Sokan nem szeretnek tömegközlekedni, de más lehetőség híján mégis megteszik. Őszintén bevallom, nekem még csak nem is az osztozkodás vagy a higiéniailag kívánni valót maga után hagyó környezet a gondom az egésszel. Sokkal inkább idegenkedem potenciális utastársaimtól, akik mivel közös, mindig a másik a hibás-alapon gondolkodásmódjuknak köszönhetően már annyiszor okoztak csalódást.

Igen, sokszor nem figyelnek a jegyellenőrök, és igen, van, hogy alig vannak maguknál. Igen, bosszantó a 4-es, 6-os villamos vagy a 3-as metró felújítása, és igen, idegesítő, hogy a legnagyobb tömegben és rohanásban is elő kell venni a bérletet, ahogy az is, hogy reggel és este tumultus van, mert (ahogy mi is) mindenki munkába/iskolába megy-, illetve onnan jön.

Nyilván ez sokakat nem hat meg, amikor késésben vannak egy fontos találkozóról vagy a gyerek vár rájuk valahol, de más országokban sokkal rosszabb a helyzet tömegközlekedés terén. Máshol ritkább a járatszám, vagy olyanról, hogy menetrend, nem is beszélhetünk (pl. India). A tömeg pedig még (sőt) a fejlettebb országokban és tömegközlekedési rendszerekben is nagy és frusztráló, Japánban például csúcsidőben erre külön kijelölt emberek tuszkolják be a metrókocsikba az utasokat, akik szardíniák módjára, nyomorogva utaznak.

Az összhatás, a rendszer szerves részei vagyunk, ami bizony miattunk is olyan, amilyen. A kórkép (vagy korkép) pedig igen változatos: az egyik gátlástalanul telefonál, az ajtózáródást jelző hang szüneteibe üvöltve csevegi el barátnőjének, hogy nem, a pasi, akivel beülnek valahova vacsizni, csak egy kolléga, az a múltkori smár is csak azért volt, mert megint kicsit sokat ittak. A másik, az utasok rosszalló tekintetéről tudomást sem véve, fülhallgató nélkül bömbölteti a zenét, a harmadik meg valami jó, szagos hamburgert vagy pizzaszeletet rágcsál, aminek egyébként finom illata jelen esetben más aromákkal keveredve inkább gyomorforgató (azt már meg sem merem kérdezni, kinek jut eszébe ilyen helyen enni, hacsak nem az éhenhalás fenyegeti).

Elkerülhetetlen, hogy hajléktalan kerüljön fel egy-egy járatra, de sajnos azt kell mondjam, olykor a társadalom jobb anyagi helyzetben lévő tagjai sem kevésbé büdösek vagy gusztustalanok: bűzlenek az izzadságtól vagy az alkoholtól, a szemetet egyik helyről a másikra rakosgatják, harákolva köhögnek anélkül, hogy akárcsak megmozdítanák szájuk irányába kezüket, és megállás nélkül szipognak, szinte versenyt űznek abból, ki bírja tovább zsebkendő nélkül.

hirdetés

A mozgólépcsőn tapossák egymást, mintha azon a 3 percen múlna bármi is, ha viszont mégis így lenne, nem tudnak oldalt elsietni utastársaik mellett, mert őszinte megrökönyödésemre sokan a mai napig nem tanulták meg (vagy csak nem akarják) a jobbra húzódás szabályát (nem, nem csak a külföldiek). Nehéz is lenne ennyi mindenre figyelni, ha közben úgy tapadnak a telefon képernyőjére, mintha büntetnék az ellenkezőjét.

A helykihasználás tudománya is sokakon kifog, szemrebbenés nélkül pakolják az ülésre szatyraikat és csomagjaikat, nehogy a földre kelljen tenni vagy esetleg más is le tudjon ülni. Az ajtó két szempontból is kritikus pont, beszállás előtt nem működik a logika, hogy ha kiengedjük a leszállókat, bent több hely lesz (szintén nem csak a külföldiek szokása), beszálláskor pedig ragaszkodnak az ajtó előtti földbe cövekeléshez, nehogy fent maradjanak a metrón (még ha csak több megálló múlva is szállnak majd le). Majd pedig türelmetlenül nyomkodják a 3-as metró felújított szakaszán közlekedő metrókocsik ajtónyitó gombját, annak ellenére, hogy mindenki tudja, nem funkcionálnak.

Hajlamosak vagyunk róla elfeledkezni, hogy a másiknak pont olyan, mint nekünk: ugyanolyan sürgős, ugyanolyan lassú, ugyanolyan büdös. Nem a BKV a hülye, hanem mi vagyunk önzők. A menetrend betartása, az optimális járatsűrűség és az alkalmazottak rátermettsége valóban nem rajtunk áll. Az viszont igen, hogy elviselhetővé és élhetővé tegyünk – magunk és egymás számára egyaránt – egy akár csupán 5 perces utazást is. Miközben fröcsögve anyázunk és melegebb égtájakra küldünk mindenkit, aki utunkba kerül, elfelejtünk belepillantani a mocskos metróablak által elénk tartott görbe tükörbe, melybe rezignált fejjel, rázkódva bámulunk utazásaink során.

Zakar Petra

Kiemelt képünk forrása az Unsplash.