„Konzervatív forradalom zajlik” – interjú Békés Mártonnal

Hogyan függ össze a (párt)politikai szimpátia és a kulturális ízlés, a konzervatív attitűd és a – nem feltétlenül életkor-függő – fiatalosság, lendületesség? A baloldal mindig gyorsabb és izgalmasabb lesz, mint a jobb? Mit tegyünk, ha konzervatív létünkre szeretjük Enyedi Ildikó filmjeit, Kassák művészetét vagy épp Esterházy szövegeit? Békés Mártonnal, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatójával, a Kommentár folyóirat főszerkesztőjével beszélgettünk.

– 2018-ban kívül-belül megújult a Kommentár. Te lettél a folyóirat főszerkesztője. Milyen tervekkel vágtál neki a munkának? A lap mely vonásain szerettél volna már rögtön változtatni, alakítani?

– 2018 augusztusában jelent meg az első új Kommentár, amely visszatérést jelentett a régi elvekhez. A lap élén egy hitvallást közöltünk, ami többek között úgy fogalmazott, hogy „A kultúra az első és legfontosabb tényező az emberi együttélésben. Az evőeszközök sorrendjétől a sietős reggeli üdvözlés kiválasztásán át a katedrálisok architektúrájáig minden beletartozik, ami az emberek közötti viszonyokat emberivé teszi. A kultúra minden, amelyhez a kulcs a nyelv. Minden változás – jó és rossz egyaránt – itt kezdődik”. A lap 2006-ban szintén egy hitvallással kezdődött, amelyben az állt, hogy az akkor induló lap tevékenysége nyomán talán „feldereng egy olyan ország képe, amelyben immár nem az alapkérdésekről kell vitázni, mert kialakult konszenzus védi közösségeinket és hagyományainkat”. Az akkor Méltóság és indulat címmel közölt ars poétikára rímelt a tavalyi Türelem és elszántság, amely szerint ez a bizonyos derengés mostanra már jól látható körvonalakká vált, hiszen közelebb vagyunk a célhoz. A folyóirat elsősorban e munka kulturális részében illetékes, dolga a szellemi feladatok elvégzésében van. Éppen ezért kellett formailag és tartalmilag is megújítani a lapot, hogy az alapfundamentum ne változzék. A Kommentár megújulása egyébként is időszerű volt, hiszen tizenkét éven keresztül jelent meg változatlan formában, s eközben az olvasási szokások, ráadásul a hazai folyóiratpiac is megváltozott. A magazinosabb külsőt választó, és negyedévessé váló folyóirat esztétikai és intellektuális értelemben is forradalmat jelent – röviden ez a program. A tavalyi év végén megjelent két összevont lapszám már új tördeléssel, grafikával és vizuális világgal jelentkezett, a közölt szövegek pedig markánsabbak és aktuálisabbak lettek – ezen a vonalon haladunk tovább idén is. Fontos változás, hogy a terjedelem körülbelül felét minden lapszámban egy-egy hívószó köré szervezett összeállítás teszi ki, ami tavaly a Konzervatív korszak és a Forradalom volt, a most megjelenő lapszám blokkja pedig a nemzeti szuverenitásról szól. Az elkövetkezőkben a jobboldal(iság) mibenlétével, a többségi demokrácia modelljével és az európai civilizációval fogunk majd foglalkozni.

– A szerkesztők közül a „nagy váltáskor” többen is távoztak a laptól. Ennek mi volt az oka?

– Az április 8-i választás eredménye után pár nappal hárman, köztük a korábbi két főszerkesztő, lemondtak, amelynek oka előttem azóta is ismeretlen, de szerintem ennek egyébként semmi jelentősége nincs már. A kilenc fős szerkesztőségből négyen csatlakoztak az új szerkesztőséghez, köztük a lapalapításban tevékenyen résztvevő L. Simon László, Czibere Károly, Hatos Pál és én, aki hat éven keresztül szerkesztőségi főmunkatárs voltam. Május folyamán ez a társaság kiegészült Szalai Zoltán szerkesztővel, két fiatal főmunkatárssal, Czopf Áronnal és Veszprémy László Bernáttal, valamint a konzervatív szellemi élet olyan jelentős résztvevőivel, mint Lánczi András, Karácsony András és Dezső Tamás. Az új szerkesztőség megbízható és szorgalmas munkájának eredményei sokkal fontosabbak, mint a múlton való rágódás.

– Aki ismeri a könyveidet, pontosan tudja, hogy gyakran kísérletezel hagyományosan a baloldalhoz köthető témák/valóságok – forradalmiság, zöld-gondolat, popkultúra stb. – és személyek – például Gramsci, Virilio, Baudrillard – „megkeresztelésével”, még ha csak egy-egy idézet vagy bekezdés erejéig is. Olyannyira, hogy Az utolsó felkelés című könyved jegyzetapparátusát átböngészve az ember hirtelen nem is tudja eldönteni, hogy akkor most jobb- vagy baloldali művet tart-e a kezében… Beszélnél kicsit erről a – mondjuk így – „jobboldali magyar nyelvben” egyelőre talán szokatlannak ható „módszerről”, illetve annak a hazai kulturális és politikai életben betöltendő szerepéről?

– A „visszanyal a fagyi” és az „akasztják a hóhért” effektus mindig izgalmas, ráadásul a szellem története a bátor, sőt merész kísérletezéstől mozdul. Amint Ray Bradbury, a Fahrenheit 451 és a Marsbéli krónikák írója, neves konzervatív sci-fi szerző mondta: „élvezem az eszméket: konfettiként feldobom őket, és amikor aláhullanak, önfeledten szaladgálok köztük”. A konzervatív szellem – minden ellenkező híreszteléssel szemben – mindig is újító volt, hiszen a hagyományok megvédése örökké arra kényszerítette, hogy ismerje a világot, tájékozódjon, és újabb és újabb gondolatokat mozgósítson a megőrzés munkájára. De Németh Lászlót is idézhetném, aki azt mondta: „hagyomány és forradalom nem ellenségek, hanem egy olló két szára”. A konzervatív szellemen belül is erről van szó: miután 1968-at követően az egykori lázadók lettek az új elit, egykori elméleteiket kijátszhatjuk ellenük – Marcusét Daniel Cohn-Bendit ellen, Debord-t a médiaelit ellen. Amire Antonio Gramsci nyolcvan-száz éve javaslatot tett, vagyis hogy a nyugat-európai forradalmi stratégia egy elhúzódó harc legyen, amelyben a „kulturális hegemónia” hosszú távú megszerzése a cél, ma a jobboldalon alkalmazandó. Ez elsősorban a kulturális struktúrák és a gondolatok terén érvényes, miután a politikai életben a jobboldal már győzelmet aratott. Paul Virilio magát többször is „keresztény anarchistának” vallotta, a nyugati zöld gondolat filozófiai eredője Heidegger technoszkepszise volt, Baudrillard 1984-ben megjelent, kifejezetten baloldal-kritikus könyvéből pedig lassan a harmadik részletet közöljük a Kommentárban. A politikában konzervatív forradalom zajlik, ideje, hogy a szellemi-kulturális életben is elindítsunk egyet!

– Szerinted mennyire függ össze szorosan az ember közvetlen politikai beállítódása és a kulturális ízlése? Rokonszenvezhet valaki jobboldali párttal, miközben Esterházy – nyelvileg és minden más szempontból briliáns – publicisztika-gyűjteményét vagy épp Megyesi Gusztáv világnézetileg esetleg idegen, ám vitathatatlanul nagy nyelvi erejű írásait örömmel olvassa? Szavazhat valaki a benső egysége megtartása mellett a Fidesz–KDNP-re úgy, hogy közben Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmjéért is odáig van?

Enyedi Ildikó filmje az elmúlt évek legérzékenyebb, legelgondolkodtatóbb és legfantáziadúsabb – nem csak magyar! – filmje volt számomra, mégpedig az Andy Vajna nevével fémjelzett filmes sikerkorszak izgalmas, mély és egyedi teljesítményeként. Tehát a válasz természetesen: igen. Ady profetikus lírája, Kassák prózája és grafikai munkássága, a népi írók szociális érzékenysége, a magyar filmkultúra összetettsége minden magyar ember számára élvezhető, ezt valamiféle „kultúrharc” célkeresztjébe állítani óriási hiba lenne. Ha zajlik is kultúrharc, akkor az valójában csak a kultúráért folytatott harc lehet. A magyar nyelv kifejező ereje, belső kohéziója, árnyalatgazdagsága s mindaz, amit ezen a nyelven alkotunk meg: mindannyiunké. A konzervatívoké is.

– Szokás mondani, hogy a jobboldal bizonyos tekintetben nehézkesebb, mint a bal, és ezért „hagyományosan” jóval nehezebben tudja megszólítani a fiatalokat. A megújult Kommentár próbál valamilyen módon számot vetni ezzel a problémával?

– Nem tudom, hogy egy álom megvalósulása után mi az, ami még ennél is felemelőbb érzés az elképzelések sikeres gyakorlatba átültetése terén, de a Kommentárral valami ilyesmi történt. Szellősen, de fegyelmezetten tördelt, a szemet vezető és szórakoztató belívek, erős és üzenetgazdag címlapok, sokrétű tartalom, műfajgazdagság: idézetoldalak, gazdag képanyag, fejezetkezdő lapok, blokkösszeállítás, esszé, tanulmány, interjú vita, hosszú könyvrecenzió rovat. Az esztétikai koncepció – amely a tartalomhoz illik – egyedülálló folyóiratmagazint hozott létre, amely a lapterv megalkotója és tördelője, Arany Imre grafikus–tipográfus keze munkáját dicséri.

– Jelenleg min dolgozol, várható tőled újabb könyv?

– Ami most érdekel, az a háború megváltozott természete és a belpolitikai mozgások összefüggése, amelynek legérzékletesebb példája az a „belpolitikai proxy-háború”, amelynek a végén „civil államcsínyek” állnak. Ez egy szélesebb keretben helyezkedik el, amelyet az a háború tölt meg tartalommal, amit az antidemokratikus, nemzetek fölötti struktúrák indítottak a népszuverenitást a nemzeti szuverenitással azonosító, határokkal védett nemzetállamok ellen. Szerintem ennek mellék-hadszíntereit látjuk egy sor esetben: a Majdan végkimenetelében, a romániai korrupció-ellenes ügyészség destabilizálódó tevékenységében, a szervezett tüntetésekben, a Soros-NGO-k szerteágazó nyomásgyakorlásában vagy a CEU körüli hisztériakeltésben. Egy világpuccs zajlik, amelyben a demokratikus alapon álló nemzetállamoknak hatékony önvédelmet kell gyakorolniuk.


Békés Márton (1983, Szombathely) történész–politológus, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen diplomázott történelem és politológia szakokon, majd 2012-ben történelemből PhD-fokozatot szerzett. 2009 és 2014 között a Hír TV történelmi magazinműsorainak főszerkesztője volt, 2010 és 2014 között a Jobbklikk című internetes portált szerkesztette. 2014 óta a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója. A Kommentár című folyóirat főszerkesztője. Több rangos folyóiratban, többek között a Kommentárban, a Szépirodalmi Figyelőben, a Századvégben, a Nemzeti Érdekben és a Filmvilágban jelentek meg írásai. Fő kutatási területe a 20. század politika- és eszmetörténete. Eddig öt kötetet szerkesztett, két társszerzős és öt önálló könyve jelent meg; legutóbbi 2017-ben Gerillaháború címmel.

Fotó: Pesti Srácok