Königsberg–Kalinyingrád: A porosz főváros tündöklése és bukása 2.

Első hallásra erre a névre bármely szibériai új alapítású szovjet város is büszke lehetne, és ha a városképről néhány fotót látunk, az otromba Szovjetek Háza vagy a házgyári házak sivár betonrengetege, mi tagadás, valóban nem túl hívogató. Ha mindezek után azt állítjuk, hogy ez a település Königsberg néven a Porosz Királyság társfővárosaként mégis majd’ hétszáz éven keresztül Európa egyik gazdasági, szellemi, kulturális központja volt, finoman szólva is – joggal – kételkedhetnek állításunk helyességében, már csak azért is, mert a városban – ma már – nem élnek németek, és az utcatáblák is cirill betűsek. Pedig a fenti állításunk tökéletesen helytálló.

Megdöbbentő volna belegondolni, hogy hasonló pusztításon és transzformáción átesve akár Berlin, London, Párizs, Róma vagy éppen Madrid is eltűnhetett volna a történelem süllyesztőjében.

Éppen ez adja Kalinyingrád hátborzongató különlegességét, hogy hétszáz évnyi német múltat maga mögött hagyva, a szovjet időszakban zárt, katonai városként létezve, napjainkra meglehetősen furcsa, gyökértelen élet, miliő alakult ki itt.

Jelen írás a Königsberg történetét bemutató cikksorozatunk második tagja. Az előzményeket a következő linkre kattintva olvashatják el:

Königsberg – Kalinyingrád, a porosz főváros tündöklése és bukása 1.

Königsberg és Kelet-Poroszország sorsa a szovjet előretöréssel párhuzamosan pecsételődött meg. Sztálin már 1943-ban egyértelműsítette a szövetségesek számára, hogy szüksége lesz egy jégmentes balti kikötőre, követelését azzal is alátámasztva, hogy Kelet-Poroszország a németek megjelenése előtt ősi szláv föld volt (a terület őslakosai, a pruszok és litvánok valójában a balti népek közé tartoztak).

A szovjet támadásra elkeseredetten (fel)készülő várost meglepetésszerűen érte (már csak a britek addig leküzdhetetlennek hitt távolsága miatt is), hogy az 1944. augusztus végén a brit légierő két éjszaka alatt hihetetlen pusztítást végezve szinte a földdel tette egyenlővé.

Miután a maradék város romjait erőddé nyilvánították, a szovjetek bekerítették: az utolsó vonat 1945. január 22-én indult Berlinbe – a következő pedig 1991-ben.

A kelet-poroszországi polgári lakosságot megpróbálták evakuálni, és a szokatlanul kemény 1945-ös tél közepette is

a Hannibál-hadművelet keretében 2,2 millió főt sikerült kimenekíteni, ezzel tehát a világtörténelem legnagyobb ilyen jellegű akcióját hajtották végre.

Az evakuálás során történt több borzalmas tragédia is: a Kelet-Poroszországból menekülő németeket szállító Wilhelm Gustloff hajót (kb. 10 000 utas) január 30-án, majd később a General von Stoyben (kb. 5000 utas) és a Goya (kb. 6000 utas) hajókat szovjet tengeralattjárók torpedózták meg és süllyesztették el a Balti-tenger jeges vizében – erről egy korábbi írásunkban emlékeztünk meg.

A szovjet hadsereg hosszú ostrom után 1945. április 10-én foglalta el a romhalmazzá vált várost (de például a tengerparton fekvő Pillau (ma Baltyijszk) csak hetekkel később, április végén esett el).

Az első napokban szabad rablás és erőszakoskodás zajlott, hiszen a szovjetek több szempontból is kitüntetett helyként tekintettek Königsbergre. Egyrészt erődvárosként és stratégiai jelentőségű csomópontként komoly hadászati jelentősége volt, másrészt Kelet-Poroszországnál érték el először a német határt, mindaddig csak a németek által megszállt szovjet területet szabadították föl, így itt hatványozottan elégtételt akartak venni a Szovjetunióban elkövetett német rombolásért. Harmadrészt pedig a legtöbb, mélyszegénységből érkező szovjet katona számára ez volt az első gazdagabb, civilizált terület, ami a több éves harc során szinte az „ígéret földjeként” lebegett a szemük előtt, így a rablás és erőszak ehhez mérten óriási volt.

Az első igazán híres eset egy a kelet-porosz határ közelében fekvő faluban, Nemmersdorfban történt, ahol

tömegesen erőszakoltak meg nőket, végeztek ki civileket, köztük 50 francia és belga hadifoglyot is!

A települést még vissza tudta foglalni a Wehrmacht, így a náci propaganda megragadta az alkalmat, hogy nyilvánosságra hozza a szovjet brutalitás megrázó példáját. Később azonban ez a sors várt az összes meghódított német területre.

Az óriási háborús pusztítás és a térség lakossága jelentős részének elmenekülése, a borzalmasan nehéz körülmények ellenére a háború utáni első években volt még némi remény – a helyben maradó lakosok részéről – az újrakezdésre. Még német klubok és újságok is indultak, és az oroszoknak szüksége is volt a németek helyismeretére, szakértelmére. Már hivatalos dokumentumokban is előkészítették, hogy Königsberg a Baltyijszk nevet kapja majd, amikor 1946-ban váratlanul meghalt Mihail Kalinyin, a Szovjetunió legfelsőbb tanácsának elnöke, azaz a formális – ám valós hatalom nélküli – államfője.

Annak ellenére, hogy már létezett ekkor egy Kalinyingrád, a különleges balti kötődéssel nem rendelkező bolsevik politikusról nevezték el a területet és a várost is.

Sztálin pedig 1947-ben úgy döntött, hogy a németeket ki kell telepíteni, a régiót pedig zárt, katonai várossá kell alakítani.

Ezek után Kalinyingrád a balti flotta és a szovjet hadsereg „uralma” alá került, teljesen elzárva a külvilágtól, a német lakosság pedig véglegesen eltűnt a területről.

A települést és utcaneveket csak 1950-re sikerült teljesen átnevezni, például Goethe utcából Puskin, míg Strauss utcából Rimszkij Korszakov lett. A településeken pedig általában az oda települő, kivételezett telepeseket kérdezték meg, hogy milyen nevet választanának, mire ők gyakorta korábbi lakhelyük nevét javasolták, de találunk az új városnevek között szovjet hősöket is: Insterburg a Kelet-Poroszországot elsőként elérő Ivan Csernyahovszkij tábornokról kapta új nevét (Csernyahovszk), Gumbinnen a város mellett harcoló, Szovjetunió hőse kitüntetéssel elismert Ivan Guszev kapitányról kapta új nevét (Gusev). A már fentebb említett Baltyijszk nevet pedig Pillau kapta, nem beszélve az egyszerűen csak Szovjetszkké átnevezett Tilsitről. Mindezek után szinte már alig-alig emlékeztetett valami a német múltra.

Az utolsó szimbolikus lépés a königsbergi királyi palota romjainak 1960-as években történő lebontása volt, mondván, hogy az a porosz militarizmus emléke. Helyére az ormótlan és soha be nem fejezett óriási blokképületet, a Szovjetek Háza torzóját építették, mely ma szinte minden irányból meghatározza a belváros látképét.

A Szovjetunió összeomlása komoly változást hozott a kalinyingrádi terület szürke mindennapjaiba. Egyfelől a térség fokozatosan megnyílt a külvilág számára, ugyanakkor Litvánia és Belarusszia függetlenedésével a két világháború közötti időszakhoz hasonlóan ismét exklávévá vált (ezúttal viszont Oroszország külbirtokaként), annak minden előnytelen adottságával.

A helyzeten javítandó már az 1990-es években különleges gazdasági övezetté nyilvánították, könnyített vám és befektetési lehetőségekkel, mintegy „balti Hongkongként”, ám a várt fellendülés egyelőre elmaradt. Ugyanakkor kétségtelen, hogy némi külföldi befektetés mégis megjelent a térségben, és az idegenforgalomra is egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek, felismerve a természeti környezetben (balti partok), valamint a térség patinás múltjában rejlő lehetőségeket.

Oroszország az exklávé-helyzet ellenére továbbra is kitüntetett stratégiai jelentőségű, elvitathatatlan területeként tekint Kalinyingrádra, itt állomásoztatva balti flottáját, valamint az Európai Unió területébe ékelődve más egyéb szárazföldi fegyvereit is.

Ehhez mérten igyekszik a hátrányos gazdasági helyzetet kompenzálandó különböző támogatásokkal segíteni legnyugatabbi megyéjét. Ebbe a vonulatba illeszkedik, hogy a nagyvilág felé demonstrálva a megye Oroszországhoz tartozását, a 2018-as labdarúgó világbajnokság csoportkörének is egyik helyszíne volt!

Nánay Mihály

Kiemelt képünk forrása: pixabay.com