Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. (…)
Aki hagyja, hogy megszelídítsék, az a sírás kockázatát is vállalja vele.
(Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg)
Jelenlétük olyan természetes, akárcsak a levegő. Magától értetődő, hogy itt vannak, mindig valahol körülöttünk. Lábunknál elsuhanó árnyakként, bioritmusunkra szinkronizálva léteznek. Velünk kelnek és fekszenek, erős oszlopként cövekelve le mellettünk, ha szomorúak vagyunk – és fáradhatatlanul boldogan, ha eljön a játékidő. S miközben neveljük és gondozzuk őket, észre sem vesszük, ők mennyi mindenre tanítanak minket.
Szinte mindannyian találkoztunk már történetekkel öntudatos apákról, kemény és szigorú, fegyelmezett családfőkről, akik kikötötték, hogy amíg ők élnek, addig ugyan egy állat sem teszi be a lábát a házukba! Majd pedig jönnek a mulatságos fotók, amiken ezek a rendíthetetlen, erélyes férfiak a korábban annyira ellenzett háziállattal békésen szunyókálnak a kanapén vagy épp luxuslakosztályt építenek számukra a kertben. Mert bizony így van ez, valami örökre megváltozik bennünk, ha megszelídítünk egy állatot.
Sokféle szerep van ránk osztva ebben a kétfős színdarabban: élelmezők, játszópajtások, ápolók és tanítók vagyunk, hol egyik, hol másik, hol egyszerre mind, szünet nélkül, az összes felvonásban, a nap huszonnégy órájában. De nem azért fontosak nekünk ők ennyire, mert istent játszhatunk előttük. Hanem mert máshogy látnak és szeretnek minket, mint az emberek: ösztönösen, szavak és feltétel nélkül. Nem hazudnak, nem trükköznek, nem akarnak fájdalmat okozni. Rettenetesen őszinték, végtelenül valódiak.
De nem csak nekünk jut a szerepekből ebben a (számukra) életre szóló színdarabban. A napi betevőért és meleg takaróért cserébe ők odaadó társak, akik, ha rajtuk múlik, sosem hagynak el minket; otthonunk és gyermekeink elkötelezett védelmezői; hűséges barátok, magányos óráink rendíthetetlen elűzői. Családtagok. Elszakíthatatlan, hozzánk nőtt árnyékaink.
hirdetésÉpp ezért, valahogy máshogy fáj elveszíteni őket, mint családtagjainkat és más szeretett embertársainkat. Számukra mi jelentjük a világot, s távozásukkal számunkra is egy sajátos kötelék, egy különleges világ szűnik meg létezni. Mikor ártatlanul, öregség vagy betegség, baleset vagy gonosz kezek által véget ér nekünk szentelt, alázatos életük, ártatlan szemeikben riadtan csillan meg az értetlenség: de hát én nem csináltam semmi rosszat.
Utoljára csörög a póráz, zörög az alutasak, hangzik el a megszokott hívószó. Már épphogy csak megrezzennek, halvány árnyékuk egykori, izgága önmaguknak. Nehézkesen, fáradtan tápászkodnak fel, hogy hálával telt szívvel induljanak el utolsó sétájukra a parkba, agyon szeretett fekhelyükhöz vagy egy félreeső zugba. Minket pedig jó időre maga alá szorít újdonsült társunk, a súlyos, sziklaszerű fajdalom és a gyötrő tudat, hogy többé már hiába szólítjuk egykori barátainkat.
Köszönjük a tőlük kapott önzetlen szeretet, és hogy szerethettük őket. Többre soha nem is vágytak.
Zakar Petra
A kép forrása: Unsplash.com
