A harang egy egészen különleges hangszer; igazából nem is lehet besorolni a zeneszerszámok nagy, klasszikus családjába. Fő hivatása leginkább a jeladás, a figyelmeztetés és az emlékeztetés. Lehet lélekharang, mely halálunkkor szólal meg, de lehet esküvőre, keresztelőre hívó, veszélyt jelző, esetleg diadalt ünneplő, vagy csupán az idő múlására figyelmeztető jel.

1920. június 4-én 16 óra 30 perckor, vagyis a trianoni diktátum aláírásakor megszólaltak Magyarország (az 1000 éves állam) harangjai, szirénái. Aztán elnémult minden. Nem 3 napra, hanem 100 évre.

Vannak, akik szerint nagyon nehéz ezen a napon megemlékező összejöveteleket tartani, mert ezáltal csak a fájdalmaink erősödnek fel – és igazuk van. Mások szerint az egyetlen gyógyír az égbe kiáltó igazságtalanság feldolgozására a magyarság összetartozásának megünneplése, ezáltal enyhítve a máig ható sokkot – és nekik is igazuk van.

Csak azoknak nincs igazuk, akik meg nem történtté, meghaladottá, gúny céltáblájává akarják tenni magyarok millióinak fájdalmát.

2020. június 4-én 16 óra 30 perckor reményeink szerint ismét sok helyen szólalnak meg a harangok 100 másodpercen át – 1-1 másodpercben felidézve 1-1 év igazságtalanságát, jogtiprását.

hirdetés

De ezek a kongások már nem csupán az el nem múló döbbenetről és gyászról, hanem a magyarság összetartozásáról és – egy évtizede – a mindennapokban is megjelenő, reményt keltő jövőjéről is szólnak majd.

Hogy 1920. június 4-én hová mentek a harangok? – nem tudom. 2020. június 4-én azonban kezdem sejteni, érezni, hogy – ha nem is fizikailag, de lélekben – lassan visszatérnek. Hirdetik a magyarság szinte felfoghatatlan életerejét és bizonyítják azt, hogy a Magyarok Nagyasszonya, akinek Szent István királyunk a teljes kilátástalanság és reményvesztettség óráiban, halála előtt felajánlotta minden idők magyarjait, igenis

óv minket és közbenjár értünk. Fia pedig hogy is ne viselné a szívén földi édesanyja szeretett magyarjait!

Tarnai Richárd