Budapest elveszett tetődíszei – A Paulheim-bérház
A Margit körút fejlődése sokáig eltért a pesti oldal gyorsan kiépülő sugárútjaitól és körútjaitól. A 20. század elejéig a Rózsadomb lejtőin sváb és rác családok éltek, a Margit körút mentén pedig présházak és földszintes vályogépületek sorakoztak.
Az 1910-es években a Duna felőli oldalon már megindult az emeletes bérházak építése, miközben a túloldalon még a két világháború között is megmaradt a falusias kép, különös átmenetet hozva létre a város és a vidék között. 
Ebbe a változó környezetbe érkezett ifj. Paulheim Ferenc, aki egy ismert építészdinasztia tagjaként nőtt fel. Ferenc 1921-ben szerzett diplomát a Műegyetemen, majd nemcsak tervezőként, hanem kivitelezőként is aktív szerepet vállalt. Munkái között szerepelt a Városligeti Műjégpálya 1926-os bővítése, a Kerepesi úti Nemzeti Lovarda főépülete, valamint az Ügetőpálya modern tribünje az 1930-as évek elején. 
A Margit körút 51-53. alatti telkeket is ő vásárolta meg, ahol korábban alacsony vincellérházak álltak. Ezek elbontása után egy új bérház építését tervezte, amely illeszkedik a körút fokozatosan kialakuló városi karakteréhez. A tervezéssel először Weisz Sándor foglalkozott, aki 1929-ben historizáló, zárt udvaros elrendezésű házat rajzolt, nagy alapterületű lakásokkal. A megrendelő azonban nem találta megfelelőnek ezt az irányt, így végül saját elképzeléseit valósította meg. 
Az új terv már teljesen más szemléletet képviselt. Az L alaprajzú épület a körúti homlokzat felé fordult. A korábbi nagy, 90-100 négyzetméteres lakások helyett különböző méretű, 100, 75, 55 és 35 négyzetméteres otthonok jöttek létre, amelyek világosabbak és jobban kiadhatók voltak. A földszinten üzlethelyiségek kaptak helyet, a házmester számára külön lakrészt alakítottak ki. Az emeleteket lépcső és elektromos üzemű lift kötötte össze. Bár az épület modernnek számított, központi fűtést és meleg vizet nem építettek ki, ami hozzájárult a mérsékeltebb bérleti díjakhoz. 
Az 1932-re, Weninger Ferenc kivitelezésében felépült ház a modern építészet és a Bauhaus hatását tükrözte. A hétszintes épület egyik legkülönlegesebb eleme az első emelettől a tetőig futó, acélszerkezetű, üvegezett homlokzati rész volt, amelyek mögött télikert, amögött pedig világos nappalik kaptak helyet. Ez a Stieber Építési és Ipari Rt. által gyártott modern homlokzati elem a legfelső, manzárd szint fölé is benyúlt. Itt kapott helyet az épület legkarakteresebb részlete, egy mintegy hét méter magas, belülről megvilágított acélvázas üvegezett torony, amely sötétedés után messziről láthatóvá tette a Paulheim-bérházat. 
A második világháború során az épület megsérült, az üvegtorony ablakai kitörtek, de az acélszerkezet nagy része megmaradt. A legújabb kutatások szerint az üvegtorony méretét már a világháború előtt csökkentették – minden bizonnyal az időjárás a fém-üveg szerkezetre gyakorolt negatív hatásai miatt. A háború utáni helyreállítás azonban nem az eredeti állapot visszaállítását célozta. 
Az 1950-es években lebontották a manzárd szint szerkezetét, ezzel teljesen eltüntették a Paulheim-bérház legjellegzetesebb részét, miközben a modern homlokzati ornamentumokat is leegyszerűsítették vagy eltávolították. A későbbi évtizedekben alumíniumborítással fedték el a homlokzatot, amely végleg elfedte az épület egykori karakterét. 
A Paulheim-bérház ma szinte beleolvad környezetébe, pedig egykor a budai modern építészet egyik legizgalmasabb példája volt. Története jól mutatja, hogyan tűntek el Budapest tetődíszei és velük együtt egy korszak merész építészeti gondolatai. Az épület városképi jelentősége szempontjából elengedhetetlen lenne az alumíniumborítás eltávolítása és az üvegtorony újjáépítése, hogy visszanyerhesse eredeti arculatát és jelentőségét.
Vezetőkép: A Paulheim-bérház egykor volt állapotában. Forrás: Magyar Építőművészet
