Az egyház hierarchikus szervezet. Talán a leghierarchikusabb az egész nyugati világban. Évekkel ezelőtt Ferenc pápa bevezette, hogy a Vízkereszt és a Mindenszentek ezentúl kötelező ünnep lesz, és a máskor ezen a napon kongó templomok hirtelen megteltek, a hívek tudomásul vették, és azóta is részt vesznek ezeken az alkalmakon.

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia múlt héten kiadott közleményében – a koronavírus megjelenésére reagálva – bizonyos változásokat írt elő a miséken. (Szentelvíz-tartók kiürítése, kézfogás elmaradása, kézbe áldozás.) És vasárnap mindannyian zokszó nélkül követtük a rendelkezéseket. Kicsit talán mosolyogva, de odabiccentettünk a szomszédunknak, mindenki kézbe áldozott. Nem gyűjtöttek a hívek aláírást a kézfogásért, nem szakadtak ketté a gyülekezetek nyelvre és kézbe áldozó pártokra, nem várták transzparensek a papokat, hogy „Csuhások, adjátok vissza a szenteltvizemet!”.

Nagyjából eddig tartott volna a cikkem, amit vasárnap tízkor, a miséről hazaérve már félig meg is fogalmaztam, ám ekkor az egyik katolikus portálnak a témába vágó írása alatti kommenteket olvasgatva, szembesültem ezekkel a bejegyzésekkel. („Mindig nyelvre áldoztam, miért kell ezen változtatni?” „Mi az a koronavírus, miért kell meghátrálni?”) Később több cikket is olvastam, ahol katolikusok értetlenkedtek a döntés miatt.

Most nem foglalkoznék a szerintem is eltúlzott pánikreakciókkal (ezt ezen a felületen is megtettem már korábban), inkább arra koncentrálnék, vajon mennyire vagyunk képesek saját egónkat teljesen félretéve, puszta alázatból alávetni magunkat egy rendelkezésnek, amivel esetleg nem értünk egyet. Kell-e vizsgálnunk nekünk, hogy helyes-e a pápa vagy a püspökeink adott döntése? A mai világban mindenkinek mindenről véleménye van, és azt közölni is akarja, sőt nem is hajlandó meghajolni semmilyen más akarat előtt. Jó példa erre a NAT esete, amiről ha lehámozzuk a politikai vetületet (nem könnyű), annyi marad, hogy minden iskola, minden pedagógus maga is egyéniség, aki véleményt formál, tiltakozik, kiegészít, szabotál. Mindenki saját NAT-ot akar készíteni; azt hiszi, hogy képes rá, azt hiszi, pont a leghülyébbek készítették el, ő maga akarja megszabni egy közösség, egy nemzet, sőt akár az emberiség számára lényeges és követendő dolgokat.

Én magam is hajlamos vagyok ilyesmire. De az igazán fontos dolgoknál, jól felfogott érdekből, elfogadom a szabályokat. A pirosnál nem hajtok át, a STOP-táblát nem hatvannal hagyom el, mert az életem múlhat a szabályszegésen. És elfogadom az egyház elöljáróinak döntését, mert ha most ezen lamentálunk, holnap nem fogjuk-e a dogmákat kétségbe vonni?

Nagyon nehezen fogadtam el XVI. Benedek lemondását, úgy véltem, az egyház veszélyes precedenst teremt, ha a pápa lemondhat (lemondatható), mert ettől kezdve minden kétséges helyzetnél előhúzható a „legfeljebb lecseréljük” megoldás. Félretéve személyes indulataimat, beletörődtem (ha nem is azonnal) a helyzetbe, és (ha nem is a szívem legmélyéről) fegyelmezetten éneklem Ferencnek: „Tartsd meg Isten, Szentatyánkat!”

Ehhez képest igazán jelentéktelen apróság, hogy átmenetileg parolázunk-e a mögöttünk ülővel, vagy kézbe áldozunk-e. (És különben is: miért csak egy szín alatt? És miért nem nősülhetnek a papok? És miért nem latinul van a mise? És miért készültek azok a gyönyörű oltárképek, ha a papok hátat fordítanak nekik?)

Veszélyes játék ez. Egy ekkora szervezetet egyben tartani csak a hierarchia tiszteletével lehet. Nagy dilemma ez, amikor mindannyian egyéniségek vagyunk. Csakhogy ennek a mi nagy egyéniségünknek a kifutása itt a Földön néhány évtized. Az egyház a hierarchiájával együtt pedig valahogy csak átvészelte ezt a kétezer évet.

Ungváry Zsolt

Kiemelt képünk forrása a Pixabay.