Kicsavart ingerküszöbök az én-korban

Javasolt elgondolkodni a manapság olyan „pitiánernek” számító kérdésekről, mint hogy mit is jelent az élet.

Hallottunk a számos szélsőséges amerikai, most pedig az Európában „egyedülálló” észak-ír abortusztörvény bevezetéséről, és azért mégiscsak javasolt, hogy az ember lassan elgondolkodjon olyan, manapság „pitiánernek” számító kérdésekről, mint hogy mit is jelent az élet. És nem egy kiskutyáé, nem is egy kiscicáé, hanem egy emberi lény élete. Ja, de ha ember, akkor nem elég, hogy cuki, azt el kell helyezni, biológiailag (jó esetben), szellemileg és a kötődések szintjén, meg néha vallásilag is, mert úgy illik. De mindenekelőtt van még egy fontos lépés: döntsön a politika, hiszen mégiscsak az a döntéshozó-végrehajtó. Igen ám, csak éppen a még világra nem jött emberélet az, amivel kapcsolatban a politika nem képes egységes álláspontra jutni.

Mert hát öltönyökben és gyönyörű stukkós üléstermekben, papírok fölött vitatkoznak arról, hogy akkor most megölhetjük-e a magzatot vagy sem? Miért van az, hogy ha az abortuszpártiságra gondolunk, rögtön a liberális oldalhoz társítjuk azt, az életvédelem pedig hogyan lett a jobboldal ügye? De ördögi körben léteznek politikusaink is: ha szigorú a szabályozás, akkor „ejj, azok a csúnya férfiak, akik korlátozzák a(z alanyi jogon egyre szélsőségesebb jogokkal felruházott) nőket!”, ha túl megengedő, akkor viszont az életpárti oldal emeli fel hangját. Megjegyezném, hogy aki oly’ könnyen mond ítéletet magzatok élete felett, először nézzen utána, olvassa csak el, hogyan is történik az abortusz ott a műtőben!

Miért nem lehet egyetemes alapvetés, hogy az életet védeni kell, hogy nincs jogunk azt mondani: „ne élj!”? Miért vitatkozunk arról, hogy mi számít az emberi élet kezdetének?

Nem tudom, nevessek-e vagy sírjak, mikor a közösségi oldalakon különböző állatvédő csoportokban az állatkínzókat acsarkodva-tajtékozva küldik vérpadra a kommentelők, de rezzenéstelen arccal görgetnek tovább, amikor gyomorforgató abortuszhírekkel találkoznak. Merre tart a világ? Akik egy másik ember élete felett szemrebbenés nélkül mondanak ítéletet, azoknak tetteit kezeinket tördelve magyarázzuk ki, de az állatkínzók bűnhődéséért bármeddig elmegyünk? Az állatkínzás rossz, hogyne volna az, de vegyük már észre, hogy kifordulunk magunkból, a normalitás abnormalitássá válik, mi meg csak forgatjuk a fejünket, hogy miért nem érti senki, ami itt van a szemünk előtt, a műtőasztalon, hús-vér valójában.

Kicsavart ingerküszöbbel járunk-kelünk, s már annyira megszoktuk groteszk tartásunkat, hogy nem is fáj a rendellenes működés.

Nem, nem óvod a környeztet az által, ha nem szülsz gyereket (??? ugye értjük, hogy a zöldpolitika ragadozóként próbálja a liberális eszméket minél jobban kibontakoztatni, mintha maguk sem lennének biztosak benne, hogy van-e létjogosultságuk), hanem inkább dobd ki a szelektívbe azt a kólásüveget, ne folyasd a vizet, meg kapcsold le a lámpát is, ez jó lesz kezdetnek. És hajjaj, van itt még politikai komponens: női jogok kibontakozása vs. egy gyermek élete. Értjük, ugye? Nem egyik élet a másikért, hanem az én jogom egy másik életért cserébe. A jog mindenekelőtt: jogom van lemondani a méhemben fejlődő gyermekről, akár a hetedik hónapban is. Az én döntésem, az én testem. Az én jo-ga-im.

Így válik a normalitás szépen lassan az én-kor martalékává, hiába kiáltunk néhányan másokért is hahót.

De nem baj, kiáltsunk csak, olyanokért is tesszük, fejlődő életkékért, akik egy árva hangot sem képesek kiadni. Az én-kor embere már minden jogával tisztában van. Kötelességével és felelősségével kevésbé, a józan esze meg mintha ott szállna a szélben a megcsúfolt keresztény szimbólumunkkal, a szivárványszínű zászlókkal együtt.

Képek forrása: unsplash.com

 

A témában olvasásra ajánljuk: 

„A legsötétebb nap”: Észak-Írország mától nem védi a megfogant életet