Már közhelynek hangzik: járvány után más világ jön. Egyesekben aggodalmat, másokban reményt ébreszt ez a gondolat. Nagy kérdés, hogy felismeréseink hoznak-e szemléletváltást. Az biztos, hogy mindenki számára nyilvánvalóvá válik, mi a fontos, és mi az elhagyható. Vajon túlzott magabiztosságunk hogy alakul? „Úgy formáljuk ezt a világot, ahogy akarjuk”– gondoltuk. Erre megjelenik a természet a maga rendjével és törvényeivel, és üzen. Azt üzeni, amit a természeti katasztrófák, a sérült környezet, az emberi élet törékenysége, csak most még húsba vágóbban. Ez arról szól, hogy az emberi alkotóképesség nagyszerű dolog, de csak ezen a renden belül működik. Ne essünk át persze a másik oldalra, a vakcinát el fogjuk készíteni – majd. Valahogy úgy működik ez, mint a szétválasztott hatalmi ágak. Az ember ugyan rendelkezik a végrehajtó hatalommal, de a törvényhozó hatalom nincs birtokában.

A járvány erején és kiszámíthatatlanságán túl hat ránk bezártságunk is. Ezt vagy a fenébe kívánjuk, vagy megkeressük benne a lehetőséget. Újból felismerhetjük, amit a nagy nyüzsgésben már-már elfelejtettünk: hogy van otthonunk és családunk. Hogy az együttélés az ember alapvető szükséglete, a másik felé fordulás – egyszerűbben szólva a szeretet – életünk legfontosabb törvénye. Ez akkor is igaz, ha a mai helyzet bőven ad lehetőséget az önuralomra.

A híradásokat figyelve pedig láthatjuk, hogy védekezésre nem a birodalom, hanem a nemzet képes, és a helyi közösség. Ezt nevezzük szubszidiaritásnak.

hirdetés

Harrach Péter, a Kereszténydemokrata Néppárt parlamenti frakcióvezetője