Anyák napja ölelés nélkül

Nem szűnünk meg édesanyának s gyermeknek lenni még akkor sem, ha történetesen egy veszedelmes vírus választ el minket egymástól!

Amikor a karantén sokadik napján találkoztam az édesanyámmal (szigorúan beöltözve és tartva a távolságot), elsírtam magam. Fogalmam sem volt, mennyire hiányzott az illata, a közelsége, hiszen majdnem minden nap beszélünk telefonon a vírustól függetlenül is. Persze mostanában a szokásos unokázós találkozások elmaradtak, de videótelefonon láttuk egymást heti rendszerességgel. És mégis: a fizikai jelenlétéből fakadó biztonságérzetnek eddigi hiánya valami olyan elemi erővel tört rám, hogy percekig meg sem tudtam szólalni.

Sokunknak lesz más ez az anyák napja: nem fogunk ölelni, virágot csempészni édesanyánk ablakába, s elmaradnak a zsebkendő-szorongatós óvodai ünnepségek is. Akik egy háztartásban élnek, azok szerencsés helyzetben vannak, de ahol a „védett korosztály” tagjainak muszáj távolságot tartania unokáitól, gyermekeitől, ott magányosan telhet ez a hétvége. Pedig édesanyánk az, akitől eddig tényleg semmi, de semmi nem választhatott el minket.

Mégsem érdemes erre a hiányérzetre koncentrálni, hiszen ahogy gyermekünk születésének pillanatától belénk fúródó tekintete életünk végéig elkísér bennünket, úgy az együtt eltöltött pillanatok sem múltak el, s hinnünk kell benne, hogy nemsokára visszatérnek ezek a közösen eltöltött percek. Sok dolog lehet, amiért most is hálásak lehetünk: a gyermekeinkkel eltöltött plusz napokért, a közös társasjátékozásokért, nagy biciklitúrákért, amit a karantén idején családként megélhettünk.

Azért is őszintén köszönetet kell mondanunk, hogy időben léptünk, s ezzel valószínűleg megvédtük azokat a nagymamákat, dédnagymamákat, akik koruknál fogva veszélyeztetettek, s most egy kis távolságtartásért cserébe még hosszú éveken keresztül lehetnek majd velünk. Ha közelségüket ebben a pillanatban nem is érezhetjük, de a velük eltöltött édes percek, gondoskodó szeretetük emléke ezekben a pillanatokban is itt lehetnek velünk.

S ahogy az élet számtalan területén, itt is érdemes most elővennünk jobb, kreatívabb énünket, hiszen az apró gesztusok ilyenkor, a bezártság idején talán mindennél többet érnek. Egy kis figyelmesség, levélszekrénybe rejtett meglepetés, egy kézzel készített ajándék, egy csokor virág a lábtörlőn most még többet adhat annak, aki magányosan tölti mindennapjait. Ne adjuk fel, válasszuk meg a biztonságos módját annak, hogy valódi találkozás nélkül is ki tudjuk mutatni a szeretetünket!

S addig is imádkozzunk édesanyánkért, s éltessen minket a remény, hogy hamarosan újra őszintén ölelhetjük egymást. 

Kiemelt képünk forrása a Pixabay.