hogy az egyik aranyszőrű bárányom várandós?”

Berecz András: Érdekesen leckézteti a vírus az emberiséget

A hepe után mindig hupa következik!