Az eseményekbe hirtelen csöppenünk bele, és egy cukrászdában találjuk magunkat, ahol egy nő beszélget a barátnőjével egy fekete mellett. Az ártatlan csevejt egy férfi megjelenése szakítja félbe. Majd a nő rámutat, és azt mondja a barátnőjének: „Látod ott azt a férfit? Ő a volt férjem”. És kezdetét veszi egy történet, egy házasság bemutatása, egy életen át tartó reménykedés és csalódások sorozata.

A feleség beavat mindenbe: hogyan indult a házassága, hogyan ismerte meg a férje titokzatos író barátját, aki, mint kiderül, sokkal jobban ismeri a férjét, mint ő, sőt úgy érzi, hatalma van férje fölött, ami neki sosem lehet; hogyan született meg első kisfiuk, majd két évvel később hogyan veszítették el. Feltárja a legmélyebb érzéseit, fájdalmait, ugyanis kiderül: férje sosem engedte igazán közel magához. Hiába éltek látszólag tökéletes házasságban, nagy házban, jómódú polgári életet bálokkal és társasági eseményekkel, hiába irigykedett rájuk a környezetük, ők valójában mélységesen boldogtalanok voltak.

De ne szaladjunk előre! Szóval. A feleség mélyen, feltétel nélkül és valóságos rajongással szerette a férjét. Csodálta és ragaszkodott hozzá, ő akarta a legfontosabb szerepet betölteni az életében. De a férj sosem engedett ennek a néma könyörgésnek. Nem azért, mert nem szerette a feleségét, hanem mert egy régi, múltbéli valami (vagy valaki) gúzsba kötötte. Emiatt képtelen volt élvezni az életét, képtelen volt boldoggá tenni a feleségét, és ami még súlyosabb: ő maga is boldogtalan volt. Gyógyíthatatlanul.

Egy nap a férj otthon hagyja a tárcáját, és hazatelefonál a feleségének, hogy küldje utána az irodába. És ekkor a feleség megtalálja azt a bizonyos lila szalagot. Rögtön tudja, hogy ennek a szalagnak tulajdonosa van, és hogy ez a titokzatos valaki nagyon fontos volt a férjének, hiszen emlékét fizikailag őrzi. Mit tehet a feleség, felkeresi a férj régi jó barátját, az írót, és kikérdezi. Gyönyörű ez a rész; ahogy a feleség és a férje barátja beszélgetnek, ahogy az író óva inti a feleséget, hogy ne kutakodjon a múltban, mert semmi jót nem fog találni. Ahogy mondja,

hirdetés

a seb már behegesedett, sok év önpusztító és kemény munka eredménye ez, ne akarja feltépni újból, mert annak beláthatatlan következményei lesznek.

Az asszony azonban hajthatatlan, és tudni akarja, ki ez a nő, ki ez az arctalan vetélytárs, aki ennyi év távlatából is birtokolja a férjét. Az író ráhagyja, és csak annyit mond neki, hogy a megoldás sokkal egyszerűbb és közhelyesebb, mint gondolná.

A feleség – vagy inkább a lila szalag – visszafordíthatatlan eseményeket indít el. A seb felszakad és vérezni kezd…

Nem mondom el, pontosan mi történik ezután, hogy a feleség hogyan találja meg azt a bizonyos másik nőt, és ki volt valójában. Egy biztos, nagyon életszagú, ismerős, és emberi a történet. Semmi erőltetettség, mesterkéltség.

Egy hétköznapi történet elevenedik meg előttünk, aminek szereplői szépen lassan, de határozottan hullanak darabjaikra.

A feleség és a másik nő beszélgetését olvasva éreztem a megfagyott levegőt a szobában, a kimértséget, a kutató és bizonytalan tekintetek súlyát, az oly régóta megválaszolatlan kérdések nyomását, a válaszok izgató lehetőségét a szavak mögött. Márai ismerte a női lelket, a gondolkodásmódjukat, az érzésvilágukat. Majdhogynem félelmetes, ahogy művészi pontossággal olyan hitelesen ábrázolja ezt a két nőt a beszélgetésükkel és tetteik mozgatórugóival együtt, mintha belelátna a női fejekbe.

A feleség szemszöge ezzel a sokat idézett gondolattal zárul. Nem fűzök hozzá semmit, hagyom, hogy egy kicsit ülepedjen, és visszhangot verjen az olvasó lelkében:

„Egy napon felébredtem, felültem az ágyban, és mosolyogtam. Már nem fájt semmi. És egyszerre értettem, hogy nincsen igazi. Sem a földön, sem az égben. Nincs ő sehol, az a bizonyos. Csak emberek vannak, s minden emberben van egy szemernyi az igaziból, s egyikben sincs meg az, amit a másiktól várunk, remélünk. Nincs teljes ember, és nincs az a bizonyos, az az egyetlen, az a csodálatos, boldogító és egyedülvaló”.

Ezután a férj kezd mesélni. Hasonló helyzetbe csöppenünk, mint a feleségnél. Egy kávéházban ül a barátjával, és rámutat egy nőre: „Te, nézd meg ezt a nőt. Ez a nő volt a feleségem. Nem az első, hanem a második”.

Vagyis a férj a másik nőről kezd mesélni. A számára fontosabbról. Aki bizony nem az a nő, akit mi eddig megismertünk. Nagyon érdekes utazás és elmélyedés a férj szemszöge. Hiszen több olyan eseményt és történést megismerhetünk az ő gondolkodásmódján keresztül, amit a feleségnél már láthattunk. Megdöbbentő, hogy mennyire másra helyezik a hangsúlyt. Hogy egy életesemény lehet az egyiknek egy rég elfeledett apróság, a másiknak fontos fordulópont és maradandó trauma. A férj feltárja a feleség számára megismerhetetlen titkokat: a házasságukról, arról a bizonyos másik nőről, és önmagáról. Hogy miért megközelíthetetlen, miért boldogtalan, és miért nem volt képes megnyílni a feleségének. Mármint az elsőnek. A másodiknak már sikerült. De itt még közel sincs vége a történetnek. Nem lesz feloldozás, boldogan éltek, amíg… Ez nem az a mese. Márai az életet írta le ebben a könyvben, és az bizony nem ennyire fényes.

A legmegdöbbentőbb ebben a részben az, hogy mindenre fény derül, ami eddig, százötven oldalon keresztül nyomasztotta az olvasót. Amire a sorok között kereste a megoldást, itt végre rábukkanhat. De a válaszok sokkal fájdalmasabbak, néhol érthetetlenebbek, valóságosabbak és emberibbek, mint azt be mernénk ismerni magunknak.

Az igazi egy házaspárról szól. És egy viszonyról. Egy életen át tartó vonzódásról. Egy furcsa barátságról. Emberi kapcsolatokról. Csalódásokról és bizakodásról. Férfiról és nőről. Az igaziról. Hogy van-e igazi.

Létezik-e egy tökéletes, egy nekünk teremtett, egy bizonyos személy. És ha igen, megtaláljuk-e. Egyáltalán honnan tudjuk, hogy ő az igazi? Vagy mi van akkor, ha megtaláltuk, de elmulasztottuk?

Vagy esetleg a feleségnek lesz igaza, és nincs igazi? Nincs egy tökéletes számunkra? A tökéletes tulajdonságait szétszórva találjuk meg több emberben? Részletekben találunk rá az igazira? Hogyan tud együtt élni férfi és nő? Mi van akkor, ha szeretünk valakit, de nem tudunk vele együtt élni? Vagy együtt élünk vele, de nem tudjuk szeretni?

Márai úgy ír erről az örök emberi kérdésről, hogy lehetőséget kínál nekünk a választásra, hogy gondolkodjunk, és fogalmazzuk meg mi, hogy mivel értünk egyet. Mert a kötet után nem lesz nyugalom. Befészkeli magát ez a kérdés az agyunk legféltettebb zugába, és folyamatosan motoszkál. Elméleteket gyárt. Aztán néha így érezzük, néha meg úgy. Néha a feleséggel értünk egyet, néha a férjjel. De úgy gondolom, ez a kérdés sosem hagy nyugodni. Mert ez a kérdés nem egyszerűen arról szól, hogy megtaláljuk-e a megfelelő társat, hanem hogy lehetünk-e egyáltalán boldogok.

És ha igen, miért nem?

A többi életigazsághoz el kell olvasni a könyvet. Annyi fontos és örök érvényű gondolat szerepel benne, hogy gyakorlatilag az összes oldalon aláhúztam valamit, ami számomra fontos és megrendítő. Néhányat azért összeszedtem, hogy megmutassam, miről is szól Az igazi. Mi is az esszenciája ennek az összetett, egyszerű emberi érzésekről szóló remekműnek.

„Minden igazi férfiban van valamilyen tartózkodás, mintha lényének, lelkének egy területét elzárná a nő elől, akit szeret, és azt mondaná: Eddig, kedves, és ne tovább. Itt, a hetedik szobában egyedül akarok maradni.”

„Ez a legnagyobb fájdalom az életben, mikor az ember szeret valakit, és nem tud vele élni.”

„Az igaz szavaknak van valamilyen alakító és tisztító erejük.”

„Csak éltünk egymás mellett, és vártunk valamire. Talán a csodára. De hát csodák nincsenek.”

„Majd jön az élet, és csodálatosan eligazít mindent, amiről azt hiszed, hogy elviselhetetlen.”

„Elhatároztam, hogy meghódítom és visszaszerzem.

„– Lehetetlen – mondta. ­– Soha nem ment el magától. Ezért lehetetlen. Vissza lehet hozni valakit, aki hűtlen. Vissza lehet szerezni valakit, aki elment. De aki igazán és véglegesen meg sem érkezett, soha… Nem, ez lehetetlen.”

„Mi rosszabb történhet velem, mint az, hogy élek valakivel, aki nem az enyém?”

„Hegyeket lehetne elmozdítani azzal az erővel, amellyel ő megtagadta ezt az emléket. Néha csodáltam. A legnehezebbet kísérelte meg, amire ember vállalkozhat az életben. Tudja, mit csinált? Értelemmel akart közömbösíteni érzéseket. Mintha azt mondanám, hogy valaki szavakkal és érvekkel reábeszélt egy darab dinamitot, ne robbanjon fel többé.”

„Azelőtt nem tudtam így örülni a világnak. Más dolgom volt, másra figyeltem. Egy emberre figyeltem, nem értem reá a világgal törődni. Aztán elvesztettem az embert, és kaptam helyette egy világot.”

„Ha az ember szeret valakit, mindig megdobog később a szíve, mikor hall róla vagy látja. Tudniillik, azt hiszem, minden elmúlik, de a szeretet nem múlik el.”

„Mondd csak, miért nem tanítják a férfiak és nők egymáshoz való viszonyát az iskolákban? Egészen komolyan kérdem ezt, nem tréfálok. Végre is, legalább olyan fontos ez, mint hazánk hegy- és vízrajza vagy a helyes társalgás alapszabályai. Legalább annyira ezen múlik az emberek lelki nyugalma, mint a becsületen vagy a helyesíráson.”

„Nem igaz, hogy nincsen igazi. Neki én voltam az a valaki, az egyetlen. Nekem nem volt senkim, aki ennyire fontos lenne, sem ő, sem a második, sem a többi. De ezt akkor nem tudtam még. Rettenetesen lassan tanulja meg az ember a leckét.”

„A szerelem, ha igazi, mindig halálos.”

Maurer Fruzsina