– Egy korábbi beszélgetésünkkor azt mondtad, hogy Az utolsó felkelést úgymond „nem te írtad”, szóval nem egészen érted, mitől készült el ez a könyv. Beszélnél erről kicsit bővebben?

– Az utolsó felkelést természetesen én írtam, de inkább azt mondanám, hogy íródott, keletkezett, létrejött. Mintegy magától. A kötet az előtte megírt három könyv és a megjelenése óta írott kettő közös kórusából valóban kiszól, de legalábbis saját üteme és szólama van. Ugyanakkor végső soron mindig ugyanazt a könyvet írom:

a felforgatott rend helyreállítása érdekében végrehajtott lázadás, a fegyelem zendülése érdekel, mert úgy gondolom, hogy nincs nagyobb forradalom, mint az eredet visszaállítása.

– Mennyit és milyen módszerrel dolgoztál a szövegen?

– Az utolsó felkelés spontán mű, számos, 2013–14-ben engem érdeklő kérdés – mint az ökológiai rendszerek visszaállítása, a technológia inváziójának megállítása, a kaland és a csoda jogainak visszaadása, a képzelet és a fogyasztói társadalom konfliktusa, a radikális technológiakritika – egyszerre, olykor egymást áthatva jelenik meg benne. Az utolsó felkelés összességében nem más, mint a modernitás elleni haragos vádirat s ítélet is egyben, sőt a bírói végzés végrehajtása. Mindezek miatt, bár kissé szertelen és szervezetlen a könyv, következetesen ugyanaz a téma vonul rajta végig:

hirdetés

a gépek kedvéért az ember elhagyta a transzcendens szféra, a teremtett rend és önmaga iránti kötelességeit és a technoszféra rabságába esett.

A könyv fejezetről fejezetre mutatja be, hogy a gép rossz barát, mert a saját zsákutcájába terel, amikor automatizál, megszünteti a természetes – ökológiai, szellemi, kulturális – diverzitást, végül pedig kiöli a költőiséget, a lelket és a véletlent a világból. Gép vagy Geist, áru vagy álom – ez a kérdés.

A szövegek egy része megjelent a Jobbklikken és a Kommentárban, majd több új írással kiegészülve könyvvé szerveződött. A cím, „utolsó felkelés”, a kötet előszavául szolgáló „Elutasítom” című kiáltvánnyal együtt értelmezhető, méghozzá úgy, mint az ember által alkotott, de a fejére növő technológia hatalma alóli felszabadulás végső aktusa. Ezért – szól a könyvkiáltvány tételmondata – a természet az ember egyetlen szövetségese a gép ellen. A természet logikáját kell szembeállítani a technológiáéval s vele összefogni ellene. Ennek különböző esztétikai és gyakorlati megjelenési formái lehetnek, mint például a falakat benövő indák, az állatok városba telepedése, mondjuk egy belvárosba betörő rókainvázió formájában, vagy az erdősödés, a gerillaolvasás stb. A kötetben elhelyezett képek is mind ezt a radikálisan életpárti vizualitást hordozzák: a címlapot egy rozsdásodó, oldalára dőlt, félig benőtt bevásárlókocsi díszíti.

– Nagy hatású baloldali szerzők-gondolkodók „megkeresztelése”, vagyis hol ironikus(abb), hol tényleges bevonása a (magyar) jobboldali gondolkodásba/nyelvbe; a mondatok jelentésessé váló „túlírása” (a háttérben nietzschei „taszajtásokkal” meg siettetésekkel persze); racionális megállapítások és csak intuitíve megragadható szólamok váltakoztatása, politológia és filmkritika egymásba eresztése stb. – a szerzői stratégiá(i)dnak ezek olyan állandó, vagy legalábbis rendre visszatérő elemei, amelyek Az utolsó felkelésben bukkantak fel először. Beszélnél ezekről, különös tekintettel az eltérő – olykor kifejezetten radikálisan különböző – világnézetű szerzők „vegyítésére”?

– Ez a könyv, szerkezetét és mondanivalójának szervezett kaotikusságát tekintve olyan, mint egy stencil. Amikor a kivágott formára festéket fújnak, akkor az hagy nyomot a falon, amit a formából kivágtak. Az utolsó felkelésben, ehhez hasonlóan, bár nem feltétlenül tudatosan, de a le sem írt, csak az olvasó fejében befejeződő félmondatok a fontosak.

Ezt a könyvet mindenki továbbírta, aki valaha olvasta.

A benne szereplő három kommentár közül az, amelyik Ernst Jünger 1951-ben megjelent Waldgangjához készült (a másik kettő a Cronenberg-rendezte ’83-as Videodrome-hoz és Bradbury 451 Fahrenheit-jéhez), radikális-nonkonformista szimbólumokat hoz játékba a könyv értelmezésén keresztül. Jünger ráadásul egy személyben testesíti meg azt a szellemi tartományt, amire a kérdés irányul: a weimari Németországban a „konzervatív forradalom” (Konservative Revolution) mozgalom alapító teoretikusa volt, amelyen belül az 1914-es frontnemzedék tagjai által alkotott ún. „nemzeti forradalmi” (nationale revolutionär) csoporthoz tartozott. Ez a wilhelmiánus időszak restaurációja helyett a régi német értékekből akart új világot építeni, miközben élesen szemben állt a nácikkal, sőt jó kapcsolatot ápolt a baloldal forradalmi és nemzeti szárnyával. Jünger pályája középső harmadában, amikor a Waldgangot is írta, közel került az anarchisztikus eszmékhez, egész életművét pedig meghatározta a kalandkeresés (érettségije után Afrikába szökött, hogy az Idegenlégióhoz csatlakozzon, majd önkéntesként jelentkezett a világháborúba) és az állatvilág iránti érdeklődés, olyannyira, hogy egy rovart is elneveztek róla.

A kötet keresztfrontot képez a különböző oldalakból, olyan politikai crossovert alkotva, amely összeköti Molnár Tamást és Guy Debord-t, Salvador Dalít és Marcusét, Carl Schmittet és Thoreaut vagy Ciorant és Zamjatyint. Ennek az igen termékeny konfliktusnak a feloldása, ha egyáltalán szükséges, akkor az lehetne, hogy

az igazi ellentét nem a bal- és jobboldaliak között van, hanem azok között, akik a technoszféra részévé akarják tenni az embert, és akik nem.

A tradicionalizmus, konzervativizmus, jobboldaliság természetszerűleg óvja a természeti és emberi sokszínűséget, hisz az emberfölöttiben, egy olyan rend létezésében, amely az ember előtt, tőle függetlenül keletkezett és amelynek hatalma alá ő is alá van vetve. Ennek tipikus megtestesítője, jelképe az anyatermészet. E hagyománynak megvannak a maga saját konzervatív gondolkodói, de érdemesnek látszott olyan szerzőket is csatasorba állítani a közös harcban, akik egy más nézőpont nem kevésbé igaz és hasznos megállapításait társítják ehhez – ezzel téve még erősebbé előbbiek állításait. Ráadásul Daniel J. Boorstin konzervatív hangszereléssel előbb megfogalmazta ugyanazt, amit a ’60-as évek közepén Marcuse; Jünger és Thoreau erdőmisztikája egy tőről fakad; Heidegger és Molnár Tamás neoludditizmusa pedig következetesebb és ezért radikálisabb is a ’68-asokénál. A jobboldali fordulata utáni Baudrillard és a magát „keresztény anarchistának” nevező Virilio beillesztése egy konzervatív technológia-kritikába egészen kézenfekvő volt. Mindezt az a fordulat teszi lehetővé, amelyet Debord így fejezett ki:

„Amikor az válik törvénnyé, hogy teljesen modernek legyünk, akkor semmi sem hat olyan rémisztően, mint ragaszkodni a múlthoz.”

– Annak idején, egy közös ismerősünk (barátunk) könyvbemutatóján erősen kifogásoltad, hogy a terítéken lévő mű – bár vitathatatlanul komoly érdemei vannak – nehezen „jelszavasítható”, nem igazán forgatható „harci kiskátéként”. Mit értettél ez alatt pontosan?

– Cioran mondta, hogy

egy könyvnek sértenie kell, beforrott sebeket feltépni, különben mit sem ér.

A jó könyv nem hagy nyugton. Semmit nem ér több száz oldalt írni, ha a könyv fő mondanivalója nem fér rá egy sietve átadott bérlet hátoldalára. Száz oldal egyenlő egy jelszó. Hosszan írni sokkal könnyebb, mint tömören, velősen, mely utóbbira a magyar nyelv egyébként igen alkalmas. Ha egy kötet fejezeteinek végén nem áll össze egy-egy világos, élére állított tételmondat, akkor jogosan merülhet fel a köntörfalazás, konfliktuskerülés és az „egyfelől-másfelől” gyávaságának gyanúja.

Az igazán nagy filozófusok, mint Nietzsche is, aforizmákba tudták sűríteni kötetek sorában létrehozott életművüket, Nicolás Gómez Dávila csak aforisztikus sorokból álló könyveket írt. Ha pedig életükben nem végezték el ezt, hát az utókor megtette helyettük – gondoljunk akár Marxra, akár Spenglerre vagy Heideggerre. Egy-egy kor legmeghatározóbb gondolkodóiból olyan könyvcímek maradnak hátra (A világ mint akarat és képzet, Bálványok alkonya, A Nyugat alkonya, A politikai fogalma, Az egydimenziós ember, A történelem vége), amelyek az időt és a teret jól eltalálva, a címlap után következő száz és ezer oldalakat képesek voltak egy-két szóban összecsomagolni.

– Az utolsó felkelés, illetve a későbbi könyveid (például a Fordul a szél) bevethetőek ilyen téren?

– Ezt a módszert könnyű volt Az utolsó felkelésben érvényesíteni, hiszen a témája eleve polemikus, a formátuma pedig harcias. Az utolsó felkelés maga is kiáltvány, jelszavakban íródott, előszava is egy manifesztum, a jelszavakban fogalmazás erényét itt-ott maga a szedés is kiemeli. A könyv jelszava: vissza a természetet! A Fordul a szél szennycímoldalán pedig egyenesen ott áll: Világ globalistái, meneküljetek! Ez után csak az olvassa tovább, akinek van ideje és bővebben is kíváncsi rá, hogy pontosan miért. De részletezzük:

ma az egyetlen érvényes antiglobalizációs gondolat a nemzeti konzervativizmus; a globalizáció hullámtörői a nemzetállamok határaival esnek egybe; Közép- és Kelet-Európa népei évszázados „lemaradásukat” a 21. században előnyükre fordíthatják; egy rendszer vagy liberális, vagy demokratikus, középút nincsen.

– Mi zavar leginkább a mostani zöldmozgalmakban – és mi az, amit esetleg érdemes lenne eltanulni tőlük? A Greta Thunberg-jelenségnek szerinted van/lehet bármilyen pozitív hatása?

– Az zavar, hogy úgy akarnak megvédeni egy holisztikus, egyetemes összefüggésrendszert, hogy részekre bontják. A természet működő egész, nem lehet belőle csak az óceánokat vagy a most divatos klímát kiragadni, és arra fókuszálva megvédeni. Ráadásul a klimatikus viszonyok kétségtelen változásában nem tudjuk, hogy mekkora az a hányad, amiért az ember a felelős s mennyit okoz ehhez képest mondjuk a Föld dőlésszögének változása, a vulkanikus tevékenység, a Nap kisugárzása és az óceánok kibocsátása. Külön probléma, hogy olyanok jelentkeztek be a környezet (s véletlenül sem a természet, pláne nem a teremtés) védelmére,

akik az ember biológiai egységét eközben szét akarják bontani és áthágni a benne is működő természet határait (amit felerősít az LMBTQ-lobbi, a gender-ideológia és a technológia testbe hatolásán való mesterkedés).

A külső természetet nem lehet úgy védeni, hogy közben a belsőt leromboljuk, mert mindkettő a teremtett rend része. A természet: törvény.

Mindezeket a törekvéseket leleplezi, hogy az úgynevezett „környezeti problémák” mindegyikére pusztán technológiai megoldásokat kínálnak, ezért is gondolom, hogy a Greta-jelenség, az iskolasztrájk-mozgalom és a klímatüntetések egy olyan összehangolt globális törekvés részei, amellyel a nagy tech-cégek, ipari lobbicsoportok és zöldenergia-beruházók

bársonyos átmenetet akarnak biztosítani a kapitalizmus következő szakaszába.

Ez a termelés és a vásárlás kognitív alapokra helyezésén fog alapulni. A reklámkultúrától kezdve a bárgyú influenszer-közhelyeken át a nagyvállalati zöldüzenetekig, rendre megtapasztaljuk a moralizáló fogyasztást az identitás részévé tenni akaró woke-gépezet működését. Greta is ennek a terméke.

Békés Márton – Bakos Zoltán felvétele

– Sokféleképpen beszélünk a természet védelméről, de közben a puszta szépsége szinte soha nem kerül szóba. Pedig a természet, természetes környezet – sőt, talán a természetesség úgy általában – mint a szépség „ideájának” egyik mellbevágóan közvetlen megnyilvánulása is felfogható lenne. A szép összeköt – ehhez képest a természet védelmére, óvására irányuló kortárs vágyak napról napra durvábban elválasztanak minket.

– A mélyökológia – amelynek jegyében Az utolsó felkelés fogant – szerint a természet nem az ember kedvéért van, hiszen előtte keletkezett s tőle független törvényei rá is érvényesek. Éppen ezért a természet megóvása és védelme nem elsősorban az ember jó(l)léte, rekreációs igényei és esztétikai ízlése szempontjából fontos (persze, abból is), hanem önmagáért. (Persze, azt is hangsúlyozni kell, hogy a természetvédelem honvédelem.)

Ez nem áll távol a keresztény ihletettségű teremtésvédelem programjától, amelynek alapja a Teremtés könyvének igehelye: „Fogta az Úristen az embert, elhelyezte az Éden kertjébe, hogy azt művelje és őrizze” (Móz 2,15).

E felfogás szerint Isten teremtette a természetet, adta meg annak törvényeit és az ember, Isten képmásaként s társaként a teremtésben, művelni és őrizni tartozik azt. Ehhez hozzáteszem az állat- és növényvilág eredeti rendjének visszaállítására vonatkozó missziót, amit Az utolsó felkelés többek között a visszavadításon, a fajok visszatelepítésén és az erdősítésen keresztül fogalmaz meg.

Ebből fakad a természetben látható emberfölötti szépség csodálata is, ami a legközvetlenebb lehetőségeknél, vagyis a gyönyörködtetésnél, lelki felüdítésnél és ihletadó forrásként való használatnál többre kell, hogy vezessen, hiszen ebben fel lehet ismerni Isten tervét, a teremtés rendjét, harmóniáját és tökéletességét. Nem véletlen, ha a természet zordságának, fenségességének és szépségének újkori felfedezése, azaz a romantika kora egybeesett a hitigazságok újrafelismerésével és a vallásos áhítat megújulásával. E kettő szoros összefüggését drámai vásznain Caspar David Friedrich festette meg. Ugyanebben az időben egyfelől konzervatív, ellenforradalmi érzület terjedt el Európában, másfelől megszületett az iparosítással szembeni ellenérzés – Metternich és a ludditák kortársak voltak és bizonyos szempontból nem álltak távol egymástól. Ahogyan Dosztojevszkij fogalmazott: a szépség menti meg a világot.

– Miről szól majd a következő könyved?

– A 2017-es Gerillaháború első fele a partizánharc elméletét és gyakorlatát tekintette át, a második pedig az 1956-os forradalom és szabadságharc – egymástól elválaszthatatlan – politika- és hadtörténetét vizsgálta egy városi népfelkelés keretei között. Az idén megjelent, ez utóbbi szerves (gondolati, szerkezeti, szöveges) folytatásának tekinthető Fordul a szél a 21. század elejének változásait írja le, mégpedig a globalizációval szembeni nemzeti, szuverenista ellenállás megsokasodó lehetőségei felől. A tervek szerint a két kötetet bővítené formailag és tartalmilag is trilógiává a „kulturális hegemóniáról”, pontosabban az annak kialakítását célzó stratégiáról és taktikáról szóló kötet, amely amolyan jobboldali gramsciánus program és forgatókönyv lenne. Ezt Az utolsó felkelésnél is jobban fogják gyűlölni.