Nénik és bácsik, mutassanak példát!

Úgy éreztem magam, mint aki épp egy felfedezésre váró földrészen teszi meg legelső lépéseit. A több napja tartó kényszerű otthonmaradás után már a szokásos, boltba vezető séta gondolatára is valósággal repestem az örömtől. Ólomsúllyal ránk nehezedő felismerés: akkor kezdjük igazán értékelni az élet apró örömeit, amikor már megfosztattunk tőlük. Kiváltképp így van ez belénk ivódott szokásainkkal (de erről majd máskor).

A bolthoz vezető út egy kis parkon vezet át, amelyet a környező panelekben lakók általában kutyasétáltatásra használnak. Bármikor jár arra az ember, biztos lehet benne, hogy néhány beszélgető, kutyáját sétáltató nyugdíjasba botlik, akik mellett munkába rohanva a legtöbb esetben enyhe bosszúsággal haladunk el, mert éppen a járda kellős közepén kell megbeszélniük, hogyan sikerült a kis blöki hatodik hályogműtétje, miközben mi a tíz méter hosszan kiengedett pórázok között folytatunk Mission Impossible-féle lézerlabirintus-harcot.  

Az utcára lépve rögtön eszembe jutott, hogy már-már hiányozni fog a sok idős néni és bácsi megszokott trécselése, de hamar jött az ocsúdás pillanata, korai nosztalgiámat nyomban röhejessé téve. A parkon áthaladva ugyanis egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, vagyis a megszokotthoz képest rekordszámú nyugdíjas sétáltatta kutyáit és beszélgetett egy nagy csoportba verődve. Vélhetően úgy gondolták, a belvárosból csak nem villamosozik ki egy külső kerületbe az a fránya koronavírus, hát mit aggasszuk mi itt magunkat!

A bolt aztán szintén telis-tele volt hatalmas gurulós szatyrokkal szlalomozó, türelmetlenül manőverező nyugdíjassal, én meg azon gondolkodtam, hogy most akkor mit értettem félre a hivatalos tájékoztatásból, amiért azt gondolom, nem idős emberekkel kellene tele lennie az üzleteknek (igaz, másokkal sem…).

Több hírportál is közzétette azokat a képeket, amelyeken többségében idős emberek a tömegközlekedési eszközök első üléseit lezáró szalagon átbújva, a figyelmeztetésre fittyet hányva ülnek le megszokott helyeikre. Mert az nekik jár, mert attól senki nem lesz koronavírusos, ha ők oda márpedig leülnek. Számos ismerősöm boltokban tapasztalt negatív élményeit olvasom nap mint nap hitetlenkedve, amelyek arról számolnak be, hogy a nyugdíjasok veszekedve, lökdösődve próbálnak előre jutni a kasszáknál, és úgymond „parancsolgatnak” a többi vásárlónak, például, hogy engedjék őket előre.

Az igazság az, hogy a nyugdíjasokat korukból kifolyólag megillető tisztelet hamar értékét veszíti, ha alapvető hatósági, közösségi és illemszabályokat képtelenek betartani. Például hogy a hozzátartozói segítség hiányában történő vásárláson, kutyasétáltatáson, legfontosabb elintéznivalókon kívül maradjanak otthon, mert most ennek van az ideje. És jogosan néznek rájuk szúrós szemmel, amikor a parkban összegyűlve beszélgetnek, vagy versenyt gurulnak a boltban a tojásért. Mert sajnos – talán éppen korukból kifolyólag – úgy tűnik nem hajlandók tudomásul venni, hogy mekkora veszélynek teszik ki magukat, ha felelőtlenül járkálnak ide-oda, miközben a társadalom éppen őket igyekszik a leginkább óvni. A nyugdíjas-sztereotípiák igazolása nem éppen a legjobb fegyver koronavírus idején…

De vajon mi lehet az oka az idősek körében tapasztalható viselkedésnek? A járványügyi kommunikáció nem szólítja meg őket megfelelően? Vagy a társadalom többi korcsoportjához képest gyengének és elesettnek érzik magukat, amelyet ezzel a fajta viselkedéssel kompenzálnak? Esetleg nincsen mellettük egy olyan, valamire való fiatal, aki segítené őket ügyes-bajos dolgaik intézésében? Vajon az egyházak nem nyújtanak elegendő szellemi-lelki támogatást az idősek irányába? Vagy egyszerűen csak erősen él bennük még a kommunizmus ügyeskedésre és leleményességre épülő rendszerének emlékképe? A szabadságuk korlátozásaként élik meg a hatóságok utasításait? Nem tudhatjuk.

Mindenesetre megnyugtató, hogy bőven akadnak kivételek: ők nem küzdenek a boltokban és nem másznak be a buszok és villamosok lezárt üléseire, hanem otthon pihennek, várnak, türelemmel. A kényszerű karantén mindenkiből mást hoz ki, így a legtöbb, amit tehetünk, hogy a tőlünk telhető legnagyobb mértékben igyekszünk elnézőek és empatikusak lenni egymással.

Ha a járvány véget ér, számos pozitív, de talán még több negatív tanulság levonása következik majd a gazdasági, politikai és társadalmi vetület mellett saját emberségünket illetően is. A felelőtlenül viselkedő idős embereken túl ugyanis a járdára csulázó, arcunkba prüszkölő, „törvény felett álló”, pofátlanul raktározó, világvégét vizionáló, pánikkeltésből hasznot húzó, politikai gyűlöletkeltéssel operáló embertársainkat nem lesz az a COVID-19, amely eltakarná.

Kincses Krisztina

Iratkozzon fel hírlevelünkre!