Izgalmas cikket ajánlott a figyelmembe egy szülőtárs a múlt hét elején. Akkora mohósággal vetettem bele magam az olvasásba, hogy a cikk címe (Kiporciózott adagokban tolják a virtuális szennyet) el is kerülte a figyelmemet. „Egyházi iskolába járatjuk gyerekünket” – kezdte a szerző. Invitáló kezdés, erre lettem figyelmes. Bárhová is járjon gyermeke, a szerző is szülőtárs. (Gyermekem is egyházi iskolába jár.) Kíváncsian olvastam tovább, azonban egyre komorabbá váltam. A cikk értékek devalválódásáról, az ártatlan gyermekekre az egyházi iskolákban áradó szennyről, sőt egy konkrét kérdőívről is szól, ahol az egyházi iskola tanárai arra kérdeznek rá, hogy szokott-e a gyermek pornót nézni. 

Itt összerándultam, de nemcsak szülőként, hanem történetesen egy egyházi iskola vezetőjeként is.

Elképzelhetetlen érzéketlenség és pedagógiai szakmaiatlanság! – kiáltottam fel magamban, ekkor még gyanútlanul –, még a kollegialitást is zárójelbe téve. Egy (a cikk alapján nem is tudjuk hány éves) kisgyermeket hogyan lehet ezzel a jelenséggel éppen egy kérdőívben találkoztatni? Akkor is fájt ez, ha történetesen 16 évnyi tanítás, 14 évnyi osztályfőnökség, 3 elballagott osztály után ténylegesen tudom, hogy akad pl. 11 éves gyermek, aki valóban nem találkozott a pornó kifejezéssel, ám van, aki nemcsak a szóval találkozott már, hanem a szó mögötti tartalommal is. Olvasás közben erősebbé vált bennem a négy gyermekes családapai identitásom. Annál is inkább, mert magam is egy kisgimnazista leánygyermek édesapja vagyok.    

A cikk érzékelhetően elemi felháborodásból született, s ez a felháborodás lassan megérkezett hozzám is, hovatovább, át is ragadt rám. Egy rendkívüli szülői értekezletről szólt, amely tájékoztatta a szülőket a kisdiákokra leselkedő virtuális veszélyekről, okostelefonok használatából fakadó függőségek fenyegetéséről. Meghívtak egy rendőrt, aki az online bűnözésről beszélt, egy pszichológus is szólt, aki a gyermeki lélekre gyakorolt káros hatásokról beszélt, de még egy informatikus szakértő is nyilatkozott a szülői felügyelő programok csekély hatásfokáról. Rettenetes sejtésem támadt ekkor, mert a mi iskolánkban is volt éppen egy ilyen témájú szülői találkozó a közelmúltban, ugyanezzel a szcenárióval. A figyelmes olvasást gyorsolvasással váltottam fel, egészen a csattanóig, ahol ez állt: 

hirdetés

„Le kellett vonnom a konklúziót… az iskola és a »liber szülők« gyerekei a tanárokkal együtt a megfékezés helyett inkább „érzékenyítenek”, bevezetnek és felvilágosítanak: kiporciózott adagokban tolják a szennyet. Gyerekeink pedig csak nyelik és nyelik. Az egyházi iskolákban is”.

Még nagyobb megdöbbenés akkor ért, amikor a cikk címe után a szerző nevét is megtaláltam, a cím felett, apró betűvel a jobb sarokban. Gável András jegyezte. Ekkor valósággal elhomályosult a szemem. A beszámolót a Dunakanyarban élő, ismert személy írta, akinek gyermeke éppen a mi iskolánkba jár, amely iskolának éppen én vagyok az igazgatója. Sőt, gyermekeink, bár külön osztályba, de egy évfolyamba járnak. Emiatt nemcsak jelen voltam szülőként az értekezleten, hanem vétlenül pont a szerző mellett ültem az előadások során. 

Ki kell jelentenem, hogy Gável András írásának kritikus szavai egyszerűen nem igazak.

Tényszerűen nem igazak, hogy a kérdőívben felnőtt-tartalmakra kérdeztek volna a tanárok. És nemcsak igazgatóként állítom ezt, hanem olyan szülőként is, aki jelen volt az ominózus estén, s akinek 11 éves leánygyermeke kitöltötte az inkriminált kérdőívet.

Olyan szülőként állítom ezt, aki respektálja, hogy a Gável-cikkben néven nem nevezett iskola (a váci Piarista Gimnázium – hozzáteszem oly’ sok egyházi és nem egyházi iskolával együtt) messze többet tesz a lehetőségeinél annak érdekében, hogy a gyerekeket megóvja azoktól a szellemi, fizikai és pszichés veszélyektől, amelyek azokra a fiatalokra leselkednek, akik kezébe idő előtt, kontroll nélkül kerül az okoseszköz. Iskolánk tudatosan épít a szülőkkel való szellemi és lelki együttműködésre. Ezt legutóbb éppen a cikkben említett szülői értekezleten valósítottuk meg. Szakértőket hívtunk, estébe nyúlóan beszélgettünk a családokkal, s előzetesen valóban kitöltettünk a gyerekekkel egy anonim kérdőívet, amelyben a diákok online térben töltött idejére, az eszközhasználatukkal kapcsolatos szokásaikra és a meglátogatott tartalmakra kérdeztünk. Tettük mindezt azért, hogy tényszerűek legyünk, s ezekre az adatokra alapozva tudjuk felhívni a szülők figyelmét arra, gyermekeik milyen módon vannak jelen a virtuális térben. Illendő-e ezért bennünket elmarasztalni? „Toljuk-e a virtuális szennyet” azáltal, hogy erről szülőkkel, diákokkal beszélünk, szakértőkkel, meghívottakkal – egy kidolgozott szakértői program mentén? Szerencsés-e, ha a szülő egy ilyen helyzetben inkább klaviatúrát ragad, ahelyett hogy pontosabban informálódott volna gyermeke osztályfőnökétől, vagy ad absurdum a mellette ülő igazgatótól? 

Ha egy szülő, aki tisztában van az okoseszközök kisgyermekekre ható ártalmaival (Gável András kétségtelenül ilyen szülő), szerencsés-e, hogy országos sajtóban éppen azt az iskolát dehonesztálja, amelyik vállalja ezt a küzdelmet a gyermekekért? 

Nem inkább a szülőtársakat kellene érzékenyítenie, és az iskola törekvéseit kellene támogatnia? Védje meg az iskola egymaga a kisdiákot a virtuális veszélyektől, mikor éppen sok szülő ajándékozza meg tízéves gyermekét a legokosabb telefonnal? Ezzel, bár a kiskamasz szíve vágya teljesült, akaratlanul éppen a szülő sodorja az online tér veszélyébe fiát, lányát. Az iskola a családtól „kap” egy 10 éves gyermeket, vele együtt egy virtuális térre vágyó, önkontroll nélküli kiskamasz elmét és egy 50 000-250 000 Ft-os brutálisan okos telefont korlátlan internethasználattal. Ebben a konstellációban valóban „kiporciózott adagokban toljuk a szennyet”? Előre megfontolt szándékkal, bestiálisan, egy ördögi stratégia mentén?  

Büszkeséggel gondolok a mi tényleges, valós törekvésünkre, kollégáim fáradhatatlan munkájára, kutatásaikra, elemzéseikre és azokra az erőfeszítésekre, amelyekkel önmagukat képzik e területen is. 

És remélem, e kitartásuk megtérül gyermekeinkben, és nem szegi kedvüket, ha egy szülő egy internetes oldalon leveszi róluk a keresztvizet.

Kalász Ákos

a szerző a Váci Piarista Gimnázium és Kollégium igazgatója