– Trianon 100. évfordulójához érkeztünk. Hogyan tudta a magyarság feldolgozni a száz évvel ezelőtti országvesztést?

– Az 1920-as békediktátumot és a vele együtt létrejött úgynevezett „Trianon-szindrómát” érdemes két részre osztanunk: Trianonon ugyanis az első, illetve a második világháború után is a magyar társadalom mást értett. Az 1920-1945 közötti időszakban a számtalan nehézség (szegénység, éhezés, vagonlakások stb.) ellenére mindenki egyetértett abban, hogy Magyarországgal roppant igazságtalanul jártak el a békediktátum során.

Konszenzus volt abban is, hogy a magyar politika által képviselt revíziós cél részben, vagy egészében valóra váltható, mindezekért érdemes dolgozni és áldozatokat vállalni.

A második világháború után mindez gyökeresen megváltozott. A szovjet megszállással küszködő magyarságnak nem maradt ereje és lehetősége arra, hogy a határon túl rekedt magyarság érdekének megfelelő érdemi politikát folytathasson.

hirdetés

Szabadság tér, irredenta emlékhely virágokból, 1938. (Forrás: Fortepan.hu)

– Hogyan emlékeztünk régen és most Trianonra?

– Mivel históriás ember vagyok, ezért hadd említsek meg egy jellegzetes emlékezeti példát: 1920-1945 között a belülről, mélyen átélt fájdalom jellemezte a társadalmat, mely a külsőségekben is megjelent: szobrokon, emlékműveken és kollektív megemlékezésen. 1921-ben fölállították a trianoni Magyarország emlékművét a budapesti Szabadság téren a négy gyönyörű szoborral, az igaz Magyarország térképével. Mindezt 1928-ban kiegészítették egy turulmadaras Országzászlóval, melynek halmát 64 vármegye földjéből hordták össze.

A második világháború után az emlékművet elbontották, megszűntek a közös emlékezési lehetőségek is.

Elhallgatásra ítéltetett minden, ami Trianonhoz, a határon túli magyarsághoz volt köthető. Végeredményében már nem lehetett gyászolni, megemlékezni a veszteségekről sem. Mindez alapvetően megváltoztatta a következő nemzedékek Trianonhoz való kötődését, részben felszínessé és súlytalanná is tette azt.

Az 1945 után – szovjet megszállás alatt – kialakult Trianon-szindróma megítélése a mai napig tart, melyet hűen mutat, hogy 2020-ig semmilyen központi Trianon-emlékművet nem emeltek Magyarországon.

Most a kormányzat az Országház mellett készített el egy igen sajátságos emlékművet. Ugyanakkor a tervpályázaton ki volt adva, hogy nem szabad a Nagy-Magyarország térképét, illetve turulmadarat ábrázolni és a felsorolt 12 500 helynevet sem lehet megyénként vagy ABC sorrendben szerepeltetni.

Tehát az 1945 után száműzött szimbólumok ma sem kerülhetnek használatba.

Így más megoldásokat kívántak választani az emlékezésre; nem kívánták megbántani a környező országok érzékenységét. Természetesen mindez valahol érthető, de úgy érzem, hogy mára a bennünket átható öncenzúra miatt nem merünk olyan állításokat tenni, melyeket a magyarság száz évvel ezelőtt egységesen megfogalmazott.

Irredenta emlékhely és Országzászló a budapesti Szabadság téren, 1936. (Forrás Fortepan.hu)

– A történelmi témák kutatása és oktatása sosem volt függetleníthető a központi politikai akarattól. Hogy jelent meg 1945 után Trianon, ha nem lehetett megemlékezni az eseményekről?

– Mára az eseményektől történő távolodással a magyarok lelkületében igen súlyos változások történtek meg. Mindez természetesen megmutatkozik az én szakmámban, a történelemtudományban is. Az igazodás és az irányoktól való el nem térülés számtalan példával illusztrálható, melyek kapcsolatba hozhatóak a Trianon-szindrómából eredeztethető túlzott figyelmeskedéssel. 1945 után a régészet és a történelemtudomány a politika által irányítottá vált. Korábban is volt már hasonló, de azok mértéke nem fogható ahhoz, ahogyan a magyar tudományos élet szervezői a szovjet akaratnak meg kívántak felelni.

Elővettek és felkaroltak olyan témákat, melyeket 1945 előtt többnyire már hiteltelennek tartottak.

Az egyik ilyen téma a szlávok Kárpát-medencei nagy és dicső múltját, őstörténetét volt hivatva bemutatni. Ez a kutatási téma az úgynevezett Zalavár-kérdés köré összpontosult. Zalavár kutatástörténete ma a rendszerváltozás után nagyon tanulságos, mert bemutatja, hogyan juthat el több történész-generáció is – akarva vagy akaratlanul – a történelemhamisításig.

– Tudna erre esetleg egy példát is említeni?

– Természetesen! Nagyon tanulságos az úgynevezett mosaburgi grófság története, amelyet a 19. század elején még nemzeti elfogultság nélkül kezeltek. A 18. század végén, illetve a 19. század elején vált ismertté egy 9. századi írott forrás (A bajorok és karantánok megtérése, Conversio), amelyben az szerepel, hogy egy bizonyos Privina morva herceg, a frank királytól birtokot kapott a Sala folyó mellet, egy mocsaras berekben, ahol ő egy erődítményt emelt, és sok szláv népet oda telepített. Az akkori történészek a Sala folyót nyomban azonosították a Balatonba ömlő Zala folyóval, majd később lelkesen keresni kezdték az egykori Privina-féle vár és oda épített templomok maradványait.

Zalavár, Vársziget. Guilio Turco hadmérnök 1569-ben készült rajzán Az épületegyüttest a 18. század legelején felrobbantották.  (Forrás: Wikipedia.hu)

Régi idők épített emlékei Zalavár-Várszigeten és Récéskúton voltak, és nem véletlenül, hiszen Szent István király 1019-ben ezen a helyen alapított bencés kolostort és építtetett templomot Szent Adorján tiszteletére szentelve. Sőt, ez a hely lett Zala vármegye ispáni központja is.

1841-ben két szlovák lelkész, Jan Kollár és Anton Dolezsálek, átutazván a térségen, arra gondolt, hogy ha igaz a Zala folyó feltételezése, akkor bizonyára Zalavár lehetett ez a hely, ahová azért került István király vára és kolostora, mert Privina mocsárvára (Mosaburg) állt itt 833-840 és 896 között. S mivel az egyik Privina-féle templomban Adrian mártír holtteste nyugodott, ez sarkalta István királyt.

Az írott forrás (Conversio) kritikai kiadásában a német Wattenbach 1854-ben elfogadta ezt a feltevést (és közzétette a Monumenta Germaniae Historica kötetében). Így azután, a lendületes fejlődésnek induló magyar régészet is ásatásokat kezdett az 1870-80-as években. A szerény eredmények miatt a lelőhelyet több mint hatvan évig nem kutatták. A fordulat 1945 után következett be.

A szovjet megszállók kedvében járva, már 1946-ban nekiláttak Zalavár szláv emlékeinek feltárásához, elég jelentős anyagi erőket mozgósítva. Az ásatások, kisebb-nagyobb megszakításokkal, évtizedeken át folytak, és az írott forrásban szereplő objektumokat, mind 1990 előtt, mind utána, rendre, szépen, ahogy szükséges volt, s ahogy elvárták, meg is találták.

Zalavár, Szent Adorján-bazilika romjai, 1967. (Forrás: Fortepan.hu)

Noha sem Mosaburgot, sem a többi helynevet a Dunántúlon fellelni nem lehet, Ausztriában, Klagenfurt környékén viszont csaknem valamennyi megtalálható (Moosburg ma is meglévő város!), tudományos publikációkban azóta is hirdetik, hogy a Balaton délnyugati végében állt a morva hercegek jelentős fejedelemsége, ahol maga Arnulf császár is szívesen tartózkodott, sőt itt volt Metód érseki székhelye is (869-től).

Álláspontom szerint Mosaburg Karinthiában volt, a Zalaváron előkerült emlékek pedig a 9. századi avarkori, majd a 10-11. századi lakosság temetőinek, erődítményeinek, illetve a Szent István kori ispáni vár és Szent Benedek-rendi monostornak a maradványai.

Mára a nagy költséggel helyreállított romokat kiemelt szláv központként mutogatják és emlékművekkel, Cirill és Metód szobrokkal (2008, 2013) rakták tele. Mindezt azért is említettem meg, mert egy másik ilyen esetet is szeretnék mellé állítani, mely megvilágítja, hogy ma a hivatalos történetírás hogyan gondolkodik nemzetünk nagyjairól és azok emlékállításáról.

– A méltatlanul megtámadott somogyvári Szent László temetkezésre gondol?

– Igen, ahol majdnem két évtizedig ásattam a Somogyvár-Kupavárhegyen. Szent László királyunk egy hatalmas, kőből és téglából épített bazilikájánál, mely Magyarország legnagyobb bencés kolostora volt. Az 1091-ben felszentelt somogyvári Szent Péter Pál és Szent Egyednek szentelt templomának középső hajójának középtáján, találtunk egy rendkívül kiemelt helyet mely, felvetett annak a lehetőségét, hogy egy fontos személy sírhelye lehetett.

Somogyvár, az apátság rekonstruált keringő részlete (Forrás: Flickr.com.)

Alapító királyunkra kellett gondolnunk, Szent Lászlóra, aki 1095-ben halt meg egy felvidéki hadjárata során, feltehetőleg agyvérzésben. A nagy nyári hőségben – ahogy írják a források – nem az általa meghatározott váradi templomba vitték, hanem egy közelebbi helyre, hogy a holttest meg ne romoljon: Fehérvárat ír a krónika.

Szent László király halála után tizenegy évvel azonban, 1106-ban az akkori pápa levele leírja, hogy a somogyvári apátságban van Szent László király teste, pontosan úgy fogalmazott: „A tiszteletre méltó teste ott nyugszik.”

Ezt a pápai levelet mindenki hitelesnek fogadta el húsz éven át, minden középkorral foglalkozó, latinul tudó tudósember. Elismerték, hogy első temetkezési helye Somogyvár volt, majd a szentté avatása előtt valamikor átvitték a váradi székesegyházba. Ennek a ténynek az ismeretében egészen elképesztő, hogy amikor a Somogyvár régészeti feltárásáról a nagy monográfiámat 2011-ben megjelentettem,

akkor a hivatalos irányvonal megtámadta a feltevésemet, kijelentve, hogy Somogyvár sohasem volt Szent László első temetkezési helye.

Elkezdték, hogy ezt a pápai levelet nem úgy kell értelmezni, ahogy korábban húsz évig mindenki értelmezte – még a mostani bírálóim is. Engem mint Somogyvárt feltáró régészt azzal támadtak, hogy én a történelmet mítoszokkal akarom helyettesíteni, szerintük a somogyvári Szent László-kultusz egy nacionalista nemzeti mítosz, melynek nincs valóságalapja.

Szent László szobra Somogyváron (Forrás: Flickr.com)

– Somogyvár nemcsak a helyiek, hanem a hívők és a határon túliak számára is fontos szerepet kezdett betölteni.

– Igen, elkezdett a sírhely egyfajta nemzeti kegyhelyként is működni, de a vádak hatására az ünneplések és megemlékezések – nagy szomorúságomra – alább maradtak.

Míg Zalavár esetében, Szent Adorján sírjával kapcsolatban fel sem merült a hitelesség kérdése, addig Somogyvár esetében igen.

Ott nincs semmiféle olyan adat, mint Somogyvár esetében a pápai levél, mégis: a hivatalosan jóváhagyott és elismert és ünnepleni előírt hely Zalavár, ráadásul – ahogy az imént szóltam róla – nagy valószínűséggel nem is egyezik meg a középkori Mosaburggal.

Zalavár és Somogyvár példáival, azt hiszem, kellőképpen érzékletesen tudtam illusztrálni, hova vezet a történészi felelőtlenség és a rosszindulattal átitatott lelkület, mely végső soron az egész nemzet belső leépüléséhez vezet.

Úgy gondolom, hogy amíg egy belső tisztulást, megújulást nem tudunk elérni magunkban, addig nem igazán van orvosság Trianon és a veszteségek feldolgozására sem.

Ebben segíthetne a történelemtudomány is, ha az igazi, nem pedig az egykori politikai célokhoz és kétes eredményeik bemutatásához ragaszkodna. A történészek gyakorta egymással háborúznak ahelyett, hogy a forrásokat vetnék össze – szakmánk szabályai szerint. Sosem mondtam, hogy igazam van, de igyekeztem más megvilágításba helyezni a forrásokat, ezek az én olvasataim. Nem megvetést és kiközösítést érdemel az, aki megpróbál a tényekből mást kiolvasni.

– Küszködünk múltunk megismerésével – de milyen lehet a magyarság jövője, mondjuk száz év múlva?

– Sajnos arról kell szóljak, hogy ma minden erőfeszítés ellenére zászlónk lefelé csüng: vesztésre állunk.

Az a népességfogyás, mely a Kárpát-medencében megfigyelhető, több mint tragikus.

Trianon 1920 – képeslap (Forrás: Flickr.com)

1910-ben a Kárpát-medence lakosságának 54%-a volt magyar. Jelenleg a 34 milliós térségben a magyarság összlétszáma – a leszakított területeket is ideértve – a 12 milliót alig haladja meg, mely csupán 34%. Hova tűnt a többi magyar? A Felvidéken 1920-at követően 1,6 millió volt a szlovákok száma – ma pedig 4,9 millió. Amíg ők gyarapodnak, mi elfogyunk, nem csupán a Felvidéken, hanem az országhatáron belül is. Mitől lett kevésbé élhető Magyarország?

A Trianon-szindróma, a 20. századi tragédiák és traumák sorozata megöli a lelkeket.

Hogy ez gyógyítható-e, megfordítható-e? Ezt száz év elteltével sem tudjuk, személy szerint egyenlőre nem látom a gyógyírt.

Hogy velünk, magyarokkal mi lesz száz év múlva? Sajnos azt kell mondanom, könnyen lehet, hogy jóval kevesebben leszünk, de az is elképzelhető, hogy pár évszázad múlva már egyáltalán nem leszünk.

Mindent ki lehet heverni, csak a belső pusztulást, a belső rothadást nem.

A saját múlt figyelmen kívül hagyása az erős nemzeteket is kikezdi, nem csak a gyengülőben, végelgyengülés felé haladó nemzetekét, mint amilyenek mi lettünk. A tényekre alapított, semmit el nem hallgató történetírás nélkül nincs Európának és a megmarad kis Magyarországnak sem jövője. Ezért van a történelemnek jelentősége – mert a történelmi múlt, a hagyományaink nem terhet jelentenek, amit görnyedezve a vállainkon cipelünk, hanem az alattunk van, rajta állunk – azon múlik, meddig maradunk meg.

Tóth Gábor

Kiemelt képünk forrása:  Szabadság tér, irredenta emlékhely virágokból, 1938. (Forrás: Fortepan.hu)

Duray Miklós a Vasárnapnak: Trianonban Magyarországra mint eszközre tekintettek

Trianon nem csupán az első világháború következménye! – Andrásfalvy Bertalan a Vasárnapnak

Ablonczy Balázs a Vasárnapnak: Trianon sosem válik hideg emlékezetté