Königsberg – Kalinyingrád, a porosz főváros tündöklése és bukása 1.

Königsberg majd’ hétszáz éven keresztül Európa egyik gazdasági-szellemi-kulturális központja volt.

A Balti-tenger vidékéről beszélgetve, vagy esetleg oda irányuló utat tervezve a legtöbben egyetértőleg bólintanak Stockholm, Helsinki, Tallinn, Szentpétervár, Riga, esetleg Gdansk említésekor, ugyanakkor Kalinyingrád városát szóba hozva, kevesek szeme csillan föl az érdeklődéstől (vagy ha igen, akkor leginkább azért mert ma Oroszországhoz tartozó, ám a törzsterülettől Litvánia és Belorusszia által elválasztott, különleges helyzetű exklávé).

Első hallásra erre a névre bármely szibériai új alapítású szovjet város is büszke lehetne és ha a városképről néhány fotót látunk, az otromba Szovjetek Háza, vagy a házgyári házak sivár betonrengetege mi tagadás, valóban nem túl hívogató. Ha mindezek után azt állítjuk, hogy ez a település Königsberg néven a Porosz Királyság társfővárosaként mégis majd’ hétszáz éven keresztül Európa egyik gazdasági-szellemi-kulturális központja volt, finoman szólva is – joggal – kételkedhetnek állításunk helyességében, már csak azért is, mert a városban – ma már – nem élnek németek és az utcatáblák is cirill betűsek. Pedig a fenti állításunk tökéletesen helytálló.

Megdöbbentő volna belegondolni, hogy hasonló pusztításon és transzformáción átesve akár Berlin, London, Párizs, Róma vagy éppen Madrid is eltűnhetett volna a történelem süllyesztőjében. Éppen ez adja Kalinyingrád hátborzongató különlegességét, hogy hétszáz évnyi német múltat maga mögött hagyva, a szovjet időszakban zárt, katonai városként létezve, napjainkra meglehetősen furcsa, gyökértelen élet, miliő alakult ki itt.

A kalinyingrádi városháza a Győzelem terén Fotó:  Kneiphof – Photography taken by my mother Irina Yakubovskaya, CC BY 2.5, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=3873467

Kalinyingrád (Königsberg) történelme kis túlzással Magyarországon kezdődött. Ugyanis a Szentföldről az arab ellentámadások következtében kiszoruló Német Lovagrend új területet keresve magának a Magyar Királyság délkeleti szegletében, Brassó környékén, a Barcaságban rendezkedett be, ám ott hamarosan autonóm hatalomként kezdtek viselkedni és nem ismerték el II. András fennhatóságát. Ennek következtében a király katonai erővel kergette ki a vendégszeretetével visszaélő betolakodókat.

A teuton lovagok szerencséjére éppen ebben az időszakban vívták a lengyel fejedelmek (különösen is az Északkelet-Lengyelországot uraló Mazóviai Konrád) keresztes háborújukat a még pogány balti népekkel (litvánok, poroszok /pruszok/). Mivel a háború nem a lengyel várakozásoknak megfelelően alakult, így kézenfekvő volt, hogy a Német Lovagrendet hívják segítségül (1226). A lovagok okulva a magyarországi példából, ezúttal jó előre kikötötték, hogy a pogányoktól meghódítandó területen saját államot hozhatnak létre.

A keresztes hadjárat ezzel fordulatot vett. A Német Lovagrend a Balti-tenger délkeleti partvidékén legyőzte és germanizálta a poroszokat, mellyel egy időben nagy létszámban érkeztek telepesek nyugatról, a német területekről is. Ilyen módon tehát kissé ellentmondásos, hogy a 19. században a német területeket egyesítő Poroszország nevében valójában egy balti nép örökségét hordozza.

A fent bemutatott kiváló stratégiai adottságokkal bíró helyen 1255-ben alapították meg Königsberg városát (a név II. Ottokár cseh király előtt tiszteleg, aki jelentős támogatást nyújtott a német lovagok északi keresztes hadjáratához), mely kezdettől fogva püspöki székhely volt. A lovagrendi állam és Königsberg városa nagy prosperitást élt meg a 13-14. században, bekapcsolódva – egyúttal óriási vagyont szerezve – a hanza kereskedelembe.

Königsberg jelentősége azután nőtt meg, hogy a 15. században a lovagrend elvesztette nyugati területeit (benne a lovagrendi állam addigi székhelyével Marienburggal /Malbork/) – így a nagymesterek Königsbergbe tették át székhelyüket (a város ekkor még valójában három önálló településrészből tevődött össze). Ennek ellenére a lengyel hatalom erősödésével párhuzamosan gyengült a Német Lovagrend, míg végül a két állam között kötött szerződés deklarálta, hogy a lovagrendi állam Lengyelország hűbérese lett.

A kalinyingrádi öreg székesegyház. Fotó: wikipedia.org

Ezt követően 1525-ben, a terjedő reformáció nyomán a Német Lovagrend utolsó nagymestere, Hohenzollern Albert protestáns hitre tért és szekularizálta az addigi teokratikus államot, ezzel létrejött a Porosz Hercegség. Bár a 16-18. században a terület több háborúban is ellenséges megszállás alá került (lengyel, orosz, svéd), Königsberget mégsem érte nagy pusztítás. Sőt a Hohenzollern Albert által alapított Albertina egyetem Európa egyik meghatározó szellemi műhelyévé vált.

A Porosz Hercegség 1618-tól Brandenburggal alkotott perszonáluniót a Hohenzollernek vezetésével. A választófejedelmek székhelye ugyan alapvetően Berlin (illetve később Potsdam) volt, de Königsberg megőrizte társfővárosi rangját, amiről jól tanúskodik, hogy 1701-ben itt zajlott az első porosz királykoronázás és a későbbiekben is a porosz királyok koronázó városa maradt, a berlinivel egyenrangú királyi rezidenciával.

Az újkor folyamán megdöbbentő gazdasági-kulturális-tudományos fejlődés zajlott le Königsbergben. A 18. században élt és alkotott a városban Christian Goldbach híres matematikus, akinek nevét a matematikával komolyabban foglalkozók körében a „Goldbach-sejtés” tette halhatatlanná.

Sokak számára ismert a híres matematikus, Leonhard Euler, valamint az általa megoldott königsbergi séta problematikája, mellyel a gráfelmélet alapjait fektette le. Az anekdota szerint a gazdag königbsergi polgárok vasárnaponként sétáltak a belvárosban és az a kérdés foglalkoztatta őket, hogy a Pregel-folyó ágain átívelő hét hídon át tudnak –e úgy haladni, hogy csak egyszer használjanak minden hidat, de mégis visszaérjenek a kiindulópontra. Euler bizonyította be, hogy ez lehetetlen.

Fotó: pixabay.com

Königsbergben született és tanult a német romantikus irodalom talán leghíresebb alakja – nem mellékesen zeneszerző is – E. T. A. Hoffmann is. De a város szülöttei közül messze a leghíresebb az újkori európai filozófia egyik legkiemelkedőbb alakja, Immanuel Kant, aki szintén az Albertina egyetem professzora volt.

A város (és környékének) legprosperálóbb időszaka a 19. század volt. Az 1890-es években kiadott Pallas lexikon a következőket írja: „Poroszország második székes fővárosa, erős vár a Pregel partján, több vasúti vonal találkozásánál, nagy vasöntőkkel, gép-, különösen lokomotívgyártással, 16 sörgyárral, gőz- és fűrészmalmokkal, dohány-, gyufa-, zongoragyártással és híres marcipánkészítéssel.”

De ezen kívül még érdekességként megemlíthető, hogy itt működött Németországban először villamos, itt volt Németország legnagyobb könyvesboltja, az itteni kikötőn több fa és búza áramlott keresztül, mint bármelyik másik német kikötőben és egyeteme az elsők között volt az országban, ahol nők diplomát szerezhettek. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy megépítették a Pillau (ma Baltyijszk) – Königsberg hajózó csatornát is (hiszen az akkor Frisches Hafnak nevezett Kalinyingrádi-öböl /Visztula-öböl lagúnája túl sekély a nagyobb merülésű hajók számára), akkor igazán képet lehet alkotni a virágzó Königsberg prosperitásáról.

Mindennek a versailles-i békeszerződés vetett véget, ugyanis ennek értelmében – Lengyelországnak balti partvidéket juttatva – Königsbserg tágabb környékével, Kelet-Poroszországgal együtt területileg elkülönült Németország többi részétől, így már ekkor exklávévé vált, ami kifejezetten hátrányos gazdasági helyzetet eredményezett.

Fotó: pixabay.com

A második világháború apokalipszise után visszatekintve még ez a kor is virágzónak tűnt, de már össze sem volt hasonlítható a boldog békeidőkkel. Ráadásul Kelet-Poroszországot is ugyanúgy sújtotta a számos gazdasági-társadalmi nehézség, mint Németország többi részét. A második világháború elején, 1939-ben Lengyelország megszállásával Königsberg rövid időre ismét beilleszkedett Németország vérkeringésébe, majd pedig a szovjet hadjárat megindulása (1941) után a keleti front kitüntetett jelentőségű központja lett, hiszen mind vasúti csomópontként, mind kikötőként az utánpótlás rajta keresztül áramlott kelet felé, nem beszélve pótolhatatlan jelentőségű iparáról.

A helyzetet jól jellemzi, hogy Hitler háborús főhadiszállása, a nevezetes Wolfsschanze – ahonnan a keleti front hadműveleteit felügyelte – is Kelet-Poroszországban, annak déli területén (ma már Lengyelországhoz tartozik) volt.

A város második világháborús pusztulását, majd a szovjet uralom évtizedeit jelen cikk egy hét múlva következő második részében mutatjuk be.

Nánay Mihály

Címlapfotó: pixabay.com