– Csángó szülők gyermeke vagy, szórványban nőttél fel. Milyen többletet és milyen nehézségeket jelent ez számodra?

– A hetvenes évek derekán a szüleim Csángóföldről elindultak a Zsíl völgye felé. Mivel édesapám bányászmunkás volt, és úgy hallották, hogy jobb a megélhetés arra, oda költöztek, így én már ott születtem. Emlékszem, a szüleimnek volt egy titkos nyelvük, amit akkor használtak, ha nem akarták, hogy a testvéreimmel értsük, amit mondanak. Viszont, ahogy növekedtünk, egyre jobban értettünk magyarul, és ez a titkos nyelv mindinkább ismertté vált számunkra is. 

Ekkoriban Oláh Dénes volt a plébánosunk. Ő kezdett tanítani a csángóságról, a moldvaiakról, és hozott egy könyvet, amit Horváth Antal akkori csíkszentdomokosi, csángó származású plébános írt A moldvai katolikusok ősei címmel. Írásában nagyon jól körbejárta a moldvai csángók eredetét. Családnevekkel magyarázta, hogy nem a románságra vall, hanem akár a madéfalvi veszedelemig vagy még korábbra visszavezethető menekülésekre utalnak a magyar, vagy magyaros hangzású nevek. De az, hogy összekeveredett a román és a magyar nyelv, annak is betudható, hogy nem volt magyar nyelvű iskola, és mivel azon a tájon élők sok modernizált magyar szót nem ismertek, a román szavakat magyarosították. Így alakult ki a „fele apă, fel víz” (erdélyi mondás, utal a kétnyelvű szóhasználatra; apă jelentése víz — a szerk.) és a csángó beszéd egyedisége.

A Zsíl völgye nagyon színes a nemzetiségek terén. Élnek ott magyarok, németek, románok. A munkalehetőségek miatt az egész országból érkeztek ide. Így lehetőség volt több kultúrát megismerni, több nyelvet hallani nap mint nap.

hirdetés

A nemzetiségek kavalkádjában élni egyfajta gazdagság volt.

Mivel ennek okán nem csak egyféleképpen láttam az életet, könnyebben meg tudok érteni mindenkit. Az iskolában is megvolt ez a színes társaság mind a nyelvek, vallás, mind a kultúra terén. Ezzel többek voltunk mindannyian.

Lelkigyakorlaton; Fotó: Veres Stelian

– Hogyan találtál rá a hivatásodra?

– A líceumi éveim során építészeti osztályba jártam, amit nagyon szerettem, mert élvezettel rajzoltam, beleéltem magam a feladatokba. Lassan formálódott bennem a papi hivatás tudata, és az érettségihez közeledve a szüleimnek bejelentettem, hogy a teológiára akarok menni. Édesapám rögtön figyelmeztetett, hogy ugye tudom, hogy nem lehet családom, mire mondtam, hogy igen, számoltam vele. De összességében a szüleim elfogadták, nagyon örvendtek a hírnek, és támogattak az utamon. 

A tanárok, a közösség előtt sokáig titkoltam szándékomat, és még az ifjúsági órán, amikor a plébános kérdezte, hogy ugye teológiára megyek, mindig húztam rá a válaszadást. Aztán, amikor már kezdtem elmondani többeknek a szándékomat, sokaktól azt a visszajelzést kaptam, hogy tudták, hogy ez lesz a választásom, mert már korábbról látták az elhivatottságomat. Ez még inkább megerősített, hogy jó döntést hoztam. 

A szüleimmel sokat beszélgettünk, hogy hova lenne jó mennem szemináriumba, viszont nagyon fontos szempont volt, hogy a közelükben maradhassak, és mivel a Gyulafehérvári Egyházmegyébe születtem, így ez kézenfekvő volt. Abban az évben Tamás József segédpüspök jött hozzánk bérmálni. Emlékszem, a mise után édesanyámmal mentünk a püspökhöz, hogy érdeklődjünk a szeminárium felől. Jeleztük, hogy van egy nehézségem: én csak „értegetek” magyarul, de eddig minden tanulmányomat románul végeztem. A püspök egészen nyitottan válaszolt a kérdéseinkre, és bátorított, hogy volt már ilyenre példa, s nem jelentett problémát a nyelv, vágjak bele. 

– Van benned szándék arra, hogy mivel szüleid Csángóföldről származnak, papként oda visszatérj?

– Gyermekkoromtól élő kapcsolat van Lujzikalagorral (Bákó melletti település), nyaranta sok időt töltöttem a nagyszüleimnél. Nemrégiben néhány magyar oktatóval megismerkedtem, velük tartjuk a kapcsolatot. Arra természetesen nincs lehetőség, hogy helyben valamit tehessek az ottani hívekért, hiszen van egy állandó, román nyelvű plébánosuk. Úgy tudom, hogy több próbálkozás volt már magyar nyelvű szentmisékre házaknál, de ez hosszútávon semmiképpen nem járható út. Ehhez számos úgynevezett diplomáciai lépésre van még szükség.

Veres Stelian; Fotó: Veres Stelian Facebook-oldala

– A szemináriumi évek alatt tanultál meg magyarul. Ezen belül miért a Gyulafehérvári Papnevelő Intézet mellett köteleződtél el, ahol magyar nyelven folyt a képzés, szemben a román tannyelvű Jászvásárral?

– Nem volt könnyű a teológián mindent magyarul elsajátítani, de rengeteg segítséget kaptam. Ebben is látom az Isten tervét és segítségét, mert nem adtam fel, hanem bizalommal és előre tekintve végeztem feladataimat. Hála Istennek, már másodéven olyan szinten elsajátítottam a nyelvet, hogy le tudtam tenni az első magyar nyelvű vizsgámat. Harmadévtől pedig már nem is volt szó arról, hogy esetleg románul vizsgázzak.

Király Laci bácsi magyar tanárunk nagyon sokat segített, heti több alkalommal tartott magyar órát, az ő hozzáállása, türelme nagyon sokat segített a nyelvtanulást illető kitartásban. Nagy türelemmel rendelkezett, ahogy tanított, bátorított. Hatalmas áldás volt számomra. Nemcsak tanította, hanem megszerettette a magyar nyelvet és kultúrát. 

– Milyen áldásokkal találkozik egy lelkipásztor Erdélyben a 21. században, és milyen nehézségekkel kell megküzdenie?

– Az áldások abban nyilvánulnak meg, hogy testvérként és lelki vezetőként ott lehet a közösségben a pap, látja a hívek lelki fejlődését. 

Mindig örömmel tölt el, hogy látom az emberekben az Isten utáni vágyat. Ez segít a nehézségeket is átvészelni.

A nehézséget nálunk az adja, hogy egyre rosszabb tapasztalni és nézni a statisztikákon a fiatalok és fiatal családosok elvándorlását. Plébániai szinten is látni, hogy sajnos a temetések száma sokkal nagyobb, mint a keresztelőké. Ilyenkor az ember felteszi a kérdést: mi lesz így velünk?

Másik nehézség a fiatal generációk megértése: mire vágyakoznak, mi az, ami segíti őket az Istennel való szorosabb kapcsolat kialakítására. Keresik Istent, csak a kapcsolattartás módját találják meg nehezen. Ez kihívás szerintem minden pap, tanár, szülő és fiatalokkal foglalkozó szakember számára.

Szentmise a kolozsvári Szent Mihály templomban; Fotó: Veres Stelian

– Két éve, amikor Ft. Kovács Sándor kolozs-dobokai esperes elhunyt, és Te segédlelkésze voltál, az akkori érsek ideiglenesen felkért Erdély legnagyobb katolikus plébániájának igazgatására, amely feladatot példaértékűen teljesítetted. Néhány éves kápláni tapasztalattal hogyan vetted az akadályokat, a kihívást?

– Az esperes úr betegsége hirtelen jött, és amikor már az adventi időben a budapesti kórházban feküdt, feladatai jelentős részét át kellett venni, hiszen a munka, az élet nem állhatott meg. Ilyen értelemben nem ért felkészületlenül az, ami utána következett, mert láttam a betegség folyamatát, és azt, hogy nem lesz ebből visszaút. Aztán január elején érkezett az érsekségtől a hívás: én lettem a plébánia kormányzója, és minden feladatot nekem kell intézni. 

Nem volt könnyű, hiszen a plébániai teendők mellett ott volt az iskola, óvoda vagy éppen a plébániához tartozó szálloda és étterem. De óriási áldást jelentett a sok jó munkatárs és annak tapasztalata, hogy mindenki mellettem áll a nehéz időszakban. A segítségükkel és a Jóistennel tudtunk együtt előre haladni. Nagyon hálás vagyok a munkatársaknak, hogy nem hagytak el, hanem segítségükkel végig támogattak. Paptársaim, az irodai dolgozók, a kántorok, a főgondnok és a hívek egyaránt segítettek.

Rögtön az esperes úr halálát követően két osztálytársa, Bakos Balázs és Balázs Hegedűs József jelentkeztek nálam, mondván, ők úgy érzik mint Kovács Sándor esperes úr évfolyamtársai, hogy segíteniük kell nekem. A két atyát nem is kérdeztem, ők maguk ajánlkoztak. Felköltöztek Kolozsvárra, és segítettek egészen augusztus közepéig, amíg megérkezett az új esperes. 

A szervező csapat találkozik Ferenc pápával a Vatikánban; Fotó: Veres Stelian Facebookoldala

– Ferenc pápa csíksomlyói látogatásának szervező csapatában kulcsfontosságú feladatokat láttál el. Milyen élményekkel gazdagodtál ez idő alatt? A Szentatyával való találkozásra hogyan emlékszel?

– Amikor egy éve jött a hír, hogy Ferenc pápa Csíksomlyóra látogat, éreztük ennek a súlyát. Nagy sürgés volt, hogy mit és hogyan kéne csinálni. Ekkoriban Jakubinyi György érsek kinevezett pár személyt a szervezési bizottságba. Akkor még nem gondoltam, hogy én is bekerülök ebbe a csapatba. Rövid időn belül felkértek, hogy a médiabizottságba legyek én a kapcsolattartó a román médiumokkal. Fontosnak láttuk, hogy ne csak a mi híveink felé, hanem általánosan a román érdeklődők felé is legyünk nyitottak. Többször tartottunk sajtótájékoztatókat, ahol nagy érdeklődés övezte az eseményeket a román médiumok, újságírók részéről is.

Nem csak készültünk, hanem teljes szívvel vártuk a Szentatyával való találkozást. 

Jómagam nem voltam ott Csíksomlyón június 1-én, mivel Bukarestbe hívtak a köztelevízióba, hogy román nyelven szakkommentátora legyek az élő közvetítésnek, hogy a szimbólumok magyarázatával, az események tolmácsolásával át tudjam adni a szentmise hangulatát. Igazából én a képernyőn keresztül éltem át akkor a találkozást. Viszont megadatott, hogy Bukarestben ott lehessek a Szent József katedrálisban, amikor Ferenc pápa tartott szentmisét. 

A pápalátogatást követően, szeptember 18-án teljesedett ki számomra igazán a személyes találkozás, amikor a szervező csapattal a Vatikánban részt vehettünk a szerdai audiencián. Mindenhol egy ilyen pápalátogatás után szokás, hogy kiadnak egy emlékalbumot. Ennek mentén volt egy olyan ötletünk, hogy mi is összeállítunk egy albumot, melyet Bodó Márta újságíró szerkesztett. A pápalátogatás létrejöttét először a nunciusnak köszöntük meg Bukarestben, mert neki nagy érdeme, hogy a Szentatya Csíksomlyóra látogatott. Őt is kértük meg, hogy az album előszavát megírja, mivel ő volt a közbenjáró, azzal érvelt, hogy Csíksomlyó az egyetlen olyan Mária-kegyhely Romániában, ahol a többség katolikus és magyar. 

Ezt követően szeptemberben jutottunk el Ferenc pápához. Személyesen fogadott minket, és neki adtuk át az album legelső példányát. Amikor kinyitotta, annál a családnál állt meg a tekintete, akik a felajánláskor vitték az adományokat hozzá a csíksomlyói szentmisén. Egy ötgyermekes család, akik székelyruhába voltak öltözve — rögtön mondta is, hogy emlékszik rájuk, hogy milyen édesek voltak a gyerekek. Ezután újra felelevenítette az emlékeit, amit az utazása jelentett Marosvásárhelyről Csíksomlyó felé.

Büszkeség tölt el azóta is minket, hogy a vatikáni találkozásunkkor ismét kiemelte a Szentatya: „ilyen szép tájakat talán még nem látott, mint minálunk”.

Azt is meg kell említeni, hogy nem volt minden teljesen zökkenőmentes a pápalátogatás körül. Talán túlzott volt a biztonsági szolgálat félelme, és ez igencsak beárnyékolta a szervezést, hiszen féltek a terroristáktól, az autonómiáért szélsőségesen harcolóktól, szinte mindentől. Nehézség volt az is, amikor a miseruháról a magyar feliratot eltakartatták. Sok panasz érkezett a hívektől is a pápalátogatás napján, hogy többektől elvették az egyetlen almájukat, vizüket a biztonsági kapuknál, nem engedtek se élelmet, se folyadékot bevinni. Számunkra érthetetlen volt ez a fajta hozzáállás a biztonsági szolgálat és a román szervezőgárda részéről. Gyakran mondogattam a szervezőtársaknak, hogy ne ragadjunk le a rossz tapasztalatoknál, hanem 

éljünk azzal az örömmel, hogy a Szentatya minket választva ellátogatott hozzánk, és meg akart erősíteni minket hitünkben.

Veres Stelian; Fotó: www.fotozz.ro

– A jövőbe tekintve miket látsz hívó szónak a papság útjára? Mi tud évtizedeken át megtartó erővel bírni ebben a hivatásban?

– Egy általános hivatáskrízis, egyfajta válság van a világban, mert ugyanúgy kevés a tanár, az orvos és így tovább. A mai fiataloknak nehéz elköteleződni. Ugyanezt lehet látni a házasságkötéseknél is. Manapság harminc éves kor körül kötnek házasságot, holott régebben jóval korábban, a húszas éveik elején köteleződtek el a fiatalok, és alapítottak családot. Általános az elköteleződés krízise. A Gyulafehérvári Szemináriumban idén az első évfolyamon négy fiatal van, amikor én voltam 2001-ben elsőéves teológushallgató, 25-en kezdtük tanulmányainkat. 

Immáron három éve van arra lehetőségük a szemináriumban tanuló kispapoknak, hogy eljöjjenek egy fél évre szakmai gyakorlatra hozzánk, Kolozsvárra. Ez idő alatt néhány számukra megengedett feladatot gyakorolhatnak, tapasztalatokat szerezhetnek, és mindezen idő alatt tisztázhatják magukban, hogy továbbra is a papi hivatás mellett akarnak-e kitartani. Nagyon jó tapasztalataim vannak velük kapcsolatban, segítségünkre vannak a plébániai munkában. Ugyanakkor látom bennük a lendületet és a tenni akarás vágyát. Velük kapcsolatban sokszor eszembe jut Salamon József atya (volt principálisom a gyakorlati évem során) bátorítása, amit ő istenszolgája Márton Árontól kölcsönzött: „Erőnk a lelkesedés és ez mindenható”. Sokszor megtapasztaltam ennek a mondatnak a hozadékát.

Azok az emberek segítenek megmaradni, akikért vállaltam ezt a hivatást. 

Látom rajtuk, hogy szükségük van egy olyan emberre, aki közelebb segíti őket a Jóistenhez. Amikor az elvetett mag szárba szökken, és egy-egy prédikációm vagy az életem pozitívan hat az emberekre, az engem is újra lelkesít, hogy érdemes csinálni.

A Jóisten kegyelme működik, és csodálatos, amikor a papon és híveken keresztül ez összetalálkozik. 

Mondják, hogy a közösségnek megtartó ereje van.  Ezt magam is sokszor tapasztaltam a papságom 12 éve alatt. Talán az lenne a feladatunk, feladatom, hogy

olyan közösségeket hozzunk létre, melyek erőt adnak, megtartanak és segítenek az élő Istennel való találkozásban.

Laikusok egyre több területen tudnak segíteni a plébániai életében. Ebben is nagyon jó tapasztalataim vannak, hogy az emberek alig várják a hívószót, azonnal segítenek. Éppen ezért jó megismerni azokat, akik nyitottak ilyen szempontból, és akarnak tenni valamit a közösségért.  Több pozitív visszajelzést kaptam az évek folyamán a hívektől, hogy örvendtek, amikor láttak reszt venni egy-egy színházi vagy operaelőadáson, kulturális eseményen, futballmeccsen vagy akár egy sörözés erejéig velük tartok. Emberek, a hívek között szeretek lenni, ahol zajlik az élet, ahol őszintén mernek kérdezni, kritizálni vagy kijavítani.

Gyöngy-Pethő Krisztina

Fotók: Veres Stelian