Vaskapu – Elárasztott múlt (2)

Brutális környezeti átalakulást vont maga után az óriási vízerőmű építése: a gát 33 méterrel emelte meg a Duna vízszintjét.

„Egy hegylánc közepén keresztültörve tetejéről talapjáig, négymértföldnyi messzeségben; kétoldalt hatszáz lábtól háromezerig emelkedő magas, egyenes sziklafalak, közepett az óvilág óriás folyama, az Ister: a Duna. A ránehezülő víztömeg törte-e magának e kaput, vagy a föld alatti tűz repeszté kétfelé a hegyláncot? Neptun alkotta-e ezt, vagy Volcán? Vagy ketten együtt? A mű Istené! Ahhoz hasonlót még a mai istenutánzó kor vaskezű emberei sem bírnak alkotni.” Jókai Mór ír ilyen elragadtatással a Vaskapuról Aranyember című regényében. Az erre haladó utazó számára az óriási áttöréses szurdokvölgy máig lélegzetelállító látvány, ráadásul története is rendkívül izgalmas.

Múlt héten e hasábokon a dualizmuskori prosperitás csúcspontján hagytuk félbe a Vaskapu történetét (az első rész itt elolvasható), így a nagy világégés végén vesszük föl az események fonalát.

Az első világháború és az azt követő békék egy csapásra véget vetettek a térség prosperitásának. Az Orsovát éltető kereskedelmi forgalom megszűnt, ugyanis a Monarchia óriási belső piaca egymással ellenséges, protekcionista politikát folytató kis nemzetállamokra bomlott. Természetesen a Herkulesfürdőt látogató úri közönség is eltűnt, a románok számára sosem volt igazán kedves a minden téglájából a Monarchia hangulatát árasztó település.

A II. világháború után, a szocializmus kezdeti időszakában az ellenséges Jugoszlávia közelsége miatt tudatosan elhanyagolták a térség fejlesztését, amiben csak Tito 1956-os szocialista táborba történő visszafogadása hozott változást. Ezután viszont a román–jugoszláv barátság jeleként egy megalomán közös vállalkozásba, a Vaskapu vízierőmű megépítésébe fogtak 1964-1972-ig. Magyarországon széles körben ismert a Ceaușescu által elindított falurombolás és annak szomorú mementójaként a nem rég a falut elárasztó víztározóba omlott bözödújfalui templomtorony.

Ehhez hasonló, de ennél sokkal brutálisabb környezeti átalakulást vont maga után az óriási vízerőmű építése, ugyanis a gát 33 méterrel emelte meg a Duna vízszintjét,

a táj karakterét a felismerhetetlenségig megváltoztatva. Az óriásberuházás azonban itt nem ért véget. Szabályozták a folyó alföldi kijáratát is, megépíttetve 80 kilométerrel lejjebb a Vaskapu II-t, mely síkvidéki erőműként még komolyabb anyagi ráfordítások árán készült el. Maga a Duna hosszú áttöréses völgyének legismertebb része a Vaskapu zúgóival teljesen eltűnt, a korábban látványosan kiugró sziklaszirtek kis dombokká váltak, az egész áttöréses folyóvölgy pedig egy nagy víztározóvá alakult. Pozitívumként persze kiemelhető az olcsón termelt és nagy mennyiségű elektromos energia, valamint az év minden szakaszában biztonságos hajózhatóság, ám ezt borzalmas áron valósították meg.

Az épített környezet is hasonló pusztulást ért meg.

A folyamatos vízszintemelés talán leglátványosabb áldozata Ada Kaleh. A sziget lakosságát felszólították, hogy költözzenek el. Nagyobb részt Törökországba távoztak, néhányan pedig a némi török hangulatot még mindig őrző Dobrudzsába. Az épületek egy részét igyekeztek áttelepíteni a Szörényvárnál fekvő Simian-szigetre, de lakosság, állagmegóvás és egyáltalában figyelem híján ma teljesen elhagyatottan, katasztrofális állapotban vannak. A ferences kolostorból lett mecsetet nem telepítették át, így a minaret – hasonlóan a fentebb említett bözödújfalui templomtoronyhoz –

még jó ideig jelezte, hogy valaha itt volt a talán Jókai „Senki szigetét” is megihlető Ada Kaleh.

Ma már viszont semmi más nem emlékeztet a hajdan volt török enklávéra, csak egy, a sziget magasságában a román oldalon futó parti út részét képező viadukt neve. A Traianus császárnak emléket állító jobbparti táblát viszont feljebb emelték, így ma is jól látható a folyón hajózva. Nem volt hasonló szerencséje a Széchenyi-emléktáblának, mely elárasztás alá került (együtt a gróf által építtetett vontató úttal), és hosszú ideig igen méltatlanul csupán egy a sziklába karcolt horgonyjel mutatta, hogy hol kell keresni, ám néhány éve a Magyar Hajózásért Egyesület munkájának köszönhetően ismét méltó emléktábla hirdeti a „legnagyobb magyar” fáradhatatlan munkáját.

Az elárasztást természetesen Orsova sem kerülhette el, együtt több Duna-menti faluval.

Az ízlésesen kiépített város épületei – köztük a Szent Korona kápolnával – ma már szintén 30 méter mélységben találhatók a víz alatt.

Helyette a ’70-es években egy a korabeli igények szerint, mérnöki asztalon tervezett lakótelepet építettek némileg északabbra a falvakból és az Orsovából kitelepített lakosok számára. Az elárasztás miatt hatalmas öböllé szélesedő Cserna-torkolatban távolról szemlélve még talán mediterrán hangulatúnak is mondható az új város, olyannyira, hogy a ’70-es években még fölmerült a „román Montecarlo” megépítésének gondolata is. Ezt a hangulatot kiaknázandó a román oldalon még a szocializmusban – mindenféle tájba illő rendezési terv nélkül – kezdtek egymás után épülni az újgazdagok motorcsónak-kikötőkkel ellátott nyaralói, melyek azonban sok esetben ma félbe hagyott torzókként rombolják tovább a tájképet.

Új-Orsovát közelebbről szemügyre véve azonban hangulattalan betontömege kifejezetten nyomasztó hatást kelt. Az így létrejött város kikötőjébe szocialista nagyipart telepítettek, ami a rendszerváltás után természetesen csődbe ment, tovább rontva a település képét. A helyiek számára persze mindez már megszokott, így vidáman lődörögnek dologtalanul vasárnap délután a vasbeton Duna-parti korzón. A város egyetlen jelentősebb műemléke a ’70-es években emelt, modern stílusú római katolikus templom, mely a szinte teljesen ortodox románok által lakott térségben különlegességszámba megy. E templomban helyeztek el egy emléktáblát, mely szerényen az itt elásott Szent Koronára és a helyén emelt kápolnára emlékeztet.

Herkulesfürdő, korabeli képeslap

A közeli Herkulesfürdő ugyan elárasztás alá nem került, de szintén hasonló hanyatláson ment keresztül. Az 1920 óta eltelt majd’ egy évszázad alatt a hajdan volt fürdőpaloták állapota végzetesen leromlott. Az óvárosban ma már semmiféle fürdőélet nincs, az elegáns paloták omladozó falai furcsa történelmi hangulatot árasztó kulisszákként állnak a főtér mellett. Ugyanakkor a bezárt, berácsozott és ledeszkázott épületek szinte hívogatják az embert, hogy bemásszon, és földerítse, amit nem is lehet kihagyni, még jobban elmélyedve a történelmi időutazás-élményben.

A véletlenül idetévedő látogatót óhatatlanul megragadja valamilyen szomorkás történelmi nosztalgia,

és elképzeli a fedett járdán (nehogy megázzanak) az egyik fürdőhelyről a szállodába siető úri hölgyeket, vagy a hintójából éppen kiszálló Sissit. Azért is könnyű nosztalgikus hangulatba kerülni, mert az óvárosi részen szinte semmilyen életjelenség nem tapasztalható. Itt-ott egy-két utcával arrébb néhány hotel vagy kávézó működik, de szinte semmi sem zavarja az időutazás-élményt. A románok ugyanakkor pár száz méterrel lejjebb felhúztak egy teljesen új városrészt, betonból épült hotelekkel, balkáni hangulatot árasztó bazárokkal és stranddal, ahol viszont jelentős élet zajlik, ami magyarázza a fentebb elhelyezkedő óváros szomorkás csendjét. Távozófélben felvetődik a szívszorító kérdés, hogy következő látogatásunkig vajon kibírják –e a patinás, ámde omladozó falak? Ha valahol, akkor itt mit jelentett az impériumváltás, pedig az eszményi adottságú fürdőhely felújításával a turizmus világméretű fellendülése mellett hatalmas bevételeket is lehetne szerezni.

A remélt fellendülés egyelőre még várat magára. De már az is óriási lépés, ha képletesen „újra birtokba vesszük” e vidéket. A Vaskapu Herkulesfürdővel újra felkerül a magyar turisták úti céljai közé!

Nánay Mihály

Nyitókép: A Vaskapu. A fotó az Amerikai Egyesült Államok Kongresszusi Könyvtárának Nyomdai és Fotográfiai Osztályától származik az alábbi azonosítóval: ppmsc.09518.