A Vaskapu az ókortól fogva igen lényeges stratégiai pont volt a térségben élő népek számára. Traianus császár itt építtette az ókori világ legnagyobb hídját, melyen keresztül az általa meghódított Dacia provinciával lehetett kapcsolatot tartani, de Herkulesfürdő gyógyvizeit is a rómaiak fedezték föl és kezdték használni.

Később a török előretörésekor vált kulcsfontosságú védvonallá, melyről jól tanúskodnak a közelében emelt (több esetben mára már víz alá került) erődök, úgy mint Galambóc, Szörényvár, Drankóvár, Háromtorony vagy éppen Ó- és Új-Orsova vára. Ugyanakkor a Duna annyira zuhatagos, szűk és veszélyesen hajózható volt, hogy kereskedelmi-szállítási célokra elvétve lehetett csak használni, tulajdonképpen a törökök kiűzése után szinte a „Világ végévé” vált a térség, ahol jó másfél évszázadig nézett farkasszemet egymással a Habsburg Birodalom és a hanyatló oszmán állam (sőt a török kiűzésekor több csata is zajlott az orsovai erősségek birtoklásáért).

Fotó: https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=2592583

A fellendülés első előfutára a nyughatatlan Széchenyi volt, akinek számos közlekedési fejlesztési terve között kitüntetett helyen állt a Vaskapu hajózhatóvá tétele is.

A gróf 1830-ban (majd később még nyolc alkalommal) hajózott végig a szoroson, naplójában megörökítve emlékeit: „A víz átlátszó tisztaságát, utunk csendjét sokszor semmi, még az evezők egyszerű csobbanásai sem zavarták, csupán a hajóvontatók önmagukat vagy lovaikat nógató kiáltásai. Szomorúan elrévedeztem azon, melyre hátra vagyunk még. Elhinné egy angol farmer vagy egy amerikai jenki, hogy a magyar paraszt – ama föld lakója, mely magát boldognak és nemesnek vallja, olyan helyzetben és szellemi állapotban van, hogy barom módjára önkéntesen hajót vontat, mely foglalkozás ellen talán még az utolsó rabszolga is fellázadna!”

hirdetés

A szoros legveszélyesebb szikláit ugyan Széchenyinek és Vásárhelyinek köszönhetően felrobbantották, de a kor technikai színvonalán óriási költséget jelentett volna a zuhatagok megszüntetése, így inkább egy hajóvontató utat építettek ki a folyó bal partján. E munka és Széchenyi előtt tisztelegve helyeztek el a dualizmus korban egy emléktáblát az út menti sziklafalon.

Fotó: https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=11108232

A határszakasz fontosságát jól jelezte, hogy amikor a szabadságharcnak végleg bealkonyult, a menekülő Szemere Bertalan itt, a török határnál (Orsovánál) ásta el a Szent Koronát és a koronaékszereket. Persze a kitartó keresés után 1853-ban végül Ferenc József ráakadt a nélkülözhetetlen relikviára. Később a korona megtalálásának helyén emlékkápolnát emeltek.

A térség igazi fellendülése azonban a dualizmus korára tehető. 1878-ban nyitották meg az Orsovát Temesvár felől elérő vasútvonalat, mely közvetlen összeköttetést tett lehetővé Budapesttel és Béccsel. Ugyanez a vasútvonal gyakorolt jótékony hatást Herkulesfürdő fürdőéletére is, amire ma is emlékeztet a Monarchia félreismerhetetlen stílusában épült vasútállomás, mely összetéveszthetetlenül kilóg a környező román települések állomásépületeinek sivár sorából.

A hely fontosságát és jó adottságait felismerve, a Cserna-patak torkolata által képzett öbölbe települt a Duna-Gőzhajózási Társaság egyik központja, majd később hajógyárat és szabadkikötőt is létesítettek a Magyar Királyság legdélkeletibb határvárosában.

A Vaskapuban való hajózás azonban még mindig megoldatlan problémát jelentett. A technikai és anyagi nehézségeken felül diplomáciai bonyodalmak is gátolták a már Széchenyi által papírra vetett terv megvalósítását, ugyanis sem Románia, sem pedig a déli oldalon fekvő Oszmán Birodalom és Szerbia nem támogatták a hajózócsatorna kialakítását. Egyrészt nem volt elegendő anyagi forrásuk hozzá, másrészt pedig elenyésző kereskedelmi forgalmat bonyolítottak csak a Dunán. Végül az 1878-as berlini kongresszuson hatalmazták föl az Osztrák–Magyar Monarchiát a szabályozási munkálatok elvégzésére, de a kivitelezés csak 1890-ben kezdődött, jórészt a korszak híres közlekedési minisztere, Baross Gábor közreműködésének köszönhetően.

Az első robbantásoknál maga a „vasminiszter” is jelen volt, de az átadást már nem érte meg. Hasonlóan napjainkhoz, ekkor is felülírták a gyakorlati szempontokat magasabb érdekek és a még csak félkész csatornát adták át az 1896-os millenniumkor a vonaton érkező Ferenc József, valamint a román és szerb király jelenlétében.

A korabeli magyar sajtóban nagy felháborodást keltett, hogy a magyar helyett csak a dinasztikus fekete–sárga lobogóval volt feldíszítve a Gott erhalte dallamára leúszó, a fedélzeten jelen lévő uralkodóról elnevezett gőzös. A munkálatok végül 1899-ig folytak, melyek eredményeképpen a szerb oldalon a Vaskapu legveszélyesebb szakaszán robbantással kialakítottak egy 80 méter széles, 3 méter mély hajózócsatornát, mely eltekintve az év legalacsonyabb vízállású időszakaitól, lehetővé tette gőzhajók számára is a biztonságos hajózást.

A munkálatok emlékét ma is hirdeti a román oldalon, még a dualizmus korban elhelyezett óriási, messziről is látható faragott kőtábla. Ám a tervek nem álltak meg itt, 1918 szeptemberében Szterényi József kereskedelmi miniszter már egy komoly duzzasztómű építését tervezte, ám ebből az első világháborús vereség és Trianon miatt nem lett semmi.

Mindezek eredményeképpen a 20. század elejére prosperáló térséggé vált a Vaskapu. Orsován komoly áruforgalom haladt át, mind a szárazföldi vasúti szállításnak, mind pedig a folyó szabályozása miatt fellendülő dunai hajózásnak köszönhetően, ráadásul fontos határvárosként komoly vámbevételekhez is jutott.

Fotó: https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=1179318

A közeli Herkulesfürdő magát a Magyar Királyság legszebb és legexkluzívabb fürdőhelyévé nőtte ki, jelentőségében talán csak Pöstyén vehette föl vele versenyt, még Erzsébet királynénak is saját villája volt a település központjában. A hangulatot jól illusztrálja a sokak által bizonyára ismert, Pazeller Jakab által írt „Herkulesfürdői emlék” című keringő is. Az úri közönség pedig – ha már az Al-Dunánál járt – kötelességtudóan ellátogatott Vaskapu festői szurdokába, a Szent Korona kápolnához vagy éppen Ada Kaleh szigetére is. Ez utóbbi a korszakban már kifejezetten egzotikus látnivalót jelentett, ugyanis az 1859-ben, illetve 1867-ben függetlenedő Románia és Szerbia, valamint a Magyar Királyság közötti enklávéként megmaradt török fennhatóság alatt.

Fotó: https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=25044546

A szigetnek korábban inkább katonai jelentősége volt és többször is gazdát cserélt a Habsburgok és az oszmánok között. Modern erődjét is a császári hadmérnökök tervezték, valamint a 18. században ferences kolostort is alapítottak a szigeten, később azonban az oszmánok visszaszerezték és így világ szinten is egyedülálló módon a szigeten egy barokk keresztény kolostor falai között működött a török dzsámi. Minaretet is csak a 20. század elején építettek mellé, a szigetre kitüntetett figyelmet fordító Abdulhamid szultán jóvoltából.

Ada Kaleh pár száz fős lakossága főképpen gyümölcs és zöldségtermesztésből, a sajátos enklávé helyzet biztosította csempészésből, valamint idegenforgalomból élt, ugyanis egyre többen kívánták meglátogatni a furcsa mód Magyarország határában maradt, egzotikus hangulatot árasztó, apró Törökországot.

A Balkánon komoly bizonytalanságot és felfordulást hozó 1878-as évben a Monarchia katonailag megszállta a szigetet, de a polgári közigazgatás továbbra is a törökök kezén maradt. Végül egy szürreális pillanat volt 1913-ban, amikor Krassó-Szörény vármegye főispánja, a miniszterelnök felhatalmazásával Orsováról hadilobogók alatt áthajózott Ada Kaleh szigetére és ünnepélyesen annektálta Magyarországba, ezzel a világháború előtt a Monarchia utolsó területi gyarapodását elérve.

Hogy miért szerepel alcímként az „elárasztott múlt” kitétel, az e cikk folytatásaként, jövő heti írásunkból fog kiderülni.

Nánay Mihály

Címlapkép: pixabay.com