Sok mindent el lehet mondani az öreg kontinensről, így azt is, hogy vitathatatlanul jobb anyagi  körülmények között él egy átlagos európai polgár, mint afrikai vagy ázsiai embertársa. Gazdagságában és eurósított jólétében pedig félresöpri mindazt, ami valaha Európává tette Európát.

Családból szinglik, közösségből egyének, hívőkből ateisták váltak, a nihil szmogként telepedett rá a városokra, falvakra,

mindez Európában, kiváltképp a Nyugaton. A mai európai férfi és nő eldobta az ősei által ráruházott értékeket, ma már – az amúgy igen hűséges és jóbarát – kutya vált a gyermekké, a férfi a nővé, a nő a férfivá.

 Az európai ember, kiváltképp a Nyugaton viszont hiába próbálta meg magáról lerúgni a valódi európaiságot, a kereszténységet, egyszerűen nem tudja, hiszen bármerre jár kel, mindig szembe találkozik az ősök által, Isten dicsőségére emelt épületekkel, a templomokkal, dómokkal és katedrálisokkal.

Hiszen az öreg kontinens szinte minden nagyobb építészeti csodája szorosan kötődik az egyházhoz és Istenhez. Elég csak a közelmúltban leégett Notre-Dame-székesegyházra, a barceloniai Sagrada Familia templomra vagy a kölni dómra gondolnunk, de Magyarországon is szép számmal megtalálhatóak az Isten dicsőségére épített templomok, legyen szó a debreceni Nagytemplomról, vagy az esztergomi Bazilikáról.

hirdetés

Kivonulva a templomokból, de szembesülve a látványukkal az európai, kiváltképp a nyugati ember nem tudott és nem is tud mit csinálni. Szépségük lenyűgözi őket, viszont idegen már tőlük az ajtó, a kilincs, a torony és a kereszt.

Világivá formálják a templomokat, katedrálisokat és dómokat, az Isten dicsőségére emelt épületeket, értéksemlegessé téve az értéket. Ha már lerombolni nem tudja – erre is van példa, ám ez kevésbé jellemző – átalakítja azt, megfosztja rangjától és jelentőségétől, így lesznek kiüresedett dekor elemek a nagyobb városokban a templomok, „instagram pozitív” és turistacsalogató látnivalók, könyvtárak, rosszabb esetben diszkók, vagy – kisebb városokban, falvakban – csak a főtéri buszmegálló mögötti árnyat adó bástyák.

A múlttal birkózó európai ember vastag eurókötegek segítségével próbálja divatossá varázsolni azt, ami örök, eladhatóvá tenni, aminek nincs ára, és félre tolni, ami megkerülhetetlen.

,,Az ember sokáig műemléknek tekinti a dómokat. Jár csipkeíveik alatt, szentségtartókat bámul, faragott padokat, műkincseket. Mindezt udvariasan, esetleg lelkesen. Igen, a
firenzei dóm. A chartres-i. A párizsi. A kassai.
De aztán behavaz szomorúságával, tapasztalatával és reménytelenségével az élet. S egy napon irigyelni kezdjük az öregeket, a vén embereket, toprongyos asszonyokat, akik –
Firenzében, Chartres-ban, Párizsban vagy Kassán – imádkozni vagy szunyókálni, vagy csak emlékezni járnak a dóm félhomályába, s fogalmuk sincs a műkincsekről, melyek
előtt térdepelnek. Ezek számára épült a dóm.

Az ő tudatlanságuk a dóm igazi értelme.”

/Márai Sándor: Ég és Föld/

Kiss Adorján