Szuverenitás vs. Unió – az amerikai polgárháború néhány kevésbé hangsúlyozott tanulságos kérdése

Egyre több közterületről távolítják el Amerikában az ellentmondást nem tűrő polgárjogi aktivisták nyomására a déli Konföderáció ikonografikus hőseinek szobrait (pl. Lee tábornok, illetve Jefferson Davis elnök, de újabban az USA egyik alapító atyja, a rabszolgaságot elismerő Thomas Jefferson is így járt).

Sajnálatos módon nem állítja meg ezt a folyamatot, hogy

teljesen történelmietlen elgondolás a mai kor felfogását számon kérni másfél évszázaddal ezelőtti személyeken,

ráadásul a harcos emberi jogvédő akciók közben egyidejűleg a helyi identitásra is csapást mérnek, hiszen nem veszik figyelembe azt, hogy a jelzett személyek a rabszolgaság mellett számos más tényező miatt még sokkal inkább az amerikai déli hagyomány meghatározó alakjai.

A másik tényező pedig a címben is szereplő szuverenitás vagy unió ellentétpárja, mely szemben a rabszolgaság kérdésével valójában a polgárháború döntő problémája volt. Ilyen módon pedig természetesen mutatis mutandis, de mégis párhuzamba állítható az Európai Unió jövőjéről szóló vitákkal, ahol gyakorta szembeállítják az Európai Egyesült Államok, illetve a tagállami szuverenitáson alapuló nemzetek Európája víziót.

Ha ma megkérdezzük az embereket, hogy miért robbant ki az amerikai polgárháború, szinte biztos, hogy jelentős többségük a rabszolgaság kérdését említené. Kétségtelen, hogy a modern kor abszolút ebből a(z emberi jogi) perspektívából közelíti az eseményeket (pl. a számos Oscar-díjjal kitüntetett, Spielberg által rendezett Lincoln-film is, nem beszélve az említett szobordöntögetőkről), és abban az értelemben igazuk is van, hogy valóban a rabszolgatartás mint „casus belli” hozta felszínre az ellentéteket, valamint alapvető jelentőségű ügyként szinte mindennel összefüggött (identitás, gazdasági berendezkedés, külkereskedelem), ám ha tüzetesebben megvizsgáljuk, láthatjuk, hogy a kép sokkal bonyolultabb.

Az északi és déli államok fejlődése a kezdettől fogva eltérő irányt vett az Egyesült Államokban. Ugyanakkor ez mégis lehetséges volt, hiszen az alkotmányba is bekerült az 1791-es módosításkor, hogy „azok a jogkörök, amelyeket alkotmány nem ruházott rá az Egyesült Államokra, és nem tiltott meg az egyes államoknak, az egyes államokat, illetve a népet illetik”. Ennek értelmében a déli államok teljesen törvényesen választhatták az ültetvényes, rabszolgatartó berendezkedést.

A kérdéshez egyébként hozzátartozik:

a téma legtöbb kutatója egyetért abban, hogy a rabszolgaság ügye békésen is megoldódott volna, fokozatosan leépülve a déli államokban is

– ennek kapcsán elég arra utalni, hogy már 1808-ban szövetségi szinten tiltották meg a rabszolgák további behozatalát. (Ugyanakkor érdemes azt is felidézni, hogy több északi állam is betiltotta ugyan a rabszolgaságot, de ugyanúgy tiltották feketék betelepülését – pl. Indiana). Az ellentétek kiéleződéséhez inkább a radikalizálódó abolicionista mozgalom, illetve a fenyegetően növekvő északi népességi-gazdasági túlsúly vezetett.

A szembenállás egyik központi eleme gazdasági természetű volt. Az Egyesült Államok legfontosabb szövetségi bevételei a vámokból származtak, ugyanis a 19. század gazdasági liberalizmusának értelmében minimális volt csak az adóztatás. Ahogy az közismert, a déli államok exportra termelő ültetvényes gazdasága (itt leginkább az egyre növekvő mennyiségben Európába szállított gyapot, illetve annak ellenértéke volt kiemelkedő) jelentette az USA külkereskedelmének zömét. Így tehát elmondható, hogy a szövetségi bevételek leginkább a déli gazdaság eredményeképpen realizálódtak.

Ugyanakkor a szövetségi kormányban és törvényhozásban fokozatosan növekedett – főképp népessége okán (a képviselőházat népességarányosan választották és választják ma is) – észak befolyása, tehát kis leegyszerűsítéssel élve a déli kereskedelemből fakadó vámbevételek elköltéséről, valamint a szövetségi gazdaságpolitikáról egyre inkább az északiak döntöttek. Ráadásul az északiak fejlődő iparuk okán sokkal inkább a protekcionizmusban, azaz a védővámok emelésében voltak érdekeltek, ami érthető módon okozott ellenérzést délen, hiszen a növekvő vámok az ő kereskedelmüket sújtották. Éppen ezért közvetlenül a vámkérdés okozta mintegy harminc évvel a polgárháború előtt (1832-ben) az első igazán komoly szecessziós (kiszakadási) válságot, ugyanis Dél-Karolina állam a vámok emelésének zsarnoki – értsd a tagállamok véleményét figyelembe nem vevő – intézkedései miatt kilátásba helyezte, hogy kilép az Unióból.

A helyzetet végül a vámok csökkentésével simították el, ami miatt nem dőlt el, hogy volna-e joga a tagállamoknak a kilépéshez.

Itt tehát akár harminc évvel korábban is kirobbanhatott volna a polgárháború, csak éppen nem a rabszolgakérdés, hanem a vámok ürügyén.

Az egész konfliktus leglényegesebb kérdése, gyökere azonban a tagállami szuverenitás volt. Akár a vámok, akár a rabszolgatartás esetében a lényegi probléma az volt, hogy megteheti-e, pontosabban mondva van-e joga hozzá a szövetségi kormányzatnak, illetve a kongresszusnak, hogy bevezessen egy olyan jogszabályt, ami az alkotmány értelmében tagállami jogkör, esetleg úgy módosítsa az alkotmányt, hogy az felhatalmazza erre. Lényegileg tehát el kell-e fogadnia minden tagállamnak, ha az USA nagyobb népességgel és gazdasági súllyal, tehát a központi kormányzatban és törvényhozásban többséggel bíró „fele” (észak) a saját elképzeléseit, modelljét az egész Unióra ki akarja terjeszteni, még akkor is, ha alakilag ezt jogszerűen teszi?

A déli konföderációs államok úgy ítélték meg, hogy nem. Az alkotmány sehol sem említette meg a kiválás lehetőségét és nem tisztázta a mikéntjét. A déliek – Thomas Jefferson óta élő hagyományként – úgy ítélték meg, hogy mivel az alkotmányt a 13 alapító állam egyenként aláírta, így ez egy szerződés, mely felbontható. Innen érthető meg, hogy miért délen volt a demokraták bázisa.

A kialakult helyzetben a liberálisabb, demokratikusabb felfogást a déli jogértelmezés képviselte, mely erőteljesebben és közvetlenebbül kívánta érvényesíteni a népszuverenitást. Az északiak felfogása szerint azonban a törvény által előírt jogaival, teljesen jogszerűen élt a központi vezetés, így az azzal szembeni ellenállás lázadásnak minősül, az Unióból való kilépés pedig szakadár államot hoz létre.

Érdekes, hogy közvetlenül a polgárháború kitörése előtt úgy tűnt, hogy a rabszolgakérdés nyugvópontra jut. A történészek által az alkotmánymódosítást beterjesztő szenátorról „Corwin-javaslatként” ismert jogszabálytervezet kimondta volna, hogy „Egyetlen olyan módosítás sem eszközölhető az Alkotmányban, amely felhatalmazná a Kongresszust arra, hogy megszüntesse, vagy más módon beleszóljon az egyes államok területén működő olyan jogintézményekbe, amelyek az adott állam törvényei szerint munkavégzéssel vagy egyéb szolgálattal tartozó személyekre vonatkoznak”. 1861-ben a leköszönő Buchanan, valamint a hatalomra lépő Lincoln elnök is támogatta, mi több, három állam már el is fogadta, de az idő közben kitörő polgárháború miatt elmaradt a további ratifikáció.

Érdekes, hogyha törvényerőre emelkedik, ez lett volna a tizenharmadik alkotmány-kiegészítés, míg valójában Lincoln híres, a rabszolgaságot eltörlő javaslata vonult be tizenharmadik módosításként a történelembe.

Joggal merülhet föl a kérdés, ha a rabszolgaság jogi státuszát alkotmányosan kezelték volna, akkor mégis miért robbant ki a polgárháború? A válasz a republikánusok (Lincoln) győzelmében rejlik, ugyanis a republikánusok voltak az első párt, amit egyértelműen az északiak választottak meg az északi elképzeléseket képviselte szövetségi szinten.

Jól mutatja, hogy a demokraták – annak ellenére, hogy a korszakban elképzeléseik inkább délen voltak népszerűek, mégis északon is jelen voltak – nem tudtak egyetlen jelölt személyében megegyezni, így két demokrata elnökjelölt (egy déliek és északiak által támogatott) indult. Lényegileg tehát a választási eredménnyel egyértelművé vált, hogy a szövetségi kormányzat és a kongresszus az USA nagyobbik, de mégis csak a „felét” képviseli.

Ráadásul győzelme nyomán elérkezettnek látták az időt, hogy az északi népességi-gazdasági fölényt akár hatalmi eszközökkel is érvényesítsék, immár szövetségi szinten.

Az elszakadás tehát jóval többről szólt, mint pusztán a rabszolgaság kérdése, hiszen nem is ez adta meg a végső lökést.

A választás után elsőként, 1860. december 20-án Dél-Karolina deklarálta a kiválását az Unióból egy hasonló konvenció megtartásával, mint ahogyan egy évszázaddal korábban a belépés történt. Ennek nyomán tehát rögzíthető, hogy a déli államok nem kívánták saját modelljüket ráerőltetni az egész szövetségre, céljuk sokkal inkább preventív jellegű, azaz belső berendezkedésük megőrzése volt.

Észak a már fentebb említett alaki jogi érvelést alkalmazva nem fogadta el a kiválást. Alakilag kétségtelenül az északi álláspont a jogszerű, hiszen nem történt semmi olyan törvénytelenség, ami miatt indokolt volna a kilépés, ugyanakkor déli oldalról nézve maga a törvényes hatalom tért el az alapításkor kijelölt szellemiségtől (pl. tagállami szuverenitás tiszteletben tartása).

Ráadásul ideális párhuzamnak kínálkozott a függetlenségi háború is, ahol szintén közjogi értelemben III. György király alakilag semmilyen törvénytelen intézkedést nem foganatosított, gyakorlatban mégis igen erős érvek szóltak az amerikai államok szuverenitása mellett. A közjogi vitát pedig a háború döntötte el, és győzelem után a Versailles-ban aláírt 1783-as béke tette egyértelművé, hogy legitim módon szakadtak el a gyarmatok.

A háború kirobbanásának konkrét oka szintén szuverenitási kérdés volt.

A szövetségi kormányzat nem volt hajlandó kiüríteni a déli területeken található szövetségi erődöket, annak érdekében, hogyha fegyveres harcra kerül sor, akkor azokra támaszkodva tudják megakadályozni „Dél” törvénytelennek minősített kiválását.

Ugyanakkor Dél-Karolinában annyi kompromisszumot elértek, hogy nem végeznek csapatmozgatásokat és utánpótlást sem küldenek. Egy esetben azonban a csapatokat helyben vezető parancsnok úgy ítélte meg, hogy a rendelkezésére álló csekély erők csupán a Charleston kikötőjében álló Sumter erőd védelmére elegendők, így önhatalmúlag előző állomáshelyéről a Sumter erődbe vonult, ráadásul New Yorkból utánpótlást is útnak indítottak felé. Ez a pont volt az, ahol végül a déli konföderációs erők fegyvert használtak szuverenitásuk érvényesítése érdekében.

Szintén érdekes adalék a polgárháborús központi ellentét kapcsán a két elnök véleménye. Jefferson Davis (a Konföderáció elnöke) beiktatási beszédében a következőket mondta: „Az Uniónak, melyből kiléptünk, az a meghatározott célja volt, hogy «megvalósítsa az igazságosságot, biztosítsa a belső nyugalmat, gondoskodjon a közös védelemről, előmozdítsa a közjót, biztosítsa a szabadság áldásait magunk és utódaink számára» és amikor […] megszűnt azon célokat szolgálni, melyekért létrehozták  […] a Kormányzatnak meg kell szűnnie létezni. […] A jog, amely ünnepélyesen kinyilváníttatott az Államok születésekor, és amely az Unió 1789-es létrehozásakor megerősíttetett, megkérdőjelezhetetlenül elismeri a nép azon képességét, hogy visszavegye a kormányzat céljaira átruházott hatalmát. […] Kizárólag azon vágytól hajtva, a Konföderáció államainak elszakadását nem kísérte mások elleni erőszak, és nem követte belső felfordulás”.

A másik oldalról Lincoln is egyértelművé tette egy 1862-es beszédében, hogy „Legfőbb célom ebben a küzdelemben az Unió megőrzése, nem pedig a rabszolgaság megőrzése vagy megmentése. Ha meg tudnám menteni anélkül, hogy egy rabszolgát is felszabadítanék, megtenném; és ha megmenthetném úgy, hogy egyeseket felszabadítok, másokat magukra hagyok, akkor így cselekednék.

Amit a rabszolgasággal és a színes bőrű fajjal kapcsolatban teszek, azért teszem, mert úgy hiszem, mindez segít megmenteni az Uniót”. Mindebből tehát ténylegesen következik, hogy a polgárháború valójában egy szuverenitási háború volt, melynek „csupán” az egyik zászlajára írt gondolat volt a rabszolgaság kérdése.

Érdekes adalék a helyzet komplexitására nézve a legsikeresebb déli tábornok, Robert Lee álláspontja. Lincoln a háború kezdetén felkínálta a tábornoknak az északi csapatok vezetését. Lee azonban – annak ellenére, hogy nem értett egyet az elszakadással – megvárta, hogy szűkebb, elsődleges hazájának tekintett Virginia állam miként dönt. Miután Virginia a Konföderációhoz csatlakozott, Lee számára is egyértelmű volt, hogy tűzön-vízen át szűkebb hazájával kell tartania.

A háború menete ismert. A kiválásra való jogról és a tagállami szuverenitás kérdéséről a fegyverek döntöttek.

Észak legyőzte Délt, és katonai úton létrehozta/fenntartotta északi modell alapján az egységet.

Ennek alapján nem véletlenül érezték úgy az „Elfújta a szél” című világhíres regény szereplői, hogy „a déli államokkal úgy bánnak, mintha leigázott provincia lenne”.

A jövőre nézve azonban fontos kérdés, hogy egyáltalában megmarad-e a hagyományaikért és a szuverenitásért küzdő déli katonák és politikusok emlékezete, vagy a mindent elsöprő polgár- és emberjogi mozgalmak – teljesen történelmietlen módon – még az emléküket is eltörlik.

Nánay Mihály