„A gép rossz barát, zsákutcába terel” – Békés Márton Az utolsó felkelés című könyvéről
A könyv borítóképén egy oldalára zuhant, a városközpont mélyéből (tegnap? száz éve?) kirángatott bevásárlókocsit látunk (vagy talán a város utolsó darabkáját?), amelyet épp vastagon benő a fű. Csöndesen, mintha tényleg semmi se történne. A harsány, alkalmi ki- és betöréseken túl ugyanis „az utolsó felkelés alatt nem lesz vér, sem felesleges zajongás. Hangtalanul omlik majd össze ez az egész. Olyan lesz, mint a visszatartott lélegzet után tüdőbe áramló oxigén hatása: ereket tágít és vért frissít. Ez a forradalom olyan lesz, mint a szél. Átfúj rajtunk”.
Békés Márton 2014-ben megjelent könyve, Az utolsó felkelés spontán mű, elsősorban a modernitás iránti átfogó harag szülte; ennek megfelelően (némi túlzással) az Elutasítom! című előszó – mint a modernség elképzelhető összes „teremtményére” kiterjedő indulatos nyitószöveg-kiáltvány – részletező kibontásának (ám távolról sem lecsillapodásának!) is tekinthető. Vagyis „könyvkiáltványnak”. Békés alaptétele szerint, amint azt egy vele készített interjúban olvashatjuk (A fegyelem zendülése), az ember „a gépek kedvéért elhagyta a transzcendens szféra, a teremtett rend és önmaga iránti kötelességeit és a technoszféra rabságába esett”. Olyannyira, hogy mára már nem annyira mi gondoljuk el a gépeket, sokkal inkább azok gondolnak el minket.
„A gép rossz barát, zsákutcába terel” – a mostanra gyakorlatilag mindent behálózó, grandiózus technoszférává terebélyesedő technológia kiküszöböli a véletlent, megöli a kalandot és az álmokat, igazi örömet és valóságos tragédiákat kiiktató Facebook- és Instagram-életeket hazudik, óriási környezeti pusztításokat végez – bebetonozza az eget, az Isteni Teremtés (és a gondviselés) helyébe végletesen automatizált világot állít. A modern, városi(as) ember a „globális akárhol” (Lányi András) lakója lett, életének nincsen története, üres reflexek mentén szerveződő, wifi-zónákhoz és eszelős (ön)fényképezéshez és vásárlási lázakhoz bilincselt napjai közt jóformán alig lehet különbséget tenni.
A megoldást Békés szerint egyedül a (lehető legtágabb értelemben vett) természet(esség) jelenti, amely minket megelőzve és kikapcsolhatatlanul létezik, óriási türelemmel (és persze kérlelhetetlenséggel) mindig a maga útját járja, saját nyelvét beszéli, és amelyhez ugyanakkor – közönségesen adódó, hétköznapi benyomásaink ellenére – manapság is mélységesen mély közünk lehetne: felébreszthetjük magunkban, bensőleg odatársulhatunk hozzá, felszabadíthatjuk („a természet az ember egyetlen szövetségese a gép ellen”). Már csak azért is érdemes lenne így tennünk, mert a jelek szerint a civilizációs törekvések által durván kiszorított és brutális sebeket kapott természet „ébredése” – ha szükséges, tudatosságunk legsötétebb peremvidékeiről nekilódulva, szabadságunkat kíméletlenül megkerülve is – feltétlenül érvényt szerez magának. Amint olvassuk: „A fojtott, vibráló, itt-ott már átszüremlő hétköznapi erőszak szétinformált és túltechnicizált világunkban nehezen különböztethető meg a természet katasztrófaszerű direkt akcióitól. Nem is kell talán. Úgy tűnik, nem a civilizációból vonjuk ki magunkat, hanem inkább a civilizációt vonjuk ki magunkból. Nem kiköltözünk az erdőbe, hanem az erdőt szabadítjuk a városba. A városi primitivizmus urbánus erdőségeket eredményez”.
Mindeközben – egyáltalán nem mellesleg – a növény- és állatvilág a szó legszorosabb értelmében is elindult, hogy visszahódítsa magának az ember által könyörtelenül elrabolt területeket; lépésről lépésre közelít a városhatárokhoz, sőt olykor eljut egészen a belváros védett(nek hitt) tereibe is. „Vaddisznót gázolt egy autós kedden hajnalban a Budapest II. kerületi Szilágyi Erzsébet fasornál” – áll egy cikkben; a hömpölygő víz kiszabadította az állatokat a kifutóikból, így „legalább hat tigris, nyolc medve és hat oroszlán kószált szabadon a városban” – így egy másik. A Pilisi Parkerdő Zrt. szóvivője nyilatkozata szerint „általánosan és a városok minden pontján megtalálható fajok: a róka, a nyest és a különféle ragadozó madarak, például a vércse és a sólyom”. A Rákóczi téri medencében nemrég vadkacsát láttak lubickolni, Túrkevét 2011-ben ellepték a baglyok, Újpesten megvadult sirályok riogattak, Nagykovácsiban pedig hiúz tűnt fel.
A könyv borítóképén egy oldalára zuhant, a városközpont mélyéből (tegnap? száz éve?) kirángatott bevásárlókocsit látunk (vagy talán a város utolsó darabkáját?), amelyet épp vastagon benő a fű. Csöndesen, mintha tényleg semmi se történne. A harsány, alkalmi ki- és betöréseken túl ugyanis „az utolsó felkelés alatt nem lesz vér, sem felesleges zajongás. Hangtalanul omlik majd össze ez az egész. Olyan lesz, mint a visszatartott lélegzet után tüdőbe áramló oxigén hatása: ereket tágít és vért frissít. Ez a forradalom olyan lesz, mint a szél. Átfúj rajtunk”.
A kötet talán legjellemzőbb vonását az egymástól olykor egészen radikálisan eltérő világszemléletű szerzők merész összeillesztése, sőt (átmeneti és kevésbé átmeneti) „szándékegységbe terelése” adja. Hogyan kerülhet egy síkra a katolikus jobboldali Molnár Tamás és a szélsőbaloldali Guy Debord, Salvador Dalí és Marcuse, Carl Schmitt és az anarchista Thoreau, Sontag és Jünger, vagy éppen a nihilista Cioran és Zamjatyin? – kérdezhetjük. Ez az eljárás – a helyzet rendkívüli súlyosságát mintegy hangulatilag igen erőteljesen kifejező volta ellenére – elsőre valóban különösnek tűnhet. Békés azonban úgy véli: az igazán meghatározó ellentét ma már nem a jobb- és baloldal szerzői-gondolkodói között feszül, hanem azok közt, akik a technoszféra részévé akarják tenni az embert és azok között, akik nem. Ráadásul – mint a fentebb már idézett interjúban kifejti – „Daniel J. Boorstin konzervatív hangszereléssel előbb megfogalmazta ugyanazt, amit a ’60-as évek közepén Marcuse; Jünger és Thoreau erdőmisztikája egy tőről fakad; Heidegger és Molnár Tamás neoludditizmusa pedig következetesebb és ezért radikálisabb is a ’68-asokénál”.
Az utolsó felkelés óriási tudásanyagot mozgató, ám lényegében mégis mélyen intuitív szöveg; az ideológiai „féltekék” kísérletező összekapcsolása mellett rendkívül fontos szerephez jutnak benne a hol egy-egy bekezdés kellős közepén felébredő, hol teljes fejezeteket átszövő, indaszerű mondatokba szüremlő intuíciók, homályos sejtések, sőt a természettel kapcsolatos (már-már) misztikus átélések váratlanul felbukkanó „vadnyomai” is. Békés szikárságukban költői – gyakran még az állati és növényi betörésekről szóló egészen konkrét híradásokat is álomkép-sűrűségűvé szervező – sorokban idézi elénk a felkelés egyszerre lelkesítő és hátborzongató jeleit: „Amikor leszáll az éj, vörös bundájú négylábúak fosztogatják a szupermarketek szemeteseit, sötétedéskor vaddisznók lepik el a belváros közvetlen közelét, élelem után kutatva. Tucatnyi nemes vonású szarvas átvonulása bénítja meg órákra a forgalmat a város bevezető útjain, miközben költöző madarak sötétítik el az eget, lehetetlenné téve a repülőgépek felszállását. Valahogyan kiszabadul az állatkertből egy jaguár, óriási riadalmat keltve. Minden bizonnyal magától jutott ki, a borzalmas állatkísérleteket végző laboratóriumból kiszökő kisemlősök ketreceit viszont valaki éjjel szándékosan kinyitotta. Aztán furcsa nemi betegség üti fel a fejét a nemrégiben thaiföldi szextúrán járt nyugat-európai felsővezetők között”.
Békés Márton könyve nem valamiféle részletekbe menően kidolgozott programként, sokkal inkább „írott csatakiáltásként”, lendületadó mozdulatként, hadba hívásként értelmezhető. Definíció szerint befejezetlen mű – de ugyan mi más is lehetne, ha egyszer valaminek a kezdetét jelenti (be)? Jóllehet számos vonalon gazdagíthatja ismereteinket (szinte a civilizációkritikus irodalom összes jelentős képviselőjét színre viszi, illetve értelmezi), igazi ereje mégis ott van, ahol a megvalósítás, a valóságos (legelsősorban benső) tettek irányába terel, és ahol mintegy testileg megmozdít minket. Gép vagy Geist, áru vagy álom? – kérdezi. Dönteni kell.
A szöveg nyomtatásban a Kommentár folyóirat március közepén megjelenő 2020/1. számának „Teremtésvédelem” című blokkjában jelenik majd meg, a több más, konzervatív ökológiai témájú könyvet méltató Ökokonzervatív kiskönyvtár című összeállításban.
*
Kapcsolódó, olvasásra ajánlott írásaink:
