Demjén Dorottya négy éve foglalkozik roma gyerekek korrepetálásával a budapesti Béke Királynéja plébánia tanodájában. Van olyan tanulója, aki épp nyelvvizsgára készül – de azért jellemzőbb, hogy tűzoltás-jelleggel folyik a munka, és gyakran már az is komoly eredménynek számít, ha a diák nem bukik meg egy számára nehéz tantárgyból. De vajon mi tartja ott a gyerekeket hétről hétre a tanodában? És miként lehetne velük megszerettetni a tanulást?
Dorottya jezsuita gimnáziumba járt, így már abban az időben eljárt önkénteskedni. Elsőre a hospice területét választotta magának, de ez nem igazán bizonyult telitalálatnak. Egyszer aztán elkísérte egy osztálytársát egy roma gyerekekkel foglalkozó óvodába – és akkor úgy érezte, megérkezett. Egész életében foglalkoztatta a kisebbségek helyzete, jelenleg is ebbe az irányba tartanak a jogi tanulmányai. Mint mondja, mindig is úgy gondolta, hogy a társadalmi változásokért nekünk is tenni kell. Így amikor később, egy egyetemi évfolyamtársával ellátogatott a Béke Királynéja plébánia tanodájába, „ottragadt”.
A másfél órás foglalkozásokon főleg a házi feladat elkészítésében, versek megtanulásában segítik az oda járó roma gyerekeket. Vannak, akik évek óta járnak ide, de az is előfordul, hogy leszakadoznak, majd újra fel-fel bukkannak tanulók. Stabilan 2-3 család van jelen, ugyanakkor az is megtörtént már, hogy kevésnek bizonyult az önkéntesek száma, olyan sok gyerek gyűlt össze a tanulószobában. A legkisebb résztvevő még óvodás, a legnagyobb kislány pedig most 16 éves – és éppen nyelvvizsgára készül.
Képünk illusztráció. Fotó: MTI/Mohai Balázs
Dorottya elmeséli, hogy sokszor tűzoltás-szerű a munkájuk, ilyenkor a legfőbb cél, hogy a gyerekek ne bukjanak meg egy-egy tantárgyból. Az is előfordul, hogy nyáron, a pótvizsgára készítik fel a diákokat. Mindig abban segítenek, amiben éppen szükséges. Nincs könnyű dolguk, ráadásul a rendelkezésre álló másfél óra elég kevés, de azért akadnak biztató jelek – itt az is nagy eredménynek számít, hogy páran már négy éve rendszeresen járnak a foglalkozásokra. „Vannak tizedikes diákjaink, ami óriási dolog, hiszen ők már most többet tettek le az asztalra, mint a szüleik” – mutat rá a fiatal önkéntes. Általánosságban elmondható, hogy minél kisebbek a gyerekek, annál könnyebb rávenni őket a közös munkára, tanulásra.
A küzdelmek is mindennaposak. „Egy diákom például éveken keresztül együttműködő volt – aztán az édesanya elhagyta a családot, és azóta bizony nem megy a tanulás”, meséli Dorottya. Hozzátette: itt például most az jelent óriási eredményt, hogy ez a gyermek beavatta őt mindennapi fájdalmaiba, ami korábban nem volt jellemző rá. Ezek a fiatalok egyébként sokszor olyan családban élnek, ahol egyedül nevelik őket: a szülőknek idejük sincs arra, hogy segítsenek a tanulásban, hiszen egész nap dolgoznak. Azok a „nagyok” pedig, akikre otthon rá vannak bízva a testvéreik, szintén hátránnyal indulnak, hiszen az otthoni feladat „fontosabb”.
Az önkéntes tanító szerint ezeknek a gyerekeknek főként arra lenne szükségük, hogy a tanulás örömét megismerjék, ehhez pedig sokszor más módszerek kellenének, mint amiket a mai oktatás kínál, s más elvárások, mint egy átlagos iskolában.
hirdetésA játékos tanulás a kulcs ezekhez a gyerekekhez, de az integráció csak abban az esetben működik, ha már elsajátították azokat az alapvető szociális készségeket, amik ahhoz szükségesek, hogy később be tudjanak illeszkedni a társadalomba. Ezt kéne először fejleszteni – ami egy harminc fős osztályban meglehetősen heroikus feladat.
Sajnos ezek a gyerekek – hiába kedvesek, segítőkészek a szülők – kiskoruktól fogva olyan környezetben nevelkednek, amelyben rengeteg agresszió éri őket, társaiktól, nagyobb gyerekektől. Így aztán megtanulják, hogy csak akkor lehet túlélni, ha ők is támadó attitűdöt vesznek fel – ami aztán az oktatásban, a tanár-diák viszonyban is leképeződik.
A hétköznapok nagyon nehezek, de a nyári táborokban a fiatalok hihetetlen módon ki tudnak cserélődni – meséli Dorottya, aki úgy véli, a közös élmények, a sok beszélgetés és játék, az együtt töltött idő, a személyes odafordulás lehetőséget teremt arra, hogy a fegyelmezettség terén, illetve a tanulásban is fejlődjenek ezek a gyerekek.
Itt nem a társadalom által reflektorfénybe állított, általánosan elvárt követelményekről van szó. Muszáj látnunk, milyen nagy dolog már az is, hogy ezek a gyerekek „nem vesztek el”; ha meg is buknak néha, a Dorottyáékéhoz hasonló tanodákban saját magukhoz mérve óriási lépéseket tesznek, sokat fejlődnek.
Ha fontosnak tartod a családot, a szülői szerepekhez kapcsolódó értékeket, és szeretnél további cikkeink között böngészni, akkor kövesd be a Családhálót a Facebook-on!
