Erkölcsi tévutak az egyetemes moralitás köntösében

Az utóbbi hetekben két olyan esetre is felfigyelhettünk a médiában, amelyek során középiskolás diákok a tanóra keretében inzultálták tanáraikat. Ez „csupán” két eset volt, azonban vélhetően ennél jóval több hasonló történés rejtve marad. Barkóczi Balázs, a DK szóvivője a tanárbántalmazások kapcsán úgy nyilatkozott, „az iskolák nem börtönök, tehát a gyerek, még hogyha elkövető is, valahol áldozat. Áldozata ennek az iskolarendszernek, a lerohasztott iskolarendszernek (…)”.

Itt most meg kell állnunk egy pillanatra, no nem azért, hogy hangot adjunk magától értetődő(?) felháborodásunknak, hanem hogy leszögezzük: a DK szóvivője nem tett mást, mint tankönyvbe illő módon mutatta be a baloldali, minden helyzetben az áldozatot kereső, bűntudatkeltésre építő gondolkodásmódot. Állam és nép, férfi és nő, elnyomók és elnyomottak, kizsákmányolók és kizsákmányoltak. A bibi jelen esetben ott csúszik a képletükbe, hogy

ha valaki egy embertársát bántalmazza, ott nem lehet csak áldozatokról beszélni

(megfigyelhetjük, milyen szépen bukik bele a ballib oldal a magyarázkodásba: bűnösről nem, rossz iskolarendszerről és csúnya kormányról annál inkább beszélnek, miközben a tanárokat és a diákokat egyaránt védelmükbe kívánják venni).

Ha jobban belegondolunk, ezzel a logikával gyakorlatilag bármilyen bűntett (erőszak, inzultálás, lopás, rablás, gyújtogatás, gyilkosság stb.) elkövetője morálisan felmenthető, hiszen minden, amit tesz, kizárólag annak a Nagy Egésznek a hibája (vagyis elnyomó, gonosz autoriter rendszerünké), amely a nem megfelelő működés miatt „kitermeli” a bűnelkövetőket. Ugyan már!

Hiába hódítgat századunkban a relativizmus lelkiismeret kiiktatására törekvő mechanizmusa, objektív jó és objektív rossz márpedig létezik. Ez nem az elfogadáson múlik, így nem is képezheti vita tárgyát: emberi mivoltunk velejárója a jó és rossz felismerése, érzékelése.

Annak az abszurd és paradox helyzetnek a szemlélői vagyunk, amelyben a liberális politika a moralitást mint uralkodó eszmét a relativizmus, valamint igencsak sajátos erkölcsi elvei mentén mindenek fölé emeli, miközben nemet mond mindenfajta ordítóan reális és józan ítéletre.

Szemekre és fülekre tapasztott kezekkel mantrázzák a hatalmi törekvéseiknek leginkább megfelelő jelszavakat: az igazságot hazugságnak, az abnormálist normálisnak láttatják, így szépen lassan maguk is elhiszik, hogy a káoszon és züllöttségen kívül máshová is vezethet e kóros csapongás.

A baj csak az, hogy a lelkiismeret és bűnérzet nem kiiktatható. Tiltakozhatunk, elnyomhatjuk, sőt lázadozhatunk is ellene, de megszüntetni nem tudjuk – ez egyáltalán nem „valami keresztény dolog”, mely alól az ateisták, a vallás nélküliek vagy bárki más felmenthetné magát. Ott van ez mindünkben.

Ezért aztán őszintén elbeszélgetnék azokkal, akik a tanárbántalmazásokról készült felvételeket látva az erőszakos, tanárokra kezet emelő, őket megalázó gimnazistákat az áldozat szerepében vélik felfedezni.

Miközben egyébként a „csínytevő” diákok osztálytársai mindkét videóban jól hallhatóan röhögnek a helyzeten, sőt, tovább hergelik a tanárra kezet emelő társukat.

Hol van az ember az embertelenségben? Egy olyan korban, ahol állítólag napról napra „tökéletesebbek vagyunk”, mi marad majd meg, ha szépen lassan mindent levetkőzünk? Ne hagyjuk, hogy félrevezessenek és ne maradjunk némák, elfogadva az erkölcsi relativizmus egyetemes moralitásba bújtatott fertőjét.

Nem szégyen megbotránkozni, nem szégyen megszólalni – megmutatja emberségünket egy hamis ember- és áldozatképpel rendelkező korban.

Aki tanárára kezet emel – sem morálisan, sem jogilag nem felmenthető. S még akkor is, ha szociokulturális közegünk erős hatást gyakorol ránk, tetteinkért, magatartásunkért és döntéseinkért csakis mi vagyunk felelősek. Nem az állam, nem Orbán Viktor és nem az iskolarendszer. Ha pedig ezt beláttuk, elkezdhetünk azon is dilemmázni, vajon miért törődünk bele, hogy bármi fajta kisebbség a többségi társadalom elnyomójává váljon.

 

Kincses Krisztina